Pécsi dannunziáda: nyolc napig állt fenn a Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaság

Egy szerb festő és egy magyar katonatiszt 1921-ben saját államot próbált meg létrehozni Dél-Magyarországon. A száz éve indult és bő egy hétig fennálló fantomköztársaság egyike volt annak a tucatnyi kísérletnek, melyek az első világháború után születtek Európa-szerte, és annyi ideje sem volt, hogy saját pénzt nyomtasson.

1921. augusztus 14., vasárnap, délelőtt tíz óra.

Pécs főterén tizenöt-húszezer fős tömeg gyűlt össze, amely magát népgyűléssé nyilvánítva kikiáltotta a Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaságot.

A kérészéletű államalakulat nyolc napot ért meg – saját sajtó, valuta- vagy intézményrendszer kiépítésére se ideje, se módja nem volt.

Egy kérészállam születése

Maga a jelenség viszont nem volt egyedi, a történészek szellemesen „kérészállamnak” nevezték el. Olyan államalapítási kísérletet értünk alatta, amelyre főleg az első világháború utáni Európa perifériáján találunk példát. Fő jellemzője, hogy valamilyen helyi kisebbség hívta életre – általában egy szomszédos ország támogatásával.

Ilyen volt a Gabriele D’Annunzio olasz költő által Fiumében kikiáltott szabadállam,

a lengyel Lucjan Żeligowski „Közép-litvániai Köztársasága” Vilniusban, vagy az a Belarusz Népköztársaság, amelynek emigráns kormánya ma is aktív. De ebbe a kategóriába sorolható a Bajor és a Brémai Tanácsköztársaság, valamint az a tucatnyi kezdeményezés, amely 1918 és 1921 között a történelmi Magyarország területén született (a teljesség igénye nélkül: Bánáti Köztársaság, Kun Köztársaság, Hucul Köztársaság, Kalotaszegi Köztársaság stb.).

Az 1921-es baranyai államkísérlet létrehozásában a szerb terjeszkedési vágyak mellett nagy szerepe volt a fehérterrortól való félelemnek is,

melyet két politikai kalandor korbácsolt fel.

A katona és a festő

Pécs és környéke 1921-re amolyan menedékhellyé vált: sokan menekültek erre a vidékre a Tanácsköztársaság, még többen a kiépülő ellenforradalmi rendszer elől.

A vidék ugyanis a belgrádi katonai egyezmény értelmében 1918 vége óta a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megszállása alatt állt,

a rendfenntartást is ők felügyelték, tehát kívül esett mind Kun Béla, mind Horthy Miklós csapatainak hatáskörén. A szerbek azon ügyködtek, hogy a helyi délszláv lakosság – szerbek, horvátok, sokácok – támogatásával ezt a szénben gazdag vidéket a jugoszláv államhoz csatolják. A terület viszont az 1920-as trianoni béke értelmében Magyarország része maradt. A megszálló csapatok itt-tartózkodása ezzel okafogyottá vált, ezért a szerbek időhúzással próbálkoztak, amihez helyben még segítséget is kaptak.

1920 augusztusában a szociáldemokrata párt színeiben Pécs polgármesterévé választották azt a Linder Bélát, aki a Károlyi-kormány honvédelmi minisztereként „nem akart katonát látni”.

Linder – szerb feleségén keresztül – igyekezett jó viszonyt létesíteni a belgrádi kormánnyal, főként Nikola Pašić miniszterelnökkel. Abban reménykedett, hogy a helyi munkásokat sikerül felfegyverezni, majd egy kisebb „forradalmat” kirobbantani, s így a megszálló csapatok tovább maradhatnak.

Tervében segítségére volt a pécsi születésű szerb festő, Ady Endre egykori barátja, Petar Dobrović.

Az avantgárd művész azzal az eltökélt szándékkal tért vissza szülővárosába, hogy saját államot hozzon létre. Ahogy egy barátjának fogalmazott:

„Egy dannunziádát akarok Pécsett csinálni!”

1921. augusztus 9-én újabb szereplő jelent meg Pécsett. Francis William Gosset ezredes és az általa vezetett ún. „Baranya-misszió” azt a feladatot kapta az antanttól, hogy felügyelje a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság csapatainak kivonulását. Gosset érkezése a jugoszláv erők számára nyilvánvalóvá tette, hogy ideje távozni. Ezt a folyamatot szakította félbe a köztársaság kikiáltása 14-én.

Nyolc napra köztársaság

Petar Dobrović ilyen szavakkal kívánta megnyerni magának közönségét Pécs főterén:

„Megteremtjük a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaságot és köztársasági államformában újrateremtjük a Pécs–baranyai Szabadságszigetet! Nem adjuk oda hazánkat, szülővárosunkat, nem adjuk oda a darútollas Horthy-pribékeknek, a Prónay, a Héjjas véreskezű, herélőkéses fehér tisztjeinek!”

Az újonnan kikiáltott állam megvédése kapcsán a következőket javasolta:

„60 000 sokác és 50 000 munkás élete forog kockán. Arról a földről van szó, ahol születtünk, ahol mi élni akarunk. Jöhet az antant: 100 000 ember életét nem lehet kipusztítani. A bánya a miénk, az élet a miénk, és én úgy érzem, eljött a pillanat, hogy világgá kiáltsuk, magunk akarunk a sorunkról dönteni...”

A köztársaság intéző bizottsága még aznap Dobrovićot választotta elnökévé. Hasonló népgyűlésekre került sor Mohácson, Siklóson, Szigetváron és Baján is, melyek mind arról határoztak, hogy csatlakoznak a pécsiekhez.

Egy állam azonban csak akkor állam, ha létét elismerik, ezért a fő cél az volt, hogy támogatókat szerezzenek neki.

Emiatt lépett kapcsolatba Linder a Dalmáciában tartózkodó Károlyi Mihállyal, ám ő nem kívánt belebonyolódni az ügybe. Az antantot Gosseten keresztül akarták tájékoztatni, ám a vele folytatott párbeszéd sem bizonyult túl sikeresnek. Az ezredes éppen arról írt beszámolót feletteseinek, hogy a szerbek már csomagolnak és hajlandók távozni, amikor a köztársaság huszonöt főből álló küldöttsége felkereste őt. Jelentésében erről a találkozóról is írt:

„Tegnap egy tüntetés során kikiáltották a ››Független Szerb-Magyar Baranya Köztársaságot‹‹, és a ››Közbiztonsági bizottság‹‹ a délután folyamán felkeresett. Közöltem velük, hogy a mi feladatunk kizárólag katonai jellegű, az S.H.S.-erők kiürítésének ellenőrzéséből áll, de rámutattam eljárásuk oktalanságára és arra a nyomorra, ami a dolgozó osztályokra vár, valamint a térség gazdasági összeomlására, ha elpusztítanák a bányákat, s fegyveres ellenállást fejtenének ki, mint ahogy tervezik. Nem hiszem, hogy ez a köztársaság komolyan veendő e pillanatban, de tekintettel az S.H.S. polgári és katonai szervek szándékaira, attól félek, hogy ha az eseményeket magára hagyjuk, zavarokhoz vezethet a kiürítés alatt és után.”

Linderék egyetlen reménye ezek után már csak Belgrád maradt, ám kedvező választ innen sem kaptak. Dobrović ezért azt javasolta, hogy személyesen próbáljanak támogatást kérni.

Végjáték

Nikola Pašić kormánya ekkor már beletörődött a kivonulásba és nem kívánt konfrontálódni az antanttal.

Ezért aztán a baranyai köztársaság mindennemű támogatásától elzárkóztak és ezt annak vezetőivel is közölték. Közben Gosset is kapott az alkalmon: jelezte Belgrád felé, hogy jobb, ha a „bajkeverőket” nem engedik haza, amíg a csapatok kivonása lezajlik.

Mindeközben a lakosság, melyet a pár nappal korábbi nagygyűlés szónoklatai még tűzbe hoztak, felismerte az államalakulat esélytelenségét és elpártolt az ügy mellől. Tömegek kezdték várni, hogy a környék mikor lehet ismét a Magyar Királyság része. A Bethlen-kormány megbízottjai hivatalosan augusztus 20-21-én vették át a város és a megye közigazgatását, 22-én pedig a Nemzeti Hadsereg Soós Károly altábornagy vezetésével ünnepélyes keretek között bevonult Pécsre.

Petar Dobrović e kalandot követően visszatért a festészethez. Dolgozott Franciaországban, Hollandiában és Olaszországban, miközben az otthona mindvégig Jugoszlávia maradt. Részt vett a belgrádi Művészeti Akadémia létrehozásában, elismert tájképfestő lett. Megérte hazája német megszállását és tanúja volt a magyarok délvidéki bevonulásának is. 1942-ben szívroham áldozata lett.

Vele ellentétben Linder Béla tovább folytatta a kalandorpolitikát az emigrációban: 1925-ben újabb forradalmat akart kirobbantani Magyarországon, de miután kénytelen volt belátni ennek esélytelenségét, ő is Jugoszláviában telepedett le. A második világháború idején bujdosni kényszerült. 1945-ben még egyszer visszatért Pécsre, ám itt nem fogadták túl nagy bizalommal. Még a kommunista pártba is belépett, de itt sem maradhatott sokáig – ugyanis Rákosi Mátyás ellenzéke akart lenni. Franciaországba költözött, ahol az ENSZ által folyósított segélyekből és mérnök fia anyagi támogatásából éldegélt. Utoljára 1956-ban kísérelt meg eljutni Magyarországra, Jugoszlávia azonban nem engedte át. Zomboron halt meg 1962 áprilisában, temetésén a Jugoszláv Kommunista Párt helyi titkára búcsúztatta.

NYITÓKÉP: Pécs 1920-ban. Fortepan / Erky-Nagy Tibor