Miért ünneplem az államalapítást, ha elégedetlen vagyok az állammal?

Az identitás akkor jó, ha szívből jön, nem kötelező. A nemzetet pedig egyszerre lehet ünnepelni és kritizálni a vezetőit, hiszen erről szól, ha tényleg komolyan vesszük.

Érdemes-e az államalapítást ünnepelni? Egy anarcho-kapitalista ismerősöm kommentje nyomán gondolkodtam el ezen, aki a mindent kivétel nélkül piacosítani szándékozó filozófiájának megfelelően nagyon kártékonynak nevezte magát az államot és annak megalapítását. A narratíva többségében persze nem ez, hanem a szokásos: a kormánypárti holdudvar a nemzeti ünnepek magasztosságát eltávolítaná a közügyektől, az ellenzék szerint pedig semmi ok az ünneplésre, a közügyekkel kellene inkább foglalkozni.

Könnyű álláspont most azt mondani, mindketten tévednek, így inkább azt mondanám: mindketten mutathatnának nagyobb megértést a „másik oldal” iránt. Az állam a megalapítása körüli pátosszal leplezi el az összes helytelen és buta intézkedését, és nyilván az ünnepségsorozat is jó lehetőség a haverok zsebének megtömésére? Nyilván, de ez még nem ellenérv arra, hogy érezzünk valami ünnepélyeset a nemzetünket összefogni hivatott szerv létrehozásának évfordulóján.

Sok honfitársunkat veszítettük el a járvány miatt, ami nemzeti tragédia? Sajnos igen, de emiatt ellenezni minden előremutató, életigenlő ünneplést defetizmus, semmiképpen nem segíti azt a továbblépést, amire igen nagy szükség lesz a lelki újraindulás kapcsán. Az pedig, hogy a nemzet ünnepléséből hazaárulózva kizárjuk az annak vezetőit kritizálókat, gyermeteg gondolat, hiszen, ha valahogyan komolyan lehet venni egy nemzetet, az épp az „érted aggódom, nem ellened” mentalitás, azaz a józan kritika. 

Érdek nélkül 

Én magam kisebb államot szeretnék, az egyéni szabadság, az egyén mozgásterének javára – ezt már kifejtettem többször, többnyire az Azonnali véleményrovatában. Ez azonban nem jelenti, hogy ezen kritikáim és minden, az aktuális hatalomgyakorlókkal szembeni ellenérzéseim mellett sem érezhetnék büszkeséget a nemzet önrendelkezését és képviseletét elvileg megtestesíteni hivatott szerv létrehozásának ünnepnapján. Azt, hogy miként képviselje, majd megvitatjuk.

Bár nem vagyok kifejezett sportrajongó, büszkeséget érzek, amikor a magyarok jól szerepelnek az olimpián vagy éppen a foci EB-n. Bár vannak kritikáim a magyar kormánnyal szemben, tudok velük együtt örülni a nemzeti büszkeségeinknek, főleg, ha ők is engedik ezt. Illetve kiváltképp büszkeséget érzek szűkebb otthonom iránt: remélem, Karikó Katalin megkapja a Nobel-díjat és sajnálom, hogy a körülmények lényegében elűzték annak idején Szegedről.

„Nem az a szép, ami szép, ami tetszik, az a szép!” – olvasható szegedi egykori gimnáziumom előtt a névadójától, Tömörkény Istvántól vett idézet. Sokáig nem értettem, mit is jelent ez, értelmetlen szóvirágoknak éreztem.

Azóta értem: az az igazán értékes, amit érdek nélkül tartunk annak. 

A kis köreink 

A nemzet fontosságát ma gyakran megkérdőjelezik, de míg a kormány szereti az egész történetet nemzet versus globalizmus pozícióba helyezni – bár ennek természetesen van valóságalapja – szerintem elsősorban nem az annál nagyobb, hanem az annál kisebb közösségekhez való tartozás hívja ki a nemzet egészét. Így akár a szülővárosom, a vallási közösségem, a baráti köröm, a civil szervezetem, vagy akár a személyes kis Spotify-buborékom.

Nevezhetjük ezt – negatívan értékelve – elaprózódásnak, visszhangkamrák kialakulásának is – hisz tény, a közösségi média folyamatos interakciók melletti társas magánya nagyon sokat tud ártani az alapvetően evolúciósan nem ehhez szokott elménknek. Más szemszögből nézve azonban éppen a kis közösségek a világ, Európa és Magyarország legalapvetőbb szerves építőkövei, ezek lététől függ, mennyire tudunk tényleg kultúraként működni.

Az pedig tény, hogy mondjuk ma egy nagyvárosi, Netflix-sorozatokon és nemzetközi lejátszási listákon szocializálódott fiatal közelebb áll kulturálisan egy másik európai nagyváros hasonló kulturális termékeit fogyasztókhoz, mint azokhoz a – nem is feltétlen kisvárosi, akár egy lakással odébb élő – nemzettársaihoz, akik Kossuth Rádiót, Ákos-válogatást és Ghymest hallgatnak, és a tízparancsolat lóg a bejáratuk mellett.

Kérdés, tudjuk-e ezt helyén kezelni fölösleges feszültségek nélkül, és ellen tudunk-e állni azok propagandájának, akik az ezekből keltett feszültséget szeretnék politikai aprópénzre váltani.

Identitás 

Illetve kérdés, hogy ez baj-e, bántja-e az egyik ünneplése a másikat. Szerintem alapvetően nem. Ez kulturális relativizmus, de vállalom. Lehet azon szörnyülködni, hogy valakinek a szexuális orientációja az identitása, de abban a környezetben, ahol az identitásképző erő lehet, hogy ki milyen nyakú pólót hord és milyen okostelefont használ, ez aligha meglepő.

Persze lehet értékekben priorizálni, de alapvetően ki mondja meg, mi az értékesebb, ha valakinek a nemzet jelenti az elsődleges igazodási pontot, másnak a városa, megint másnak pedig egy nemzetközi rockbanda, ami talán a szomszédos országokba is ritkán jön el?

Elvégre identitásra elsősorban saját önképünk miatt van szükség, a fent idézett Tömörkény-mondat pedig szerintem túl azon, hogy elvárható, hogy ha valamit kulturálisan értékesnek titulálunk, azt ne önös érdekből tegyük, azt is kifejezi, hogy

az az identitásképző erő valós, ami szívből jön, nem pedig kötelező jelleggel ránk erőltetik.

A lényeg, hogy ne hagyjuk magunkat kizökkenteni egyik irányból sem! Én a nemzeti ünnepeken büszke vagyok a történelmi, kulturális örökségeinkre, de közben a közös ügyeink intézését nem hagyom annyival lesöpörni az asztalról, hogy hazaáruló, aki kritizálja az ország vezetőit.

Ugyanakkor aki nem így érez, és esetleg nem jelent neki semmit mondjuk augusztus huszadika, az sem velejéig gonosz ember. Senkinek nincs joga mások felett az identitása miatt ítélkezni, még akkor sem, ha mondjuk neki nem egy, a B-közép által imádott rádiórock-számra dobban meg a szíve.