Ahogy a rendszerváltás után a liberálisok, most a Fidesz a Nyugat megszállottja

Bede Ábel

Szerző:
Bede Ábel

2021.08.17. 06:50

Hiába hirdeti magáról, hogy nem akar megfelelni a Nyugatnak, a Fidesz és értelmiségének egyik fő motorja a Nyugat irányába való görcsös bizonyítási vágy és a sértődött kisebbségi komplexus.

Az ország földrajzi elhelyezkedéséből adódóan egyáltalán nem meglepő, hogy a Kelet-Nyugat dilemma vissza-visszatérő eleme a magyar történelemnek. A konfliktus ideológiai síkon nem konzisztens; a 20. század első felében a monarchiakori budapesti kávéházak progresszív elitje vágyakozott Nyugatra, ahogy az már a korszak legnevesebb folyóiratának címéből is evidens. Velük szemben a Monarchia szabadosságára reagáló konzervatívok és a Horthy-rendszer értelmisége Tormay Cécile-lel az élükön Adyékkal és a Nyugattal szembehelyezkedve szándékosan Napkeletnek nevezték a lapjukat. Ez aztán a szocializmussal megváltozott: míg a baloldali elit a kapitalista/szocialista megosztásban büszkén hirdette kelet-európaiságát, úgy a felszín alatt a szocializmus ellenzéke vágyakozott egy nyugat-európai és amerikai társadalomberendezkedésre. 

Egyedül aztán a rendszerváltás korára alakult ki egy konszenzus, amikor a rendszerellenes ellenzék teljes palettája egységesen forszírozta az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozást. A rendszerváltás után aztán visszatért minden a régi kerékvágásba, és a baloldal volt ismét, ami erősebben a Nyugat mellett tette le a voksát, idealizálva azt, ahhoz mérve Magyarországot, viszont úgy tűnt, túl messzire megy, és kicsit szégyellte is a magyarságát.

Ha jóindulatúak vagyunk, a 2000-es évek liberálisai valószínűleg azért pörögtek rá ennyire a témára, mert jogosan mindenáron el akartak törölni mindent, ami a kádárizmus öröksége volt, viszont tévesen magát Magyarországot és a magyar kultúrát azonosították a kádárizmussal.

Egy másik variáció az, hogy a Nyugat iránti vágyakozás azért kerül válságba, mert elérte a célját: a rendszerváltás után Magyarország hamar NATO-, majd EU-tagállam lett, így tulajdonképpen nem volt mi után vágyakoznia azoknak, akik ezt tekintették legfőbb céljuknak, így vágyakozásaik kicsit eltorzultak. Természetesen egyik magyarázat sem menti fel a modern magyar liberalizmust az egyik legnagyobb bűne alól, de talán fontos megérteni, hogy miért viselkedett a progresszív értelmiség a kétezres években úgy, ahogy.

Már csak azért is, mert a Fidesz egyik nagy sikere éppen abban rejlett, hogy úgy állította és állítja be magát, mint ami szembefordul ezzel a hozzáállással és nem a (képzelt) nyugat-európai elitnek, hanem Magyarországnak akar megfelelni és az ország saját identitását előtérbe helyezni. Noha ez önmagában nem egy elvetendő dolog, sőt a megvalósításának is vannak praktikus és hasznos elemei, például a V4-együttműködés megerősítése, a probléma az, hogy ez az állítás a Fidesz részéről óriási hazugság.

A Fidesz és a NER értelmisége és sajtója ugyanis nem saját magának akar megfelelni, hanem mindenáron görcsösen a Nyugatnak akarja bizonyítani, hogy az illiberalizmus mennyire egyedi és menő.

A Nyugat figyelmét akarja magára felkelteni, hogy ismerjék el, amit csinál, minden onnan érkező kritikára görcsösen rápörög, mint egy lázadó kamaszfiú, és gyakran a nyugati jobboldaltól vár megerősítést és csodálatot, lehetőleg nyugat-európai országok kárára. Ez több helyen nagyon világosan látszik, egyrészt a NER-sajtó cikkeiből, másrészt pedig magából a Fidesz kommunikációjából.

Ha megnézzük a NER-sajtót, rendszeresen találunk olyan tartalmakat, amik nem a Nyugattól való függetlenedést és nemzeti önbizalmat sugalmazzák, hanem egy Nyugat-megszállottságot és kisebbségi komplexust: az egyik ilyen műfaj, amikor eldőlnek attól, hogy valamelyik amerikai vagy nyugat-európai sajtóorgánumban Magyarországról írnak, a másik pedig az, ahogy görcsösen próbálják azt sugallni, hogy a nyugati országok éppen az összeomlás szélén állnak.

Ennek a jobboldali öngyarmatosításnak a legékesebb példája a nemrég végbement Tucker Carlson-látogatás és az arról készült cikkek. A Fideszhez köthető Mathias Corvinus Collegium hívta meg a Fox News műsorvezetőjét, hogy lépjen fel a fesztiváljukon, emellett a műsorvezető egy teljes héten át Magyarországról jelentkezett be a műsorába, és kvázi PR-műsorokat készített a Fidesz számára, amit végül egy Orbán-interjúval koronázott meg.

Önmagában már az is érdekes, hogy miért ilyen fontos a nyugatkritikus Fidesznek, hogy tetszenek az egyik legnagyobb amerikai csatorna, a Fox News nézőközönségének, de az igazán kínos az, ahogy a NER-sajtó ezt tálalta. A Mandiner például több cikkben áradozott arról, hogy az orbánizmus által elutasított hanyatló Egyesült Államokban micsoda nézettségi rekordokat döntött a miniszterelnöki interjú vagy hogy milyen „világsztár” és „nagy csillag” lépett színpadra az MCC fesztiválján, aki „irigykedve megy haza”.

A legjobb példa talán ebből a műfajból ez az interjú, amiben azt ecsetelik, hogy a nagy amerikai jobboldal mennyire csodálja Magyarországot vagy ez a cikk, ahol Boris Kálnokyt szemlézik, ahogy azt ecseteli, az egész amerikai jobboldal Magyarországról vesz példát. Itt tehát pontosan látszik, hogy nem önmagában a nyugatnak való megfelelési kényszert vetette el a NER értelmisége, hanem maximum azt, hogy

nem a demokratáktól, hanem a republikánusoktól és a Fox Newstól vágynak elismerésre és vindikációra.

A másik elem, ami egyértelműen mutatja a NER-sajtó nyugatmegszállottságát, ha  bármilyen természeti katasztrófa vagy kellemetlenség történik Nyugat-Európában vagy Amerikában, úgy állítja azt be, mintha az összes nyugat-európai ország az összeomlás közepén lenne, amiről mindenki pontosan tudja, hogy baromság. Muszáj mindenáron katasztrofikus rémképeket sugározniuk, pusztán azért, hogy valahogyan próbálják igazolni a saját projektjüket.

Egy jó példa erre a nyár közepi németországi áradások, ahol volt olyan nap, hogy négy órán belül négy cikk jelent meg a témában a Mandineren. Ebből az egyik egy szemle volt, amiben az M1 propagandistája, Németh Balázs büszkén osztott meg egy Bild-cikket, miszerint a német állam már a német sajtó szerint is csődöt mondott, hozzátéve: már annyiszor csődöt mondott az elmúlt években. Ez a fajta kárörvendés és görcsös bukásvizionálás nem nemzeti függetlenségről és önbizalomról tanúskodik, hanem éppen annak az ellenkezőjéről.

De ez a bizonyítási kényszer nemcsak a Fidesz-párti sajtóra, hanem magára a Fidesz-kommunikációra is jellemző. Annak ellenére, hogy azt állítja magáról, nem a Nyugatnak akar megfelelni, kommunikációs gépezete állandóan beindul, amikor bármelyik nyugat-európai vagy amerikai celeb minimális kritikát fogalmaz meg az Orbán-kormánnyal szemben. Emlékezzünk csak vissza a George Clooney-esetre, amikor a színész egy filme promózása közben tett egy félmegjegyzést Orbánra és Bolsonaróra, amire Varga Judit is reagált. Pár hete ugyanez a forgatókönyv játszódott le Lewis Hamiltonnal és Kovács Zoltánnal.

Ez már csak azért is kínos, mert Clooney-nak és Hamiltonnak valószínűleg tényleg fogalma sincs arról, hogy mi történik Magyarországon, így igazából, ha tényleg magabiztos lenne valaki az ország jövőjével kapcsolatban, bőven elég lenne legyinteni egyet. Ezekből a reakciókból viszont világosan látszik, hogy mennyire hiperérzékeny a kormány azoknak a nyugati celebeknek a kritikáira, akiket egyébként állítólag elutasít, és nem akar nekik megfelelni.

Ha a NER ideológiai hátországát nézzük, az álnemzetieskedés ott is megmutatkozik, gondoljunk például a NER Scruton-kultuszára, akiről nemrég egy kávézót is elneveztek.

Nem egy magyar vagy közép-európai embert tekintenek fő szellemi elődjüknek, hanem egy ízig-vérig brit konzervatív gondolkodót.

Hogy megtudjuk, mi lehet ennek a sértődöttségnek és megfelelési kényszernek az eredete, talán érdemes a NER egyik fő ideológusának, Schmidt Máriának a szavaira hallgatnunk. Állítása szerint „nem sikerült Európa újraegyesítése”, és a nyugat-európai országok lenézték a magyarokat, és szerinte felháborító, hogy a hidegháború veszteseiként kezelték a kelet-európaiakat. Itt bizonyosul be igazán, hogy ez nem egy harmadikutas függetlenedési kísérlet és önállóság, hanem frusztrált jobboldaliak kisebbségi komplexusa.

Ezen sérelmek közül biztos vannak jogosak és kevésbé jogosak is, bár a nyugat-európai elit legtöbbször nem lenézve viszonyul Magyarországhoz, hanem sokszor egész egyszerűen pusztán fogalmuk sincs, mi történik az országban. A legvalószínűbb magyarázat azonban valószínűleg az, hogy a Fidesz ráprojektálja a magyar liberálisoktól kapott frusztrációit az általuk elképzelt nyugati elitre.

Vissza-visszatérő elem akár a NER kulturális elitjénél Vidnyánszky Attila személyében, hogy sérelmezni véli, hogy a budapesti liberálisok mennyire lenézték őt és nem engedték kibontakozni, vagy a politikai elitben az a narratíva, hogy az SZDSZ mennyire lenézte a fideszeseket annak idején.

A Fidesz értelmisége a korábbi liberálisoktól kapott vélt vagy valós sérelmeit vetítik ki mostani nyugati politikusokra és celebekre, azért, mert ők anno a nyugatiakkal azonosították magukat.

Nem a Fidesz az egyetlen olyan párt a posztliberális nemzetközi jobboldalon, ami igazából görcsösen az általa elutasított közösség megszállottjává vált. Az angol jobboldali sajtóra és brexitpárti értelmiségre külön jellemző, hogy minden héten az EU összeomlását vagy a német euroszkepticizmus felébredését várja (igaz, legutóbb éppen Svédország volt az ország, ami szerintük már nemsokára elhagyja az Uniót), valamint állandóan európai országokkal próbálják saját magukat igazolni és vannak felháborodva, ha az Unió olyan új szabályokat hoz a harmadik országból érkező állampolgárokra, ami rájuk is vonatkozik.

Önmagában az, hogy már nem idealizálja túl a politikai paletta egyik fele sem Nyugat-Európát, nem egy rossz dolog. Már a kétezres évek „főbűnöseit” megtestesítő DK sem önmagában „nyugatozik”, hanem már valamennyire megtöltötte azt tartalommal az Európai Egyesült Államok koncepciójával, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de legalább konkrétabb elképzelés, mint egy idealizált Nyugat-kép. A Momentum részéről van egy nyugatozós próbálkozás az előválasztási kampányban, de ez finoman szólva sem arat túl nagy sikert.

A legegészségesebb út viszont az lenne, ha mindkét oldal továbblépne ezen a témán, már csak azért is, mert a dolog eldőlt: Magyarország tagja a NATO-nak és az EU-nak is, és ez így van jól, a lakosság mindkét szervezeti tagságot támogatja. Olyan Magyarország-vízió lenne az egészséges, ami nem a Nyugat egy képzeletbeli imázsképet hajkurássza, de ezzel együtt nem egy démonizált Nyugatnak akar bizonyítani a kisebbségi komplexusa miatt, hanem békésen és önbizalommal telve, a rendszeren belüli szereplők irányába jóindulattal határozza meg, mi is a helye Magyarországnak az euroatlanti szövetségi rendszerben.

Hozzászólnál? Vitáznál? Válaszolnál? Írj!

Bede Ábel

Durhamben tanult történelmet alap- és mesterszakon. Szereti Európát, a művelődéstörténetet és a vizuális kultúrát. A brit politika függője.

olvass még a szerzőtől
Bede Ábel

Durhamben tanult történelmet alap- és mesterszakon. Szereti Európát, a művelődéstörténetet és a vizuális kultúrát. A brit politika függője.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek