Három szétlopott évtized után tényleg várjak a tisztességes politikusokra?

Szétlopták, ellopták és szétcsalták – Lázár János szokatlanul őszinte, egyébként éppen az állami földgazdálkodás kapcsán elmondott szavai jutottak eszembe, amikor Virág Sára reakcióját olvastam az adózást megpiszkáló gondolatkísérletemre.

Mindenfajta személyeskedés nélkül egy picit az a helyzet, hogy elvesztem vitapartnerem álláspontjának vizsgálata közben. Amikor felvetem – az egyént semmilyen tette miatti felelőssége alól fel nem mentve egy pillanatig sem –, hogy ha azt vizsgáljuk, milyen okok erősítik a homofóbia problémáját, akkor az állam normaképző szerepét is figyelembe kell venni, azzal vádol meg, hogy gyereknek tekintem a lakosságot.

Ezzel szemben, ha felvetem, hogy az adófizetőket – akiknek a nettója minden hónapban úgy jelentősen kevesebb a bruttójuknál, hogy az állam a pénzüket egy sor minimum vitatható célra fordítja – kérdezzük meg az állam költéseiről, azt válaszolja, ez egy botor gondolat, mely után káoszba süllyedne az ország, válasszunk inkább becsületes és jó vezetőket, akik helyesen gazdálkodnak majd az adónkkal.

Nem teljesen tudom a két álláspontját őszintén szólva összeegyeztetni, de lépjünk is túl ezen és vizsgáljuk meg, amiket írt!

Olyannyira nem lehetetlen, hogy kicsiben már működik is

Bár érdemes egészséges szkepszissel fogadni a „tessék-lássék” demokráciajátékokat, amikor egy önkormányzat a közvetlen demokrácia non plus ultrájaként éli meg, hogy megszavaztatja a városlakókkal a villamos színét, a publim alá jött egy szerintem jó hozzászólás a momentumos Szarvas Koppány Bendegúztól a csoportunkba (ahol, ha még nem vagytok tagok, érdemes csatlakozni!).

Figyelemfelhívó jelleggel felvetette, hogy a részvételi költségvetés például egy hasonló jelenség.

Valóban az, kicsiben már modellezi is azt, amit én is feletettem, hogy az adófizetőknek legyen valamifajta beleszólása, hogy mit kezdenek az általa beadott adóval. Ennek ugyanis sokféle módja és lehetősége van, a legklasszikusabb nyilván a szubszidiaritás erősítése – úgy is mondhatnám, az önkormányzatiság libertarizmus kapudrogja –, amit nekem kissé úgy tűnik, mintha Sára ellenezne, amikor felveti, hogy nyilván a békésieket nem érdekelnék a csongrád-csanádi utak.

Nos, akkor mi lenne, ha a békésiek adóját a helyi szervek kezelnék, a csongrád-csanádiakat szintén, és akkor nem lenne ebből probléma?

Tovább megyek. Alapvetően felvetettem egy gondolatkísérletet, majd a továbbiakban a saját mérsékelt jobbos-liberális (értsd: az átlag szemében anarchista, a hardcore libertáriusoknak túl államista) szemléletemmel leírtam pár pontban, én például mit preferálnék.

De annak a felvetésnek, mellyel éltem, sokféle megvalósulása lehet. Semmiképpen nem hiszem, hogy az állam minden szegletét muszáj lenne megszavaztatni, de igenis, ha már a mi adónkból megy a történet, legyen szavunk vele kapcsolatban. Nyilvánvalón fel sem merül, hogy a törvényhozást és a szent pártalapítványi bullshitkonferenciák keretét ne mentse ki ennek megvalósulása esetén is a Tisztelt Ház.

De játsszunk el a gondolattal, mi történne, ha mégis. Ha mégis megszavaznák, hogy nagyon alapvető területekről is vonuljon ki az állam. Nos, első körben tiszteletben kéne tartani a többség véleményét, hiszen erről szól a demokrácia, másodsorban pedig miután ezekre – tűzoltóság, szociális háló, egészségügy – egyértelműen van társadalmi igény, létrejönnének akkor piaci alapon, talán jobban is működnének.

Nem azt mondom, hogy én ezt preferálom, de ha már eljátszunk ezzel a gondolattal, szerintem ez sem vezetne akkora armageddonhoz, mint azt a jelenlegi status quo alapján hihetjük. 

Folyamatosan kezelnünk kell bonyolult dolgokat

És ha már status quo: azt érzem, Sára a dolgok jelenlegi állását borzasztóan kötöttnek veszi, ebből vezeti le, hogy az egyébként felnőttként kezelendő társadalom úgysem értene olyan bonyolult dolgokhoz, melyekről a költségvetés szól. Először is szerintem borzasztó defetista szemlélet ez, hiszen akár értem, akár nem, az én nettóm csökken emiatt.

Mondhatjuk azt is, egy ilyen döntésben nem lenne kötelező részt venni, akárhogy is: én nem fogadom el, hogy csak azért fizettessenek velem hülyeségeket, mert egyesek szerint a szélesebb néptömegek nem edukálhatóak kicsit bonyolultabb kérdésekről.

Emellett, azt hiszem, a felnőtt életünk pontosan arról szól, hogy egy sor elég bonyolult dolgot meg kell értenünk, mert érint bennünket.

Fel kell fognunk a felsőoktatási rendszer működését, a hitelezést, a gázóra-leolvasás struktúráját, az internetkapcsolat hibáival is kezdenünk kell valamit, ki kell töltenünk az adóbevallást, néha jogi gubancokba is keveredhetünk, a gyereknek megtanított Pitagorasz-tételről már nem is beszélve. Persze, jelentős különbségek vannak abban, hogy ezekhez ki mennyire hozzáértően áll hozzá, de tény: minket érintő bonyolult dolgokkal így is-úgy is foglalkoznunk kell.

Azért mondom, hogy nagyon a status quoból indul ki a vitacikk, mert képzeljük el, hogy mondjuk az internetszolgáltatásunkat és a számítógépünk beállítását is az állam kezeli, mi elénk csak lerakják az előre „beállított” gépet (néha extrákkal) és tudunk rajta dolgozni, szórakozni.

Ha valaki ez ellen felszólalna, könnyen érvelhetnénk úgy: az átlag felhasználó biztosan nem fogja tudni megérteni, hogy akkor most neki optikán vagy naked DSL-en érdemes netet rendelnie, jó-e neki a VoIP, kell-e neki roaming, nem tudná beállítani a tűzfalat, elveszne a Windows Vezérlőpultban és tényleg, ki tud normálisan leszinkronizálni egy POP3-as levelezőszervert, hogy az működjön is? És mégis, valahogyan csak elbukdácsolunk az interneten is, ki könnyebben, ki nehezebben.

Például annak köszönhetően, hogy ez utóbbiakat önkéntes alapon segítik azok, akiknek mindez jobban megy. Mondjuk a nagyidat, a párodat, a barátaidat, ha nekik esetleg problémájuk akad – több szem többet lát és a többi közhely most ide értendő.

Mert a szabadság és az egyéni felelősségvállalás nem arról szól, hogy mindenkit hagyjunk magára, hanem hogy azért nem hagyjuk magukra az embereket, mert úgy vagyunk összerakva, hogy nem egyedüli, hanem társas lények vagyunk és a valódi segítségnyújtás az, amit önként adunk.

Ahogyan a jótékonykodás sem ott kezdődik, hogy nem szeretnék börtönbe menni adóelkerülésért.

A Godot-kormány rendet tesz! 

De a legnagyobb problémám a konklúzióval van. Ne az állam méretét vizsgáljuk felül, ne abban gondolkodjunk, hogy minél több adó felett rendelkeznek politikusok, minél több kényszermonopol szektort ellenőriz versenytárs nélkül az állam, annál több pénzt fognak ellopni és hülyeségekre fordítani. Ne, csupán a jelenlegi kormánnyal van baj, majd jön egy rendes, tiszta szívű, igaz lelkű helyette, és az jobb lesz.

Na jó, nem csak a mostanival, a Gyurcsányék is loptak... meg azelőtt is, meg igazából szanaszéjjel lopták a rendszerváltás óta eltelt harminc évet, de most majd jön egy tiszta kezű ember, akinek ugyan ott lesz még mindig rengeteg adóforinthoz a kezében a kasszakulcs, de önuralmának és végtelen erényességének hála csupa jó dologra fog költeni.

Amibe természetesen mi nem szólunk bele, hiszen botor balga kisemberek vagyunk mi ahhoz, de ő pontosan tudni fogja anélkül is, hogy mire van igazán szükségünk és azt megadja nékünk, utána pedig jön az örök élet, ingyen sör, fele királyság, meg amit még akartok.

Szoktak néha engem is naivnak nevezni, de azért ennyire nem vagyok az.

Szóval az a helyzet, hogy nem hiszem azt, hogy valaha lesz olyan kormányunk, aki nem lesz korrupt és lesz önmérséklete. Persze kevésbé korrupt talán lesz, kevésbé pofátlan talán akadhat, de az bizony sovány vigasz csupán.

Egyrészt azért nem, mert a demokrácia legnagyobb működési korlátja, hogy a tömegbázist a gátlástalan populista manipulátorok érhetik el legkönnyebben és világszerte látjuk, hogy a nemes lelkű idealistákként kezdő politikai szereplőket általában gyorsan magához rothasztja a rendszer, ha mégsem, akkor pedig magányos bolygó hollandiként próbálnak mérsékelten sikeres partizánakcióikkal egyáltalán bekerülni az esti híradóba.

Meg egyszerűen azt is látjuk, hogy a hatalom sajnos mennyire el tudja torzítani a legjámborabb ember személyiségét is. Ezért szerintem az államot a lehető legkisebb mértékűre kell szorítani és fokozatosan, a kulturális-társadalmi adottságokat figyelembe véve egy szerves átmenet során végre kilépve a posztkádárista gyereksorban tartott társadalomból az embereknek egyre nagyobb arányban a saját kezébe kell venniük a sorsukat.

A korrupciót úgy lehet legjobban megelőzni, ha a lehető legkevesebb pénz fölött rendelkezik az állam, minden másban szerintem bődületes naivitás hinni az elmúlt harminc év után.

Hozzászólnál? Vitáznál? Válaszolnál? Írj!