A nap, ami 165 évig szerencsét hozott a töröknek

Ötszáz évvel ezelőtt foglalta el Szulejmán szultán „Magyarország kulcsát”, Nándorfehérvárt. Az ezt követő bő másfél évszázadban az Oszmán Birodalom igyekezett minden fontosabb hódítását e nagy győzelem napjára, augusztus 29-ére időzíteni. Nyolc alkalomból ötször ez be is jött nekik – lássuk melyek ezek!

Fodor Pál történész szerint augusztus 29-e a törökök „szerencsenapja”.

Ez a dátum a korabeli szimbolikus politizálás eszköze volt: azáltal, hogy az Oszmán Birodalom győzelmeit erre a napra időzítette, nemcsak ellenfeleit alázta meg, de a teljesség, befejezettség érzését is kelthette az uralkodókban.

Az 1521 és 1686 közötti százhatvanöt évben legalább nyolc alkalommal történt sorsfordító esemény ezen a napon, melyek közül öt során valóban a törökök diadalmaskodtak. A Magyarországot a török uralom alól felszabadító Szent Liga is ekkorra igazította Buda várának bevételét, amivel sikerült ezt a gyászos emlékű dátumot számukra pozitív tartalommal feltölteni.

Nándorfehérvártól Szigetvárig

1519 tavaszán a gyermekkirály II. Lajos három évre szóló fegyverszünetet kötött I. („Véreskezű”) Szelim szultánnal. Ekkor még úgy tűnt, hogy a Hunyadi Mátyás és II. Ulászló uralkodása alatt jellemző török-magyar békességet sikerül fenntartani. Akadtak ugyan a határon komolyabb összetűzések, de az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság hivatalosan nem állt hadban egymással. További jó hírnek ígérkezett, hogy Szíriában a mamelukok fellázadtak, továbbá Szelimet 1520 őszén Allah magához szólította.

Európában úgy látták, hogy fia, a huszonhat éves Szulejmán csak jobb lehet. Semmi sem állt távolabb a valóságtól.

Az ifjú szultán, miután leszámolt a szíriai lázadókkal, egy mondvacsinált ügy miatt (ti. követét nem engedték hazatérni Budáról) 1521-ben megindult Magyarország ellen. Nagyapja, II. Mehmed már megpróbálta elfoglalni Nándorfehérvárt, az ország belsejébe vezető vízi és szárazföldi út stratégiailag legfontosabb erődjét, őt viszont Hunyadi János sikeresen megállította.

A magyar hadvezetés ekkor már nem volt olyan készültségi fokon, mint hatvanöt évvel korábban. Nándorfehérvár két bánja, Hédervári Ferenc és az ekkor még kiskorú Török Bálint nem kapott pénzt a védelemre, így még időben elhagyták az erődöt. Helyetteseik, Oláh Balázs és Móré Mihály két hónapig védelmezték a várat: körülbelül hatszáz védővel több mint húsz rohamot vertek vissza, az ötvenedik napon már minden élelmiszer és lövedék elfogyott – és még ezután is két hétig tartották magukat. A második hónap végén Móré annyira kilátástalannak látta a helyzetet, hogy az ellenséghez pártolt.

1521. augusztus 29-én aztán a védők végül feladták Nándorfehérvárt, amiért cserébe a megmaradt hetvenkét fős őrség szabadon elvonulhatott.

A vereség nagy visszhangot keltett: Hédervárit és Török Bálint gyámjait megfosztották birtokaiktól, Mórét pedig kivégezték.

Külföldi  támogatásra nem volt kilátás: a Német-római Császárság wormsi birodalmi gyűlésén egy Luther Márton nevű szerzetes ügye több prioritást élvezett, mint az oszmán veszedelem. Mielőtt azonban a „minket Európa mindig cserben hagy” nótájára zendítenénk, fontos megjegyezni, hogy ekkor zajlott a spanyolok és franciák végtelennek tűnő itáliai háborúja, ami miatt a következő évben a rodoszi johannita lovagok sem kaptak segítséget Szulejmán ellen. A sziget elestével az Oszmán Birodalom a Földközi-tenger keleti felét is ellenőrizni tudta. Nándorfehérvár elvesztése azonban nemzetközi szempontból is fontos volt. Antonio Burgio pápai követ a következőképp foglalta össze a vereség stratégiai fontosságát:

„A Száva átkelői a törökök kezén vannak, s ezután már nem marad más, mint a Dráva, mely a Szávánál kisebb folyó, s amelyen gyerekség hidat verni. Ezen túl aztán nincs több akadály Budáig és Bécsig.”

Szulejmán büszke volt erre a győzelemre: nemcsak nagyapját múlta felül, de az erőddel kezébe került „Magyarország kulcsa” is. Ezután a nagyobb győzelmeit igyekezett erre a napra időzíteni. Így történt ez 1526. augusztus 29-én is Mohácsnál, amikor a Tomori Pál vezette 20-25 ezer fős magyar hadat verte meg a maga hatvanezer fős seregével.

Ha betekintünk a szultán naplójába, akkor láthatjuk, hogy erős túlzások közepette, hosszan ecseteli a magyarok felett aratott diadalt:

„A gonosz mívű király pedig többi nyomorult katonaságával a felséges uralkodóra és az anatóliai seregre rohant. A janicsárok hadosztálya összesen háromszor-négyszer támadta meg puskatűzzel, s igyekezett visszaszorítani az alávaló gyaurokat. Végre a felséges isten és a próféta segélyével erőt vevén az iszlám népe, visszafordította a gonoszokat, s mikor már nem volt erejük újabb támadásra, úgy aprította őket, mint a kutyát. Olyan heves harc és öldöklés volt, hogy nem lehet leírni. A gyaurok közül 4 ezer lovas és mintegy 50 ezer gyalog költözött a pokolra.”

Mint ismeretes, az ország a mohácsi csatát követően két részre szakadt: Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János egyaránt királynak tekintette magát. Szulejmán ezt kihasználva 1529-ben hűbéresévé fogadta Szapolyait, majd megkísérelte Bécs elfoglalását, de ez már kívül esett birodalma akciórádiuszán.

Három évvel később ismét a város ellen vonult, amire Ferdinánd egy 200 ezres zsoldossereg összegyűjtésével készült. Szulejmán nem kockáztatta meg az összecsapást, ezért inkább az aprócska Kőszeg ostromával húzta az időt. Jurisics Miklós hétszáz fős seregének kitartása végül kiegyezésre bírta a törököt: úgy tett, mint aki feladta a várat, cserébe a szultán serege rendezetten visszavonulhatott. A horvát várkapitány örömmel tájékoztatta a fejleményekről Ferdinándot:

„Legkegyelmesebb Királyom! Felséged egyes bécsi tanácsosainak jeleztem, hogy meggyőződésem szerint  a törökök császára  nem fog Bécsbe menni, és úgy vélem, hogy most sem fog valamit is elfoglalni, hanem az ország határa mentén egészen Szlavóniáig egyes mezővárosokat és megerősített helyeket portyázóival megtámad, így egy ideig itt állomásozik és a földeket köröskörül dúlja, és azzal kérkedik, hogy Felséged ellenében dicsőséget aratott, amennyiben hangoztatni fogja, hogy közben senki sem mert vele megütközni.”

Augusztus 29-én délelőtt 11 órakor ki is tűzték a lófarkas zászlót a várra, ezzel a megmaradt kétszáz védő megmenekült, Jurisics pedig elmondhatta magáról, hogy sikerült feltartóztatnia a világ egyik legveszedelmesebb hadseregét. Emlékére Kőszegen a mai napig 11-kor harangoznak.

Szapolyai 1540-es halála után hívei újszülött fiát, János Zsigmondot választották királlyá. Ferdinánd azonban egy korábbi egyezségre hivatkozva magának követelte az egész országot, ezért Buda ellen vonult. Szulejmán, ekkor a csecsemő király „segítségére sietett”, és elűzte Ferdinánd csapatait. A többi az Egri csillagokból már ismerős lehet sokaknak: miközben 1541. augusztus 29-én a szultán sátrában fogadta Izabella királynét,  a magyar főurakat és a gyermek uralkodót, addig emberei egy puskalövés nélkül elfoglalták Budát. Az özvegy királyné így emlékezett vissza erre a napra:

„(...) csapatonként nyomultak be a városba, megszállták az összes őrhelyeket (...) tele volt velük a piactér, zsúfolásig tömve az utcák; a királyné őfelsége fiát visszatartották a többi úrral együtt a sátorban, s nem is engedték korábban haza csak már akkor, amikor a császár (Szulejmán – a szerk.) megbízott emberei visszajöttek és jelentették: Budát a császár akarata szerint, ellenállás nélkül bevették.”

Az ország középső része ezután bő százötven évig a török hódoltság része lett, míg a Szapolyai-család és hívei Erdélybe költöztek. Az oszmánok ezután 1552-ben vezettek nagyobb hadjáratot az országban: ekkor esett el Drégely, Szolnok és Temesvár, ám a győzelmi sorozat végül Eger váránál elakadt.

A hetvenkét esztendős Szulejmán utolsó támadására 1566-ban került sor, amikor Szigetvár felől próbált meg terjeszkedni a Dunántúlon. A vár védelmét id. Zrínyi Miklós irányította, aki az augusztus 29-re időzített nagy török ostromot sikeresen visszaverte.

A körülményeket jól szemlélteti egy korabeli katonai jelentés:

„(…) úgy történt a dolog, hogy a török császár 150 ezer, részint jól begyakorolt, részint gyakorlatlan harcossal 29 napig volt Sziget alatt. Ez idő alatt sem éjjel, sem nappal egy órát sem hagyta abba, hogy a leghevesebben majd ágyútűzzel, majd más módon megtörje és gyakorta indított erős, hosszú és kegyetlen rohamokkal támadja.”

A kedvenc dátum ekkor már nem hozott szerencsét Szulejmánnak. A szultán ugyanis pár nappal később meghalt, így a vár bevételét már nem érhette meg. A pontos dátumot nehéz megállapítani (augusztus 30. és szeptember 6. közé tehetjük), mert a rossz hírt a vezírek nem merték az ostrom alatt közölni, nehogy a sereg morálja megtörjön.

Zrínyi szeptember 8-án megmaradt embereivel kitört a rommá lőtt várból. Levágott fejét a törökök Bécsbe küldték, ami az oszmán szokások szerint az ellenfél iránti tisztelet jele volt.

Szulejmán belső szerveit Szigetvár mellett temették el, mely fölé síremléket emeltek. Ennek nyomait a kutatók 2015 decemberében tárták fel. A csata emlékét 1994 óta egy Zrínyiről és Szulejmánról készült kettős szobor őrzi a Szigetvár melletti Magyar-Török Barátság Parkban.

A rab költő és a becsvágyó fejedelem

Augusztus 29-e a 17. századi várháborúk során is kedvelt dátum maradt az oszmán hadvezéreknek. 1602-ben, a tizenöt éves háború (1591-1606) idején a törökök Székesfehérvár alá vonultak. A koronázóváros védelmét a kalandos életű költő és katona, Wathay Ferenc irányította. Naplójában részletesen beszámolt az ostrom idején szerzett sebesüléseiről:

„(...) körüs-körül az janicsárok ellepték vala az helt, az hol valék, szörnyen vágván a népet, és hozzám is ketten ugorván megfogának; noha én halálomat várom vala, és megfosztván minden ruhámtól, pénzemtül, levén nálam tizenkét forint aprópénz; kivinnek az táborban, rút sebes állapotban, holott az borbély bekötvén, csak tizenkét akasztással varta vala bé az vállamon való sebet.”

A várat a törökök 1602. augusztus 29-én végül bevették, a sebesült Wathayt pedig elfogták. Ő ezt követően Budán, Nándorfehérváron, majd az isztambuli Fekete-toronyban raboskodott 1606-ig, amikor végül fogolycsere révén kiszabadult. Fogsága idején írta meg azokat a vallásos tárgyú költeményeket, melyek a mai napig felbecsülhetetlen irodalmi és nyelvtörténeti emlékeknek számítanak – ez az ún. Wathay-kódex.

A század második felében uralkodó II. Rákóczi György (1648-1660) erdélyi fejedelmet sokan tartják felelőtlennek és hataloméhesnek. Tény, hogy az oszmánok tiltása ellenére fegyverrel akarta megszerezni a lengyel trónt. Az engedetlen fejedelmet végül egy „ellenfejedelem” és a budai pasa szorította sarokba.

Ez utóbbi 1660. május 22-én Szászfenesnél legyőzte Rákóczit, aki három fejsebével Nagyváradra vonult vissza. Itt halt meg június 7-én. A pasa ötvenezres serege ezután a jól felszerelt vár ostromába kezdett, melynek alig volt ezer védője. Egy korabeli krónika részletesen beszámol a hathetes küzdelemről, melyből a nők is kivették részüket:

„Isten segítségébül az ostromlás alatt az asszonyi fehérnép is nem keveset segített vala. Az belső kőfalak romlásiról nemcsak minden törésekhez igen nagy szorgalmatossággal hordanak az hajigálni való köveket, hanem az erősei az ellenségre is nagy sűrűséggel szórná, hajigálná. Némelyek pedig a forró faggyút s vizet nagy serénységgel hordják, és nyakokba, szemközbe való hajigálásra a férfiak kezébe szolgáltatni gyorsalkodnak vala.”

A várat a védők végül augusztus 27-én adták fel, ám cserébe szabad elvonulást kaptak. Az ostromló sereg elképedve látta, hogy az általuk négyezerre becsült őrsereg helyett nagyjából háromszáz fáradt nő és férfi hagyta el Váradot. A janicsárok bevonulására azonban csak két nappal később, a 29-i „szerencsenapon” került sor.

Budán megtörik az átok

Az Oszmán Birodalom hanyatlása a 17. század végén kezdődött. A bukást két elhibázott 1683-as hadjárat indította el: az egyik az osztrákok, a másik az oroszok ellen irányult.

A két vereséget követően létrejött a pápa által támogatott Szent Liga, melynek csapatai elkezdték kiűzni a török sereget Magyarország területéről.

Ennek fontos állomása volt Buda 1686-os ostroma. A várat a hetvenéves Abdurrahman pasa védte, aki korábban sikerrel védekezett a velenceiekkel szemben Kréta szigetén. Itt tanulta ki az alagút-hadviselésnek is nevezett aknászatot, mely során az ostromlók és a védők is vájatokat fúrnak egymás hadállásai alá, majd ezek felrobbantásával igyekeznek egymás erőit gyengíteni.

Lotharingiai Károly, Badeni Lajos és Miksa Emmánuel csapatai 1686. június 18-án zárták körbe Budát.

A seregben ott harcolt fél Európa: magyarok, osztrákok, németek, szászok, svábok, csehek, franciák, angolok, olaszok és spanyolok.

Abdurrahman úgy gondolta, hogy a „szerencsenapon” indít elsöprő támadást az ostromlók ellen, azonban az a háromezer katona, amit erre az akcióra szánt, kevésnek bizonyult. Az átok megtört: szeptember 2-án a Szent Liga csapatai rohammal vették be Buda várát. A három napig égő vár és környéke szabad préda volt a győztes sereg katonáinak, ahogyan erről Henrik szász herceg beszámolt:

„A zsákmány nagy volt, s csaknem mindenki, még a gyermekek is a városba rohantak, hogy részesedjenek belőle, különösen sok szép ló és asszony esett prédául; s ez a zsákmány még sokkal nagyobb lehetett volna, hiszen ismeretes az, hogy milyen messzi híres gazdagsága volt ennek a városnak, hacsak a kapzsiság, vagy a reményvesztettség, avagy a végzet tűzbe nem borította volna a várost; 6 óra felé gyulladt ki, s annyira elterjedt a tűz, hogy kilenc óra tájban már minden lángban állott, s a város képe Trójának volt a mása.”

A győzelmet egész Európa nagy örömmel fogadta. A nagyobb városokban (például Rómában, Madridban és Nápolyban) ünnepi misével, tűzijátékkal és színjátékkal ünnepelték a török feletti győzelmet.

A Liga sikerei tovább folytatódtak: egy évvel később a második mohácsi csatának nevezett nagyharsányi összecsapásban újabb vereséget mértek az oszmánokra.

A döntő összecsapásra 1697-ben került sor Zentánál, ahol a legendás Savoyai Jenő csapatai diadalmaskodtak. Az Oszmán Birodalom szerencsenapja a század végén örökre leáldozott, amikor az 1699-ben megkötött karlócai béke után már csak a Temesköz maradt meg Szulejmán hódításaiból.

NYITÓKÉP: Székely Bertalan – A mohácsi csata (1866). Magyar Nemzeti Múzeum / Wikimedia Commons