Inkább a fal, mint egy háború: hatvan éve kezdődött a berlini fal építése

Szerző: Bárány Balázs
2021.08.13. 14:32

1961-ben az NDK úgy döntött, hogy fizikai akadályt gördít az országból kivándorolni szándékozó állampolgárok elé. Ennek érdekében kezdték el építeni a berlini falat, ami nemcsak a helyi lakosságot, hanem az egész világ közvéleményét is sokkolta. A német fővárosért azonban sem keleten, sem nyugaton nem akart senki háborút indítani, a fal pedig hamarosan a hidegháborús szembenállás szimbólumává vált.

Inkább a fal, mint egy háború: hatvan éve kezdődött a berlini fal építése

1961. augusztus 13-án hajnalban a munkába tartó berlini lakosokat lezárt gyorsvasút- és metróállomás fogadta.

Éjfél óta körülbelül tízezer rendőr és határőr, négyezerötszáz munkásőr és több mint hétezer katona zárta körbe a város nyugati részét. Ekkor még csak szögesdrótból készült akadály állta az emberek útját, mögötte azonban

rohamtempóban elkezdődött a „Fasisztaellenes Védőfal” (Antifaschistischer Schutzwall) építése.

Berlin ekkor már több mint másfél évtizede kettéosztott város volt: nyugati fele az Amerikai Egyesült Államok által patronált Németországi Szövetségi Köztársasághoz (NSZK) tartozott, míg a keleti rész a Szovjetunió által megszállt Német Demokratikus Köztársaság (NDK) fővárosa volt. A két német állam tehát két egymással szembenálló katonai tömbhöz tartozott, amit mind Washingtonban, mind Moszkvában tudomásul vettek.

„Senkinek sem áll szándékában, hogy falat emeljen”

A Berlin két része közötti átjárhatóság azonban évről évre nehezítette az NDK rendszerének megszilárdítását. A „létező szocializmus” ugyanis – bármit is mondott erről a propaganda – nem versenyezhetett a nyugati kapitalizmussal, ami a német fővároson keresztül sikeresen szivattyúzta el a munkaerőt. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy

a kettéosztott város szektorai között a metró (U-Bahn) és a gyorsvasút (S-Bahn) segítségével gyakorlatilag ellenőrzés nélkül lehetett közlekedni.

A keletnémet állam az alapításakor, tizenkét évvel korábban, még 18 millió lakossal rendelkezett – ez 1961-re 15 millióra apadt. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy főleg fiatal férfiak hagyták el az állam területét, ami a hadsereg mellett a bányászatot és a nehézipart is veszélybe sodorta.

Az NDK akkori vezetője, Walter Ulbricht, már hosszú ideje tervezte, hogy a keleti német állam polgárait valamilyen módon elzárja a nyugatra jutás lehetősége elől. Állítólag már a kínai kommunista diktátor, Mao Ce-tung is felvetette egy fal felépítésének az ötletét Ulbrichtnak, mondván, hogy az „távol tart bizonyos embereket a saját területünktől”. A Szovjetunió élén álló Nyikita Szergejevics Hruscsov egy ideig abban reménykedett, hogy Berlinből szabad város lesz, ahonnan mindkét fél kivonja csapatait. Erre egyre kevesebb esély látszott, azonban Kennedy elnök megnyilatkozásaiból arra lehetett következtetni, hogy

a Nyugat elfogadta Kelet-Berlint az NDK részeként.

Kennedy és Hruscsov 1961-ben

Kennedy és Hruscsov 1961-ben

Fotó: John Fitzgerald Kennedy Library / Wikimedia Commons

Ulbricht 1961-ben több alkalommal is kérte a Varsói Szerződés – a szocialista tömb katonai-pilitikai védelmi szervezete – országainak támogatását a nyugat-berlini helyzet megoldásához. Márciusban a fal építését ellenző Kádár János és a román pártfőtitkár, Georghiu-Dej miatt még visszavonulót fújt. Júniusban, egy nemzetközi sajtótájékoztatón azonban elszólta magát: egy nyugati újságíró kérdésére, ami csak az államhatárra vonatkozott, azt válaszolta, hogy „Senkinek sem áll szándékában, hogy falat emeljen.” Nem sokkal később, augusztus elején a Moszkvában tartott VSZ-konferencián már

olyan drámaira sikerült az előadása a termelési veszteségekről, hogy a fal felépítésének terve végül zöld utat kapott.

Csak egy műtéti beavatkozást akartunk elvégezni”

A „Fasisztaellenes Védőfal” megvalósult formájában igen abszurd megoldás volt:

155 kilométer hosszan vette körbe Nyugat-Berlint, amiből 43 km a városon belül húzódott.

Az építkezést katonai oldalról a szovjetek is támogatták, ebből a célból Hruscsov Berlinbe küldte a várost egykor elfoglaló Ivan Sztyepanovics Konyev marsallt. A munkálatok irányításával Ulbricht későbbi utódját, Erich Honeckert bízták meg.

Erich Honecker és Walter Ulbricht 1958-ban

Erich Honecker és Walter Ulbricht 1958-ban

Fotó: Bundesarchiv / Wikimedia Commons

A „Kínai fal hadművelet” (Operation Chinesische Mauer) fedőnevű akció végrehajtására Ulbricht augusztus 12-én délután négy órakor adta ki a parancsot. Honecker teljes titoktartást rendelt el: a parancsokat csak szóban lehetett átadni, a feljegyzéseket csak kézzel írhatták le, írógépet nem használhatott senki. Este fél 11-kor az S-Bahn állomásokat lezárták, és hadgyakorlatra való hivatkozással a már említett fegyveres egységeket a berlini szektorhatárokra vezényelték.

Az akció azonban nem sokáig maradhatott titokban, hiszen a tömegközlekedés leállítása, valamint a katonai járművek mozgása elég nagy feltűnést keltett a város mindkét oldalán.

A szektorhatárok másnapra egyszeriben államhatárokká váltak.

A lezárás a város egész lakosságát sokkolta. Margit Hosseini, aki ekkoriban kislányként Nyugat-Berlinben élt családjával, így emlékezett erre a napra:

„Apám ébresztett fel és közölte: ››Lezárták a határt.‹‹ Nem is értettem, amit mond, annyira felfoghatatlan és furcsa volt. Aztán bejött édesanyám sírva, az idősebb nővéremmel pedig azon gondolkodtunk, hogy miként kaphatnánk vissza a másik nővéremet, aki a nagynénénknél volt Kelet-Berlinben. A távközlési kábeleket elvágták, így telefonálni nem tudtunk. [...] Mentünk a gyorsvasúthoz, ahol óriási káosz fogadott minket. Szörnyű volt: az emberek sírtak, kiabáltak, egyesek félelmükben, mások indulatból. Én csak arra emlékszem, hogy meg voltam rémülve, mert nem láthatjuk többé a testvéremet. [...] Hosszú időbe telt, mire kiderült, hogy a közelünkben vannak. [...] Végül, jókora papírmunka után [...] sikerült visszakapnunk őt.”

Nyugat-Berlin polgármestere, Willy Brandt még aznap válaszlépést sürgetett a nyugati hatalmak részéről, míg az NSZK kancellárja, Konrad Adenauer valamivel higgadtabb hangon ítélte el a lezárásokat. A nyugati politikusok nem siettek a reagálással: Kennedy az Atlanti-óceán partján, De Gaulle francia elnök pedig Champagne-ban töltötte szabadságát,

amit Berlin ügyében egyikük sem szakított meg.

Kennedy szűk körben elmondta, hogy a lezárást csak háborúval lehetne megakadályozni – ennek megindítására azonban egyik nagyhatalom sem volt hajlandó. A helyzetet tudomásul véve így nyilatkozott tanácsadóinak:

„nem túl szép megoldás, de egy fal ezerszer jobb, mint egy háború.”

Hogy lefaragjon a presztízsveszteségből, melyet a fal építése jelentett számára, 1963. június 26-án nagy hatású beszédet tartott Nyugat-Berlinben. Eebben hangzik el a híres mondat:

„Ich bin ein Berliner!”, azaz „Én is berlini (ti. szabadságszerető) ember vagyok!”.

Maga Hruscsov a következőképp emlékezett vissza a fal építésének kezdetére:

„Mi nem akartunk fegyveres konfliktust. Nem volt rá szükség. Csak egy műtéti beavatkozást akartunk elvégezni.”

Szökések és áldozatok

Huszonnyolc éves fennállása során a falat többször modernizálták. Lebontása előtt már két, egymástól száz méternyi távolságra lévő betonfalból állt, melynek közel háromszáz megfigyelőtornya, huszonkét bunkere és több mint kétszáz, kutyával őrzött pontja volt.

Így nézett ki a fal egy részlete 1983-ban

Így nézett ki a fal egy részlete 1983-ban

Fotó: Siegbert Brey / Wikimedia Commons

A két városrész közötti átkelőpontokon, melyek nyugaton a NATO fonetikus ábécéje alapján kapták nevüket, többször volt feszült a helyzet – közülük talán a legismertebb 1961. október 27-én volt: ekkor a Checkpoint Charlie-nál több órán keresztül szegezték egymásra fegyvereiket a szovjet és amerikai egységek.

A fal már az első évben ötven áldozatot követelt. Közéjük tartozott a 18 éves Peter Fechter is, akit menekülés közben meglőttek, ám halálát végül az okozta, hogy egyik oldalról sem nyújtottak neki segítséget. Margit Hosseini szemtanúja volt a fiatal kőműves halálának és a kelet-nyugati szembenállás miatt kialakult tehetetlenségnek:

„A barátaimmal voltam, amikor hallottuk, hogy történt valami. [...] Azt hiszem láttuk őt ott feküdni azon a részen amit „senkiföldjének” neveztünk. Az órák csak teltek... az egész atmoszféra nagyon furcsa volt... amerikai katonák gyűltek össze az egyik oldalon, keletnémet katonák a másikon, és csak álltak ott, tétlenül. Ez a fiatalember pedig csak feküdt ott... emlékszem, olyan volt mint egy „S” betű. Először csak hangosan sírt, aztán segítségért kiáltott. És az órák csak teltek, a hangja egyre gyengébb lett, aztán elhallgatott.”

1989-ig 268-szor kíséreltek meg átjutást a fal keleti oldaláról nyugatra, amiből 125 végződött halállal.

A sikeres szökések közül a leghíresebb minden bizonnyal Hans Konrad Schumann esete: ő volt az a keletnémet határőr, aki 1961. augusztus 15-én egy nyugatnémet újságíró kamerája előtt átugrotta a szögesdrótot és nyugatra menekült. Tettét azóta számos műalkotás is megörökítette.

Egy Hans Konrad Schumann szökésének emléket állító falfestmény

Egy Hans Konrad Schumann szökésének emléket állító falfestmény

Fotó: Callum Parker / Unsplash

Akadtak, akik erővel próbáltak átjutni a lezárt városon: 1961-ben Harry Deterling egy vonatot elkötve jutott át nyugatra egy használaton kívüli vágányon, míg két évvel később Wolfgang Engels egy keletnémet páncélozott járművel hajtott végre hasonló manővert.

Heinz Meixner 1963 tavaszán trükkösebb utat választott:

egy szélvédő nélküli, leeresztett kerekű kabrióval szöktette át menyasszonyát a Checkpoint Charlie-nál lévő szovjet ellenőrzőpont sorompója alatt.

A házasság iránti elkötelezettségét jól mutatja, hogy az autónak volt egy harmadik utasa is: a leendő anyós!

Regénybe illő a Bethke-fivérek szökéssorozata is: 1975-ben Ingo Bethke egy felfújható matrac segítségével úszott át nyugatra az Elbán csak azért, hogy eljusson Angliába – a Beatles miatt! Testvére, Holger, nyolc évvel később követte őt: az éjszaka leple alatt a magasból egy drótkötélen átcsúszva hagyta el Kelet-Berlint. Harmadik testvérüket, Egbertet, 1989 májusában egy sárkányrepülő segítségével juttatták át a nyugati városrészbe.

Another brick in the Wall”

1989-es lebontásáig a berlini fal a hidegháborús megosztottság szimbóluma volt. A hatvannyolcas generáció számára ennél talán még többet is jelentett: egy olyan autoritást, ami ellen mindenkinek kötelessége fellázadni. A fal, mint motívum, számtalan művészeti alkotás központi eleme lett: elég csak a Pink Floyd The Wall című albumára, vagy a fal nyugati oldalán spontán megszületett falfestményekre gondolni – ezek többsége ma az East Side Gallery névre keresztelt szabadtéri kiállításon tekinthető meg.

Az East Side Gallery egyik híres darabja: Brezsnyev és Honecker csókja

Az East Side Gallery egyik híres darabja: Brezsnyev és Honecker csókja

Fotó: Nick Fewings / Unsplash

Bár a város lakói legszívesebben elfelejtenék, a fal mára Berlin egyik legnagyobb turistalátványossága lett: nyomvonalát követni lehet a főváros utcáin, egyes darabjait pedig múzeumokban árusítják – 15 euróért már szép darab mauersteinhoz juthatunk (az eredetiség persze egyes helyeken kérdéses lehet).

A fal paneljeit a diplomáciában is használják: a német állam 1990 óta előszeretettel ajándékoz belőle egy-egy darabot baráti gesztusként. Brüsszeltől Budapestig és Szöultól Canberráig szerte a világon találkozhatunk egy-egy olyan betondarabbal, ami a szabadság törékeny voltára emlékeztet.

NYITÓKÉP: Fortepan / Urbán Tamás

Bárány Balázs
Bárány Balázs az Azonnali állandó szerzője

Történész, történelemtanár.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek