Nem a kapitalizmussal, hanem a szabadkereskedemi világrenddel van a baj

A falat kapartam, amikor végigolvastam az Azonnali túlfogyasztás-vitáját. Az a nemzedék, amelynek már tényleg a bőrére megy a játék, még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy a válságot a bal-jobb, kapitalizmus-szocializmus oppozíció jegyében tematizálja, mintha nem ez volna az értelmes párbeszéd fő akadálya.

Bocsánat, hogy közbeszólok, de a falat kapartam, amikor végigolvastam az Azonnali túlfogyasztás-vitáját. Nem az akaszt ki önmagában, hogy a két álláspont (kapitalizmus = jólét, illetve kapitalizmus = ökokatasztrófa) képviselői a szüleiktől örökölt érveket vagdosnak egymás fejéhez, hiszen ebben az álvitában valóban nehéz volna bármi újat mondani. Hanem hogy

az a nemzedék, amelynek már tényleg a bőrére megy a játék, még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy a válságot a bal-jobb, kapitalizmus-szocializmus oppozíció jegyében tematizálja, mintha nem ez volna az értelmes párbeszéd fő akadálya.

Az antikapitalista baloldal vagy fél évszázaddal ezelőtt, amikor épp kezdett kifogyni az érvekből, boldogan fedezte fel a környezetrombolásban a kizsákmányolás új formáját. Az új baloldalban azonban – és különösen a róluk fokozatosan leváló zöldmozgalomban – éppen az volt az új, hogy felismerték: a szocialista állam ugyanolyan esztelenül pazarolja létforrásainkat és ugyanúgy a „termelőerők” modernizálásától remél szebb jövőt, mint a piacokért versengő gonosz kapitalisták.

A multinacionális óriásvállalatok eközben egyre több „tervgazdaságot” vittek üzletpolitikájukba, az úgynevezett kapitalista országok pedig egyre több szocializmussal ellensúlyozták a piaci racionalitásnak nevezett irracionális gazdálkodás képtelen következményeit. Most akkor mi van? Aki ebbe belegondolt, már a huszadik század derekán ráébredt, hogy a modern ipari társadalmak működését nem lehet leírni a tizenkilencedik századi közgazdaságtantól kölcsönzött fogalmakkal. És akkor a huszonegyedikről még nem is beszéltünk.

Ezért kommunitárius anarchisták és szabadelvű konzervatívok rebesgetni kezdték, hogy Marxot talán le kellene cserélni Arisztotelészre, mert a jó élet céljáról és a politika értelméről alkotott elképzelésektől elvonatkoztatva a gazdálkodás módja se jónak, se rossznak nem nevezhető.

Az Azonnalin zajló vita egyes résztvevői ezzel szemben tudni vélik, hogy a jólét azonos az árubőséggel, melynek fenntartása viszont megköveteli a természeti (és kulturális) erőforrások maximális kiaknázását, akár tetszik ez a zöldeknek, akár nem.

Még szerencse, hogy ebben biztosan nem nekik van igazuk. Mert ha az így elért gazdasági növekedés, mondjuk, a környezet elcsúfításával, elszennyezésével és tönkretételével jár, vagy ha az emberek többsége nem jut többé értelmes, önállóságot és önbecsülést biztosító munkához, ha a társadalmi és személyi biztonságot egyszerre fenyegeti az állami önkény, a piac kegyetlen logikája és a piacról kiszorultak lázadása (a bűnözéstől a terrorizmusig), ha egyre újabb járványok teszik lehetetlenné a normális életvitelt, ha a szegények és a gazdagok, tudósok és tudatlanok, uralkodók és alattvalók között soha nem tapasztalt szélességű szakadék keletkezik, ha a tartalmas emberi kapcsolatok hiányáért informatikai szolgáltatások kínálnak kárpótlást, akkor a tömegtermelés és a globális szabadkereskedelem általuk ünnepelt jótéteményeit nyugodtan a hajukra kenhetik – rossz minőségű életet fognak élni, akár többet, akár kevesebbet fogyasztanak. 

Mert az itt felsorolt körülményeket azok se nevezhetik jónak, akik, mint Virág Sára, „élvezik a pénzüket”. Hamar rájönnek, hogy mi mindent nem lehet a pénzükkel csinálni, pedig, mondanom se kell, ők egy szerencsés kisebbséghez tartoznak. S ha egyszer azt is belátják, hogy ez a sokféle nyomorúság szükségképpen összefügg az erőltetett növekedés és pazarló fogyasztás rendszerével, azon túl remélhetőleg Vági Márton se a lehetőségek, hanem a képtelenségek tárházának fogja ez utóbbit tartani.

A vitában a kapitalizmus mellett felhozott „jóléti” érvek tehát – nekem úgy tűnik – tarthatatlanok. A fizikai nyomornak azok a szélsőséges formái pedig, amelyek a Vági által hivatkozott statisztikák szerint enyhültek az elmúlt évtizedekben, azok, ugye, nem öröktől fogva vannak, hanem éppenséggel a gyarmatosítás, utóbb a gazdasági globalizáció állandósította és tette őket tömeges méretűvé.

Egyáltalán, miféle javulásról beszélünk? A cikkíró ne tudná, hogy a tiszta ivóvíz, a jó levegő, az ép környezet az emberiség egyre nagyobb része számára válik elérhetetlenné évről évre? Vagy úgy véli, hogy a túlélésünkhöz nélkülözhetetlen biológiai sokféleség most éppenséggel növekszik? Ne tűnt volna fel neki (pedig Magyarországon él), hogy az átlagos jövedelem növekedése mögött főleg az elitek féktelen gazdagodása áll? Hogy a megélhetés eszközeitől megfosztott, életformájuk feladására kényszerülő, átláthatatlan folyamatoknak és befolyásolhatatlan hatalmaknak kiszolgáltatott százmilliók élete akkor is nyomorúságos, ha az egy főre jutó fogyasztás mutatói esetleg mást mutatnak?

Mindez azonban nem okvetlenül a „kapitalizmusra” vet rossz fényt, amennyiben ezen független magántulajdonosok nyereségelvű versenyét értjük az áruk piacán, szabályozott jogi keretek között. Hanem

az úgynevezett szabadkereskedelmi világrendre, amely lehetővé tette, hogy a cégbirodalmak és befektetői hálózatok kiszabaduljanak a helyi társadalom ellenőrzése alól, korrumpálják az államot és a nemzetek feletti szervezeteket, végül felszámolják magának a piaci versenynek az elemi feltételeit,

nevezetesen a szereplők sokaságát, a tranzakciók nyilvánosságát, az egyenlő hozzáférést az információhoz, valamint a kényszermentességet. S gondoljunk arra is, hogy a kapitalizmusnak tulajdonított bűnökben korunk nem kapitalista rendszerei is osztoznak, már amennyire léteznek ilyenek. (Ha meg nem léteznek, akkor az antikapitalistáknak végre el kellene árulniuk, hogyan akarják berendezni szép új világukat, mert a szocializmus, legyen az nemzeti vagy nemzetközi, megbukott; ahol megél, ott a kapitalizmus és a totális diktatúra embertelen keveréke lesz belőle.)

A tudományos-technikai haladás ellenben, valamint a vállalkozás szabadsága és a lehetséges életformák sokfélesége – amit, gondolom, Vági és Virág védelmezni kívánt vagy védelmezhetne az antikapitalista zöldek ellenében (bár sajnos, nem erről beszélnek) – nem a kapitalizmus vívmányai, hanem a felvilágosult modernitásé, ha úgy tetszik, a polgárosodásé. A tőkés piacgazdaság ennek, úgy tűnik, nélkülözhetetlen alkotóeleme. Működése a rendszer egészének működésétől függ, mindenekelőtt a politikai viszonyoktól, a hatalomgyakorlás módjától.

A túlfogyasztásvitát uraló ökonomista szemlélettel éppen az a baj, hogy a kereslet és kínálat, növekedés és jólét összefüggésével kapcsolatos, könnyen cáfolható előítéletek körül forog, és ez nem segíti a mostani világrend, a közelgő világméretű rendetlenség megértését, érdemi kritikáját. Az a látszat keletkezik, mintha a baj, amiről a zöldek beszélnek, gazdasági természetű volna, és a hagyományos antikapitalista recept szerint lehetne orvosolni, „a profit alapú termelés” mint főgonosz felszámolásával, ahogyan az Tóth Csaba Tibor fejtegetéseiből következik.

A magam részéről ez utóbbit másfélszáz esztendei meddő kísérletezgetés után nem erőltetném, mert a dolog, valljuk be, most már eléggé a körmünkre égett. Meggyőződésem, hogy a társadalmi igazságtalanság, a hatalomkoncentráció, valamint az életformák gazdag sokféleségét pusztító személytelen erőszak nem termelési, hanem politikai kérdés. Egyszersmind egy civilizáció válságának a tünetei, amely a célok jóságának tisztázása helyett már egy jó ideje eszközeinek szaporítására fordítja minden erejét.

A rendszerrel, amelyet Tóth okkal bírál, talán éppen az a legnagyobb baj, hogy nincs rajta olyan kézifék, amilyet ő emleget. Kéne pedig. Ezt nevezem politikai kérdésnek, hogy miért nincs. Azért politikai kérdés ez, nem pedig morális, és végképp nem gazdasági, mert a megoldása nem önkorlátozást követel, éppen ellenkezőleg, felszabadulást a bőségnek, hatékonyságnak, versenyképességnek álcázott nyers hatalmi érdekek szolgálata alól. (Amelyeket szerintem félrevezető minden további nélkül kapitalizmusnak nevezni.)

Az ökológiai politika, azt hiszem, nem egyéb, mint a helyi közösségek önvédelmi harca, hogy visszaszerezzék az ellenőrzést a saját erőforrásaik felett.

Hogy a magunk és utódaink sorsáról születő döntéseket ne számítógépek hozzák, az érintettektől egyre távolabb. A világ elfogyasztását – azaz rohamos ütemű átalakítását hulladékká – ezek szerint nem „korlátozni” kell, és sajnos, nem is lehet, ameddig a fiatalok el sem tudnak képzelni maguknak szebbet és jobbat a fogyasztói tömegkultúra kínálatánál. Hanem a nevén nevezni: rombolásnak, és szembesíteni más, értelmesebb életlehetőségekkel.