Istenek alkonya: így ért véget Lionel Messi és a Barça románca

Az önpusztító, megalkuvást nem ismerő szellem vezetett Lionel Messi megismételhetetlen barcelonai karrierjéhez, de (nagyrészt) a távozásához is. Guardiola négy év után belefáradt, a rosariói fiú közel huszonegy évig bírta.

Sem a játékos, sem a klub nem akarta, a szurkolók el sem tudták képzelni, egész Katalónia és háromnegyed Spanyolország félt tőle, de az elképzelhetetlen megtörtént.

A 34 éves Lionel Messi a pénzügyi fair-play (FFP) és a La Liga könyörtelen fizetési sapkája miatt már nem az FC Barcelonában, hanem a fair-play ügyileg nyilván korrekt, katari olajmilliárdokban lubickoló újgazdag kirakatcsapatban, a Paris Saint-Germain-ben ontja mostantól a gólokat.

Katalóniai pályafutása egy papírszalvétával kezdődött 2000. december 14-én, és egy papírzsebkendővel fejeződött be 2021. augusztus 8-án. Az egykori legenda, a klubot a foci világtérképére örökre felrajzoló és forradalmasító holland géniusz, Johan Cruyff egykori szárnysegédje, Carles „Charly” Rexach akkori technikai igazgató Argentínában járva fedezte fel és reptette Barcelonába a tizenhárom éves szupertehetséget és családját.

Sem előtte, sem utána nem látott hasonlót. Egy étteremben Jorge Messi (Leo apja) és két tanú jelenlétében, a pincértől kért papírszalvétára írta a rosariói fiú első szerződését. Szűk huszonegy évvel később a szupersztár könnyes szemeit papírzsebkendővel törölgetve búcsúzott élete klubjától. Egy éve menni, most maradni akart, de a tényezők szerencsétlen összjátékaként, hosszú folyamatok kulminálódás okán lehetetlen volt a maradása.

Véget ért egy korszak, elment az, akinek a neve leginkább összeforrt a romantikus sztereotípiákban őskonzervatív Real Madriddal szembeni lázadást, folyamatos innovációt, futballforradalmat jelképező FC Barcelonáéval. Vége, függöny, nincs tovább, a divatdrukkerek szeme most már Párizsra szegeződik,

Katalónia gyászban, de gyászból születik az új remény: megkezdődött a Messi utáni időszámítás.

Minden idők legjobbjai

Leo még meg sem érkezett Párizsba, amikor a Messi, Mbappé, Neymar csatárhármas kapcsán a nemzetközi sportsajtó „minden idők legzseniálisabb tridentéjéről” kezdett írni. Eleve az összes „minden idők legjobbja” meghatározás fals, mert

sehogy sem lehet összehasonlítani más korszakban, más feltételek, más médiaviszonyok mellett focizó zseniket.

Ez akkor is igaz, ha a Barça-barát média és a drukkerek kvázi tényként a „valaha volt legnagyobbként” beszélnek Messiről.

Nyert Argentínával világbajnokságot, hol maradtak a válogatott címek? – teszik fel sokan és nem csak Madridból a kérdést, bár július 11-én a mitikus Maracana stadionban, az ősellenség Brazíliát szentélyében legyőzve, a Copa America (az EB dél-amerikai megfelelőjének) hiányát már nem hánytorgathatják fel neki. Vérmesebbek rögtön a katari vébén is argentin győzelmet vizionálnak, csakhogy a dél-amerikai válogatottak jó ideje meg sem közelítik az európai nagyágyúkat, legjobb nyolcra vannak hitelesítve, aztán viszlát.

Argentína 2014-ben hosszabbításos 1-0-lal, vérrel-verejtékkel, 11-esekkel ugyan bedöcögött a fináléba – a Maracanába –, ott azonban balszerencsével, de elvérzett a jobb erőkből álló Németországgal szemben. A vb legjobbjának a csoportmeccsek után egyetlen gólt sem rugó Messit választották, pedig a döntőbejutás kovácsa az élete formájában focizó, rettenthetetlen védekező középpályás (szintén ex-barcelonai) Javier Mascherano volt.

Puskás és Di Stefano meghatározott egy korszakot, Pelé szintén, Cruyff (az edzőkirály Rinus Michelsszel a háttérben) teremtette meg a modern labdarúgást, cselezni senki nem tudott úgy, mint az Argentínának szinte egymaga világbajnokságot nyerő Maradona, Marco van Bastennél zseniálisabb gólokat azóta sem lőttek, Ronaldinhonál nagyobb őstehetséget nem hordott hátán a föld. Messi pedig Messi, bő másfél évtizede a sztratoszférában futballozik, de Beckenbauerről, Platiniről és Zidane-ról se feledkezzünk meg.

Az igazságot akkor kapirgáljuk, ha ezeket a korszakos zseniket együtt, szubjektív összehasonlítgatás nélkül hirdetjük ki „minden idők legjobbjának”.

A csúcson: Pep Guardiola és a Messi-mágia

Persze a búcsú ettől még rohadt nehéz és fájdalmas, nem lesz könnyű Messi nélküli Barça-meccseket nézni, és tudni, hogy amikor minden ötlet elfogyott, elképzelés sincs a hogyan továbbról, nincs ott az, akinek ezekben a helyzetekben nagyon is volt elképzelése a következő lépésről, mert két lépéssel mindenki előtt járt.

Messit látva sokszor éreztem azt, mintha (számomra a futballban alfa és ómega, atyaúristen, és annál is több) Cruyff reinkarnációja lenne, valamivel technikásabb változatban.

Pep Guardiola, az FC Barcelona legsikeresebb, 2008 és 2012 közötti korszakának trénere volt a kapocs kettejük között. Ő találta ki neki a támadóvonalak mögül, sokszor egészen mélyről induló „hamis kilences” posztot – ugyanazt, amit egykor maga Johan Cruyff vitt tökélyre. Guardiola teremtette meg a holland totális foci 21. századi katalán-spanyol változatát, a csak szélvészgyorsan, megfelelő futballistákkal nem dögunalmas tiki-takát is.

Annó (az egyébként törvényszerűen Barcelonában is edzősködő) Michels gondolatait Cruyff váltotta valóra a pályán, 2008 és 2012 között pedig Leo volt Pep filozófiájának (brutális labdabirtoklási fölénnyel megőrjíteni, hibára késztetni az ellenfelet, labdavesztés után rögtön masszív letámadás, felcserélhető posztok stb.) a kvintesszenciája, ő fémjelezte ezt a korszakot – a mérnöki precizitású Xavival, személyes kedvencemmel, a másik mágus Iniestával, az oroszlánszívű Puyollal, a jobboldalon fel-le száguldó Dani Alves-szel, a pálya minden szegletét átlátó fiatal Sergi Busquets-szel a háttérben.

Ők adták az alapokat, Leónak „mindössze” a maximumot kellett kihozni magából. Mára csak Busquets maradt közülük.

A 2010-es évek közepén még egyszer, a ma a válogatottat vezető Luis Enrique trénerségének első évében felcsillant a remény: a csapat bajnokságot, kupát és BL-t nyert, Xavi pont a Juventus elleni 3-1-es Bajnokok Ligája döntőben lépett utoljára Barça-mezben pályára – igaz már csak tartalékként, Iniestát váltva. Messi, Xavi, Iniesta – nincs olyan Barça-drukker, aki ne könnyezne, ha ezt a három nevet együtt meghallja. Futballmágia.

Szentháromságok

A 2010-es évek elején azonban már nem a klubot a pokolból kimentő Laporta, hanem az oda visszavezető út első lépéseit megtevő Sandro Rosell páváskodott az elnöki székben. Ő követte el azt, amit soha nem lett volna szabad: mint utólag kiderült, botrányos körülmények között, és botrányosan felpumpált áron leigazolta a Santostól a fénykorában is túlértékelt, az utóbbi években inkább bohócmutatványaival, fetrengéseivel és extravagáns külsejével, pályán kívüli botrányaival semmint focitudásával kitűnő, a klubot a 2017/18-as szezonkezdet előtt cserbenhagyó, olajmilliókért Párizsba költöző Neymart, és szintén ő adta át az elnöki stafétabotot az FC Barcelonát egymilliárd euró feletti adósságba (félre)kormányzó Josep Maria Bartomeunak. A 2014/15-ös évadban már Bartomeu volt a nagyfőnök.

Addigra összeállt a sajtó által szintén „minden idők legjobbjaként” ünnepelt Messi-Suárez-Neymar trident is.

Most a párizsi hármasról kezdik mantrázni ugyanezt, megfeledkezve például arról a csekélységről, hogy Messi is, Neymar is hat évet öregedett. Meg arról is, hogy egy másik klub másik hármasa közben három BL-t zsebelt be zsinórban. Igen, ők: Gareth Bale, Karim Benzema, Cristiano Ronaldo, a Real Madridból. De ha már Barça, és legendás csatártriók: a 2005 őszi emlékezetes 3-0-ás madridi clasicón és a 2007 tavaszi 3-3-on – az élete első mesterhármasát rugó Messi akkor vált világsztárrá –, Messi, Samuel Eto’o és Ronaldinho, a 2008/9-es szezonban Messi, Eto’o és Thierry Henry kezdett elöl.

Az utóbbi két trident a későbbieknél sokkal inkább csapatként, de az egyéni képességeket kihasználva, egymást kiegészítve, nem sztárhármasként funkcionált. Csatársoroknál maradva: a hajdani nagy Realban Puskás, Di Stefano és Gento, az 1960-as évek Manchester Unitedjében George Best, Bobby Charlton és Denis Law, az 1970-es évek holland válogatottjában Rep, Cruyff és Rensenbrink, a 2002-es VB-győztes brazil csapatban Rivaldo, az „igazi” Ronaldo és Ronaldinho rohamozta az ellenfél kapuját. Minden idők? Elég ambíciózus vállalás a PSG új csatársorára mindenidőközni ilyen mezőnyben, már most, nulla meccsel.

Bartomeu és a La Liga bűnei

Az FC Barcelonával a lehető legrosszabb dolog történt, amikor 2015-ben megnyerte a BL-t. Az utána tartott, előrehozott választásokat a sikerben lubickoló Bartomeu fölényesen nyerte meg Laporta ellen, és a nevével fémjelzett klubvezetés mindenre gondolt, csak a jövőre nem. 2017-től jöttek is a kolosszális égések, az égéseknél csak a csillagos égbe szökő játékosfizetések és szerződések hossza lett nagyobb.

Neymar távozása után csilliárdos igazolásokkal mélyítették a gödröt, aztán beütött a Covid-19, a stadionokat bezárták, a futballszentélyekben temetői hangulat honolt.

A 2019/20-as BL-ben a Bayern 8-2-re ripityára verte a csapatot, Messi távozni akart, de Bartomeu röghöz kötötte, majd lemondott, az argentin varázsló maradását ígérő Laporta visszaült az elnöki székbe (sajnos a 2016-ban elhunyt Cruyff nem állhat már mögötte), majd pár hónappal később meglátta a hitelesített pénzügyi jelentést, és öt keresztet vetett. Messi szerződése közben lejárt – miért halogatták az utolsó pillanatig a hosszabbítást? –, a Liga a nem ördögtől való, de elvetélt, a spanyol topcsapatoknak mentőövnek tűnő Szuperliga miatt megorrolt a Realra és a Barçára, 387 millió euróról 150-re vitték le a barcelonai játékosok éves fizetési keretét.

Egyértelmű, hogy az ötven százalékról lemondó Leo trükkök nélkül nem férhetett vele, és (sokak wishful thinking-je) ingyen sem játszhatott volna, mert egy fizetést maximum felezni lehet, de nincs tovább. A Liga egyébként próbált trükközni, mert a CVC Partners kockázati tőkealap negyven évre megvette a bajnokság tíz százalékát, és 2,7 milliárdot belepumpált a szerződésre rábólintó klubokba.

Az FC Barcelonának 270, a Real Madridnak 260 millió járt volna, de bolondok lettek volna igent mondani, és négy évtizedre elzálogosítani az audiovizuális jogaik egytizedét.

Ők, az Atletico Bilbao és egy meg nem nevezett másodikligás csapat utasította vissza az ajánlatot. Joggal, és nagyon valószínű, hogy Messit még egy igen esetén sem tarthatták volna meg, mert a 270 millióból csak tizenöt százalék mehetett volna a mostani első csapat építésére.

Ezek az okok vezettek Lionel Messi távozásához, felesleges, de könnyebb az „ígérgető” Laportát vagy a „pénzéhes” Leót gyalázni, összeesküvéseket keresni. Ahogy az elnök mondta: a csapat mindenki, a legnagyobbak felett is áll. Sok a felesleges, túlfizetett játékos? Igen, ez Bartomeu sara, de – rengeteg drukker képtelen megérteni – élő szerződéssel senkit sem lehet súlyos következmények nélkül kirúgni.

Önpusztító zsenik

Mi lesz most a Barçával? Messivel a romantika és a mágia egy része Párizsba távozott.

Ezt a mindenkiben élő romantikus képet, a 21. századi FC Barcelona brandet ő, Ronaldinho, Xavi, Iniesta, Guardiola, Laporta és Cruyff alakították ki, a klub velük vált világelsővé, velük szárnyalt korábban elképzelhetetlen magasságokban, együtt újították meg a 2000-es évek labdarúgását.

De az FC Barcelona Messi előtt is létezett, és utána is él tovább. Vagy szólista, megváltó nélküli csapatként, viszont tényleg csapatként – és nem arra a zseniális egyre várva –, új alapokról megindul felfelé, vagy jön az utóbbi éveknél is nagyobb apátia, mert Messi hiába tündökölt, a Guardiola-éra nagyságától még a 2015-ös BL-győztes gárda is messze járt.

2001-ben jelent meg David Winner remek könyve a holland fociról, a világ egyik legkülönlegesebb és legkifinomultabb, de súlyosan önpusztító futballkultúrájáról, mesés sikereiről és még fájdalmasabb bukásairól, a Brilliant Orange: The Neurotic Genius of Dutch Football. Nem nehéz meglátni az Oranje és az FC Barcelona közötti párhuzamot – ugyanaz az idegbajos légkör, elképesztő elvárások, állandó stressz, megalkuvást nem ismerő stílus és ugyanaz az önpusztító szellem. Cruyff egymagában személyesítette meg mindet.

Ez a szellem vezetett Lionel Messi megismételhetetlen barcelonai karrierjéhez, de (nagyrészt) a távozásához is. Guardiola négy év után belefáradt, a rosariói fiú közel huszonegyig bírta.

Valamivel könnyebb lenne a Barça-drukkerek szíve, ha Pep Guardiolához ment volna a Manchester Citybe, vagy haza gyerekkora klubjába, a Newell’s Old Boysba, de keserű pirulaként a Paris Saint-Germaint és rossz szellemét, Neymart választotta.  

Hiányozni fogsz, Leo.

NYITÓKÉP: FCB / Facebook