Ne a néppel szavaztassuk meg a költségvetést: válasszunk inkább jó képviselőket!

Mi történne akkor, ha arra kellene válaszolnunk, hogy egyetértünk-e azzal, hogy tízmilliárdot fordítsunk ebben az évben az egészségügyre? Mely átlag polgártársamnak van rálátása arra, hogy hány milliárdba fáj működtetni az egészségügyet? Mit válaszoljunk erre? Hogy sok? Vagy épp kevés? Honnan tudjuk? Válasz Tarnay Kristófnak.

Néhány nappal ezelőtt volt szerencsém elolvasni Tarnay Kristóf egy bizonyos véleménycikkét, amelyben libertárius szellemiséggel átszőtt gondolatait fejtegeti az állam jelenlegi berendezkedéséről. A szóban forgó publicisztika röviden összefoglalva: az államnak népszavazásokon illene megszavaztatnia, hogy mikor és mire költi el a befizetett adóforintokat. Eme gondolatkísérletre kívánok az alábbiakban reflektálni.

Őszintén megvallom – a libertárius ifjú iránti tiszteletemet egy pillanatra sem elveszítve –, hogy ilyen botor gondolattal rég nem találkoztam a köz ügyeiről alkotott vélemények táborában. Mert bár nekem is kedvelt frázisom az egyéni felelősségvállalás szajkózása, de azt gondolom, hogy eme kívánalomnak van egy átlépni nem ajánlott határa. 

Tarnay szerint a progresszív adózási rendszer bemelegítőjeként először a nagyobb kiadásokról kellene (addigra remélhetően online) népszavazás keretein belül döntenünk, majd, ha ez már olajozott metódussá válik, gyakorlatilag az egész éves költségvetésről dönthetnénk mi, gyakorló állampolgárok. Hiszen ezen költségvetés a tisztes adófizetők kemény munkával megteremtett forintjaiból finanszíroztatik, őket mégsem kérdezi meg senki.

Kérdem én, mennyivel lennénk előbbre akkor, ha minden állampolgár orra elé lecsapnánk a költségvetési terv mind az ezer oldalát? Mennyire értünk ahhoz átlag entitásként, hogy megfelelően tudjuk értelmezni? Mennyiben releváns a véleményünk, ha egy fikarcnyit sem konyítunk a témához, amelyről épp nyilatkozunk? Véleményem szerint egyéb esetekkel ellentétben ez a helyzet nem az, amelyben a felelősség megelőlegezése jellemformáló erővel bírna – ehelyett csak

teljes káoszba süllyedne az ország.

Tarnay szerint a legüdvösebb az lenne, ha idővel a konkrét költségvetési tervet az ország polgárai formálnák kényük-kedvük szerint. A gondolatkísérletben felvázolt online népszavazások keretein belül a kormány által felsorolt tételek közül húzhatnánk ki azokat, amelyekre az ország lakosainak nagyobbik része szerint nincsen szükség, eme döntést pedig az aktuális kormány kénytelen lenne respektálni. Tarnay a későbbiekben ugyan felsorol néhány ilyen lehetséges száműzendő kiadást, mint például a propagandakampányok, de most ízlelgessük csak az alapgondolat savanykás ízét.

Az eddigi állításom az, hogy nem segítené a konstruktívan működő információáramlást az sem, ha minden egyes polgárnak maga Matolcsy György prezentálná a tervezett költségvetést hurkapálcika-figurákkal elmutogatva, mert az ország nagyobbik része nem rendelkezik még az alapismeretekkel sem e téren. Ezzel nem degradálni kívánok senkit, mert nem is gondolom, hogy egy ország egészének kompetensnek kellene lennie e kérdésben – erre vannak a szakemberek.

A másik kérdéses aspektus pedig, amelyre a Varga Mihály szájából előkígyózó piros achtung felirat figyelmeztet a gondolatkísérlet sötét barlangjában tapogatózva, hogy mire alapozva hiszi azt a prominens fiatalember, hogy Magyarország lakossága megbízható e felelős döntéssel?

Ha nincsen autóm, minek akarnék az utak karbantartására pénzt fordítani, ha csak autóval járok, mi szükség a tömegközlekedésre? Ha nincsen gyerekem, minek a családtámogatás, ha nem értek egyet a szociális hálóval, nosza, szaggassuk szét apró foszlányaira! Ha a többség a mucsaröcsögei falunapok tehetséges dídzséjének a zsebét tömné a Magyar Nemzeti Balettintézet növendékeinek okítása helyett, akkor megvonjuk a vállunkat, és szélnek eresztjük a pityergő balerinákat?

Ha az ország lakosainak szignifikáns része felesleges erőforrás-pazarlásnak látja az erős értelmiségi réteg kiépítését, akkor kezdjük el leamortizálni az egyetemeket?

De számtalan ilyen példát tudnék még sorolni: ha Békés megye lakói úgy vélik, hogy Csongrád megye már bőven elég összeget kapott útfelújításra, ám az tagadja ezt, akkor kinek lesz igaza? Ha én alapvetően is csak magánorvost engedek a lelkem templomához közelíteni, akkor miért akarnám az állami ellátást finanszírozni? Ha az ország hetven százaléka hasonló módon érez, mi lesz a maradék harminccal? Ha a lakosság kardinális része feleslegesnek ítéli az állatkertet, a cirkuszt, a Lánchidat, akkor egyszerűen megszűnünk finanszírozni a fenntartásukat?

Mi történne akkor, ha arra kellene válaszolnunk, hogy egyetértünk-e azzal, hogy tízmilliárdot fordítsunk ebben az évben az egészségügyre? Mely átlag polgártársamnak van rálátása arra, hogy hány milliárdba fáj működtetni az egészségügyet? Mit válaszoljunk erre? Hogy sok? Vagy épp kevés? Honnan tudjuk?  

Tarnay Kristófnak abban igaza van, hogy kis országunk kormányának valóban nem vérlázító emojis plakátkampányokra kellene költeni az adót, azonban erre nem az a megoldás, hogy a néppel szavaztatjuk meg a költségvetést, hanem hogy olyan képviselőket választunk, akik a mi érdekünkben cselekszenek.