Ahol külön szó van a hősies szőlőtermesztésre, ott tényleg van borkultúra

Miközben nálunk Pécsen és Budán teljesen beépítették az egykori szőlőket, a Balatonon pedig most zajlik ez a folyamat, Olaszország rájött: a kőteraszokkal elválasztott ültetvények óriási értéket képeznek, és támogatni kezdték a helyreállításukat. Mutatjuk, miről van szó!

A címben említett kifejezést nem én találtam ki, az olaszoknál napi szinten használatos fogalom a viticoltura eroica, amit jellemzően a teraszosan kialakított és nehezen művelhető (azaz a gépesítés szinte kizárva) szőlőterületekre alkalmazzák. A nagyotmondás, az önfényezés vagy a pátosz nem áll ugyan távol az olaszoktól, de ha megnézzük ezt a gyönyörű dokumentumfilmet (a nyelv ismerete hiányában is megéri), be kell, hogy lássuk, ezúttal szó sincs túlzásról. 

Arról nem is beszélve, hogy nem itt-ott felbukkanó, alkalmi jelenségről van szó: összesen 173 ezer kilométernyi ilyen kőfalat számoltak össze Olaszország-szerte.

Dalmáciában rohadnak, Olaszországban lehetőséget látnak bennük

Ezzel Magyarországot hetvenhétszer (mint a népmesék) körbe lehetne keríteni, az Egyenlítőt meg több mint négyszer. A terasz szavunk etimológiáját tekintve az olasz terrazza vagy éppen terrazzamento (teraszosítás) eredeti jelentéséből érthető meg jobban: tükörfordításban földes, földesítés. Azaz elsődlegesen az így kialakított termőföldekre vonatkoztatták, később alakult csak ki a ma használatos urbánus értelmezése.

Mi az oka, hogy ennyi kőfalat emeltek a Belpaesében (Olaszország szinonimája, jelentése szép ország)? Nyilvánvalóan a földrajzi adottságok, a jellemző terepviszonyok predesztinálták erre őket. A kevés könnyen művelhető sík területekhez értelemszerűen a tehetősebbek juthattak csak hozzá, a fennmaradó éhes szájakat jóllakatni másképpen nem lehetett, mint az értéktelen és művelhetetlen meredek területek ilyetén való művelésbe vonásával. Ezek a szárazon rakott kőfalakkal (muretti a secco) kialakított teraszok 2018 óta az UNESCO szellemi kulturális örökségének részét képezik.

Miután az átlagos birtokméretek jó ideje növekedésben vannak, kevesebbek tulajdonában koncentrálódnak (miképpen a tőke is), a mezőgazdaság mindinkább gépesített, illetve a globalizáció következtében a behozott mezőgazdasági termények, termékek aránya is növekszik, így az ilyen teraszos termesztés jelentősége a maga alacsony terméshozamaival és hatványozott munkaigényével mindinkább marginalizálódik. Felmérések szerint az így művelt területek közel egyharmadán már csak gazt lehetne betakarítani. A folyamat jó ideje tart, aki járt mostanság a dalmát tengerpart környékén, nagyon sok helyütt elhagyva, műveletlenül láthatja ezen teraszok omladozó nyomait: a tengerparti nyaraló kiadása sokkal többet hoz a konyhára, dolgozzon a fene az aligprofitért.

Hasonló jövő vár az olaszokra is... vagy mégsem?

Az épített örökségét talán ez az ország értékeli Európában a legtöbbre, illetve az UNESCO-listázás után komolyabb uniós pénzeket szabadítottak fel, felismervén:

pozitív tájképző, tájalakító erővel bír, azaz indirekte ezek miatt is jönnek a turisták, ezt, egy ilyen miliőt szeretnének látni, nem csupán a luxus beachhouse-ok vonzzák őket.

Egy kalábriai újságcikkben olvastam először, hogy a Costa Viola többségében már elhagyott kőfalas teraszait új élettel kívánják megtölteni: teljes egészében vissza nem térítendő támogatást nyújtanak azoknak, akik helyreállítják és újból művelés alá vonják ezeket a területeket. Ez nyilván minden olasz régióra vonatkozik, ami számomra nagyon dicséretes, előrelátó gondolat, persze ehhez az is szükségeltetik, hogy a helyi emberanyag magáénak érezze, ragaszkodjon hozzá, tenni akarásával régi-új élettel töltse meg szűkebb hazáját. Mindehhez ráadásul komoly emberi munkaigény szükségeltetik, a szakmai tudás se tűnik el nyomtalanul, azaz helyben tartja az itt élő lakosságot, ami a növekvő anyagi és régiós egyenlőtlenségek tendenciájával ellentétes hatású.

Sürgős szemléletváltás kell: hagyják békén a borászokat!

Ez az a pont, ahol egyszerűen nem lehet megmaradni gondolatban országhatáron belül.

Hiába adott az olasz témakör, nem szívlelem a kéretlen bezzegnyugatozást, csakhogy fájóan, szemet szúróan ellentétes irányban történik idehaza minden nálunk. A folyamatok többségében az átkosban kezdődtek, a rendszerváltás óta csak felgyorsultak. Mire gondolok? Pécsi születésű bortermelőként meghasad a szívem, amikor régi fényképeket, videókat látok a városomról:

az '50-es évek előtt Pécs várfalától északra, a hegyoldalban mindenütt szőlőterületek és a tájba illeszkedő présházak, pincék látképe uralta a tájat.

Legnagyobb kiterjedésében közel 1500 hektár szőlő tartozott a városhoz, ma a komplett pécsi borvidék – ami kiterjesztve Szigetvártól Dunaszekcsőig tart – feleennyi sincs.

Helyettük módos családi házak kilátással, felparcellázták, szinte teljes egészében eltűnt a szőlő, hiába a Szőlő és bor nemzetközi városa cím, a tükeség hagyománya, nevében, múltjában emlékeztetnek csupán egy letűnt korra. Arról nem is beszélve, hogy a beépült hegyoldal miatt megszűnt a hegy-völgy légifolyosó, a közvetlen kapcsolatunk az erdővel, annak temperáló hatásával, aminek hozadékaképpen nyáron nem hűl vissza estére a város, illetve télen (is) megáll a szmog, országosan az egyik legrosszabb levegőjű várossá téve Pécset.

Gondolom, a budapestiek is találkoztak már régi fényképekkel, rézkarcokkal, ahol a Gellért-hegy, a Sashegy szőlővel körbeültetve díszlik, azt még korábban bekebelezte a terjeszkedő város, hiába volt hajdan fogalom, országos hírű a budai vörösbor. Az ilyen zöld szigetek hiánya még nagyobb egészségkárosodással jár, mint a vázolt pécsi példa esetében. Ugyanezt érzik a bőrükön ma is a Balaton-felvidéken: mindennemű korlátozás és erőfeszítés ellenére, a kiskapuk országában idővel majd régi giccses festményekről néz le ránk a hajdanvolt tájkép.

Jóllehet előszeretettel aposztrofálják sikertörténetnek a rendszerváltás utáni magyar borászkodást, többnyire csak a csillogó felszínt, a megtévesztő részeredményeket szokás hangsúlyozni, azt már kevésbé, hogy rendszerváltáskor 120 ezer, uniós csatlakozásunkkor bő 90 ezer, mára alig több, mint 60 ezer hektárnyi szőlőterülettel rendelkezünk, ebből könnyen kikalkulálható a tendencia. Elintézhetnénk annyival, hogy ez a világ rendje, pedig nem az! A szomszédos országok szőlőterülete a kilencvenes évek óta többnyire stagnál, Ausztriáé még növekedett is.

Akkor mi mit csinálunk másképpen, mire tapsoltuk el az uniós pénzeket, tehetnénk fel a kérdést jogosan. Hiszen az járja a borászokról hogy fürdőznek a pályázati pénzekben, támogatásokban, a mindenkori kormányok kegyeltjei vagyunk. Korántsem.

Érdemi kollektív gyarapodás leginkább önerőből történik, más szektorokból átcsoportosított tőkével. A pályázati pénzeknek mindig megvoltak, megvannak a maga vámszedői, lefölözői. Súlyát tekintve szűk csoportok, többségében nem hosszútávú és előremutató tervekbe ölik a pénzt (a lenyúlás, túlárazás, visszaosztás felett most nagyvonalúan elsiklanék): bizarr ízléssel megálmodott megalomán kúriák, hivalkodó, ízléstelen pincepaloták wellnessközponttal, helikopterleszállóval és még csupa olyan dolog, amit kizárólag önmagáért a pályázati pénzért építenek meg, hosszú távon jó eséllyel fenntartani se szándékoznak. Milliárdokat ölnek szőlőmag-őrleménybe, olajba, szőlő- és gyümölcsléfeldolgozóba, ami első hallásra egyáltalán nem tűnik hiábavalónak, csak közben ugyanebből az összegből komplett borvidékekeket lehetne feltőkésíteni, önjáróvá tenni.

Csakhogy megvannak a szent tehenek, akik nevük, befolyásuk, méreteik okán stratégiai fontossággal bírnak, az ő életképtelen gazdasági modelljük és annak fenntarthatatlansága nemzeti érdek, a zsebkendőnyi balatoni szőlők megmaradása, a vidéki ember boldogulása, helyben tartása, az autonóm paraszti létforma nem az.

Többnyire mindig ugyanazzal érvelnek ellene: a kisbirtok nem kifizetődő. Erről valahogy elfelejtették értesíteni a mi közgazdasági tudoraink komplett Nyugat-Európát, ahol élnek és virulnak a kis gazdaságok.

A hazai igények nyilván eltérőek, de az is hótziher, hogy az elosztási rendszer még inkább. Pillanatnyilag úgy vélem, a támogatások, azok elosztása mostani formájukban inkább károsak, verseny- és piactorzító hatásúak, miután a lejtő pályaviszony nem hagyja saját magát organikusan szabályozni, megtisztulni, konzerválva ezzel a fenntarthatatlant. A szakmában (is) tettenérhető életidegen túlszabályozottság, fojtogató bürokrácia, adminisztrációs terhek, kötelezettségek szintén a kicsik életét nyomorítják inkább, ezért gondolom úgy, hogy az ágazatnak nem is pénzre, mintsem levegőre, szabadságra van a legnagyobb igénye, arra, hogy egyszerűen békén hagyják. A fogyasztók majd úgyis szavaznak a pénzükkel, ki maradhat talpon, ki nem. Ez a hibrid maradványkomcsi tempóval súlyosbított vadkapitalizmus, ami nálunk kialakult, teljesen élhetetlen és emberidegen.

Hol milyen teraszokat láthatunk?

Jól felbasztam magam, megvolt a klasszikus borászsirámom is, így most visszakanyarodnék az eredeti témához, a csodált és értékőrző olasz kőteraszokhoz. Nézegessünk inkább terápiás hatású képeket egy normálisabb világból. Összegyűjtök egy listát (a teljesség igénye nélkül), merre jellemző Olaszországban a terrazzamento con muratura a secco.

Értelemszerűen az Alpokban élő emberek érintettek leginkább, így például: Valle d'Aosta, ez az ország legkisebb régiója, itt termesztenek Európában a második legmagasabban szőlőt (az első a Kanári-szigeteki Teide vulkánon van), akár több mint 1200 méterrel a tengerszint felett (nálunk 500 méterrel az egri Eged-hegy az első) Morgex és La Salle környékén. Ebben a magasságban már bajosan marad életben a szőlőgyökértetű, ismertebb nevén a filoxéra, így előfordulnak saját gyökéren termő (a piede franco, ilyenből többfelé van Olaszországban, külön értékként kezelik) szőlők is a vidéken.

Lombardiában Valtellina a szülőhelye a teraszosan művelt szőlőknek, országosan a legnagyobb kiterjedésű mind közül. Külön névvel is illetik a vidéket: via dei terrazzamenti, ami 70 km hosszan nyúlik el a völgyben. A Comói-tó északi végétől keletre található ez a rész, Chiavennához közel, ami a római időkben és a középkorban kivételes stratégiai jelentőséggel bírt: itt lehetett ugyanis a legkönnyebben elhagyni észak irányába az Alpokat.

Német nyelvterületeken erről aképpen emlékeznek meg, hogy a nyugati/germán kultúra legfontosabb és legrégebb óta ismert szőlő-fajtaköre a komplett pinot család fajtáit régiesen Klävnernek (azaz chiavennai) nevezik, illetve néhol a traminit is, aminek a fehér színváltozata (franciául savagnin) a genetikai kutatások szerint a pinot-fajtakör őse. Ezzel szemben a helyiek a nebbiolo szőlőfajtát nevezik chiavennascának. Külön kiemelendő továbbá, hogy

errefelé nem agyonlőtt házi rénszarvastetemet reptetnek helikopterrel, hanem a leszüretelt szőlőt a feldolgozóba, pincébe, amennyiben annyira nedvesek vagy akár fagyosak már az utak szüretkor, hogy lehetetlenné válik a szőlőültetvények megközelítése.

Piemontban, egész pontosan Cortemilia településén még egy múzeuma is létezik a teraszos szőlőművelésnek, bakancslistára tettem. Ezen kívül Val d'Ossola érdemel még említést innen. Trentino-Alto Adigében található az ország leghűvösebb szőlőtermő klímája (sok csapadékkal), így itt fokozottan fagy- és csúszásveszélyes már a késő őszi szüret, ellenben az itt termő fehérborok miatt igazán megéri az extra törődés és veszély. Véleményem szerint itt készülnek a világ legjobb pinot blanc-jai, illetve nem messze innen található Termeno/Tramin, ahonnan a tramini szőlőfajta a nevét kapta, sehol máshol nincs ilyen intenzív illata és ilyen életteli savai, mint ezen a vidéken. Teraszos szőlőket szinte mindenfelé találni, kiemelném talán Cembra környékét vagy a Valle d'Isarcót.

Liguriában elsősorban a Cinque Terre hangsúlyozandó teraszos szőlők terén, ami az ország talán legszebb vidéke, már korábban is a világörökség része volt ez az ámulatba ejtő táj, amire később csak ráduplázott. Innen nem messze, a toszkán határ mellett, Colli di Luniban készülnek a legfinomabb vermentinók, bár ezen állításommal heves vitát generálnék Szardínia-szerte.

Friuli-Venezia-Giuliában a Trieszttől északra lévő, Szlovénia felé természetes határt képező Karszt-hegység (Carso) vidékén találkozni kevés teraszos szőlővel, ennek németes elnevezése a Monarchia alatt Karst volt, innen kapta a nevét a karszt fogalma. Helyi tippem: irány egy osmica (olaszosan: osmizza, afféle bormérés, ahol a termelői borokon túl saját készítésű finomságokat is ehetünk, mint például a tepertős kenyér), itt a vitovska nevű szőlőfajta borát semmiképpen nem szabad kihagyni.

Toszkánában viszonylag sok, összesen 9000 kilométernyi teraszos ültetvénnyel találkozni, ezek azért jellemzően kevésbé heroikusak a maguk szelídebb lejtőszögeivel, illetve itt sokkal inkább az olajfáknak készültek támfalak. Leginkább Elba szigetén találkozhatunk teraszosan művelt szőlőkkel, de előfordul a Chianti borvidéken is, például Lamoléban állítottak helyre nemrég példásan ültetvényeket.

Ugorjunk Délre, ahol kissé más szempontok szerint készülnek a támfalak, mint mondjuk az Alpokban, ahol a vízáteresztés, a szivárgás megoldása kulcsfontosságú, addig itt a víztartásra fektetnek nagyobb hangsúlyt. A jellemző teraszok tehát: Campaniában elsősorban az Amalfi-part kiemelendő, miképpen Toszkánában az olajfa élvez inkább elsőséget, itt a citromé a vezető beosztás. Ne feledjük, a limoncello hazájában járunk. Ahogyan a másik nagy limoncelloelőállító Caprin szintén találkozhatunk teraszos szőlőműveléssel.

Pugliában külön tisztelet övezi a szárazon rakott támfalakat, ami errefelé szimpla birtokhatárként (elnevezése helyi dialektusban chisúra) is funkcionálhat, illetve híresek még innen a – szintén habarcs nélkül épített – trullók, afféle kúpos tetejű kő viskók. Hasonlóak, de kevésbé ismertek a csonkakúp formájú pajaruk. Előbbi a Valle d'Itriát jellemzi, míg ez utóbbi elsősorban a Salentói-félszigeten honos.

Kalábriában a korábban már említett Costa Viola az első számú lelőhelye a teraszos szőlőknek, ez a vidék (Scilla és Bagnara Calabra között elsősorban) a kardhalhalászok lakóhelye, sajnos többségében elhanyagoltak, rossz állapotúak, remélhetőleg a támogatásokból minél többet felújítanak, alapfeltétel, hogy legalább 3000 négyzetméteres terület legyen. A szőlőteraszok neve helyi dialektusban armacíe.

Szicíliában adja magát az Etna meredek hegyoldala, illetve ismert még a Monti Iblei vidékéről a teraszos művelés. Ezeknél jóval híresebb és sokkalta látványosabb félúton Tunézia irányába Pantelleria szigetén a megannyi impozáns terasz és a rajta hagyományosan termesztett szőlő. Küllemében sok rokon vonást felfedezni az Azori- vagy éppen a Kanári-szigeteken (elsősorban Lanzarote) kialakult teraszosítással és tőkeformákkal, szintén már korábbról a világörökségi cím büszke tulajdonosai. Népszerű szuvenír innen a napon aszalt muskotály szőlő borostyánszínű édes bora.

Lipari szigetén szintén találkozhatunk szőlővel beültetett teraszokkal, itt is hasonlóképpen (ókori görög mintára) készítik az édes bort, csak túlnyomórészt malvasiából készül, ha lehet még sötétebb ámbraszínnel bír, mint egy korosabb tokaji. Végül egy fun fact: a mi mazsola szavunk eredete is ehhez kapcsolható.

NYITÓKÉP: Cinque Terre. Bukovics Martin / Azonnali