Orbán Viktor balkáni hintalova

Az EU rájött, hogy Szerbiát a jelenlegi állapotában nem szabad felvenni. Nem véletlenül: tavaly már egy újabb csatlakozási fejezetet sem nyitottak meg az országgal. Ennek egyik fő oka egyértelműen maga Orbán Viktor.

Az elmúlt időszakban, mióta Orbán Viktor kormányai már nem csak a magyar bel-, de az uniós politikában is egyre inkább Brüsszel- és nyugatellenes hangokat ütnek meg, sőt, már nyíltan zsarolják, alkalmanként egyenesen akadályozzák az Unió közös fellépését főleg Oroszország és Kína ellenében, több európai párt és a magyar ellenzék is egyfajta trójai falóként tekint a magyar kormányra, amely saját érdekei mentén akár az EU megbénításától sem riad vissza, ezzel is a nyugati demokráciák tekintélyét csorbítva és a keleti diktatúrák malmára hajtva a vizet.

A már 2012 óta Szerbiában uralkodó hatalmi garnitúra, élén az államvezetés bármely funkcióját „tökéletesen” és mindentudóan betöltő Szerb Haladó Párt elnökével, Aleksandar Vučićtyal, ennél kifinomultabb eszközöket alkalmaz. Miközben Szerbia élvezi az EU-tagjelölti státusz előnyeit, szabadkereskedelmi megállapodása van Oroszországgal, és tárt karokkal fogadja a kínai befektetéseket, kölcsönöket is. Regionális vezető szerepre törekszik, folyamatosan bővíti katonai arzenálját, megpróbál beleavatkozni a környező, nagyobb számú szerb lakossal bíró országok belügyeibe, és nem hajlandó lemondani Koszovóról. Egyszóval,

az elérhető összes vasat szeretné a tűzben tartani, anélkül, hogy megégetné magát. Az ország államadóssága eközben rakétaként tart a sztratoszféra felé...

Ebben a helyzetben természetesen az Európa-ellenes radikálisokból átvedlett, ma már magát teljességgel EU-kompatibilisnek mutatni szándékozó szerb vezetésnek szüksége van minden barátra, befektetőre. Itt jön a képbe Orbán Viktor, és a mostanában oly sokat hangoztatott történelmi csúcson álló szerb-magyar kapcsolatok. Magyarország Szerbia ötödik legnagyobb kereskedelmi partnere, az OTP hatalmas befektetéseket eszközölve felvásárolta a szerb bankszektor nagy részét, a Mol a szerb energiaiparban terjeszkedik, és nagy léptékű turisztikai befektetések is indultak a közelmúltban. Magyarország szemmel láthatóan a németekkel, kínaiakkal, oroszokkal és az osztrákokkal versengve ki akarja venni részét Szerbia modern kori gyarmatosításából, nem beszélve az Európában még mindig legolcsóbbnak számító szerb munkaerőről, aminek elszippantását nagyban segíti a földrajzi közelség, illetve a magyar állampolgárság kiterjesztése – amit egyébként egy csekély mértékű magyar nyelvtudással a Vajdaságban élő 1,5 millió nem magyar nemzetiségű szerb állampolgár is megkaphat.

Gondolhatnánk, hogy ezeknek a folyamatoknak az előnyeit elsősorban a délvidéki magyarság élvezi, ám ez korántsem igaz. Sem a befektetések, építkezések kivitelezésénél, sem az újonnan megnyíló munkahelyek betöltésénél nem jelent különösebb előnyt a magyar származás, hiába anyaországi cégnél pályázik az illető. A délvidéki magyarság sorsa végképp összefonódik Szerbia jövőjével, ami véleményem szerint egyértelműen az Európai Unióba kellene, hogy vezessen.

Az EU azonban rájött, hogy Szerbiát a jelenlegi állapotában nem szabad felvenni. Nem véletlenül, tavaly már egy újabb csatlakozási fejezetet sem nyitottak meg az országgal. Ennek egyik fő oka pedig egyértelműen maga Orbán Viktor.

Ő tanította meg az Uniót arra, hogy még egy látszólag normális ország is képes 180 fokos fordulatra, ha a kormány egy autoriter vezetés kezébe kerül. Még egy normális, egykoron liberális vezető is képes az idő múltával a szélsőjobbon kikötni. Akkor mi várható el Szerbiától, akinek jelenlegi vezetői maguk is aktívan részt vettek a 90-es évek délszláv háborús uszításaiban, később háborús bűnösöket éltettek, bújtatták őket a hágai nemzetközi törvényszék elől, ma pedig ki nyíltan, ki burkoltan, de tagadják a második világháború óta Európában elkövetett legszörnyűbb háborús bűncselekményt, a srebrenicai népirtást és az abban közreműködő szerb állami és katonai vezetés bűnrészességét.

Az országot minden szinten irányító Szerb Haladó Párt, koalíciós partnereivel, többek között a Fidesz stratégiai partnerének számító Vajdasági Magyar Szövetséggel karöltve még a miloševići időket is felülmúló médiasötétségben tartja Szerbiát, a választásokon megszokottá váltak a visszaélések, a nyomásgyakorlás, a polgárok listázása, a láncszavazás, a szavazatvásárlás. A hatalom, ha kell, verőemberekkel számol le az általuk veszélyesnek ítélt ellenzékiekkel, oknyomozó újságírókkal, átlagemberekkel. Mindez folyamatosan fokozza a társadalmon belüli feszültséget, amit ugyan szelepként enyhít a nagymértékű elvándorlás, de a szerb néplélek tűrőképességének határát feszegeti.

Ha politikailag nem tudnak megoldást találni, akár az EU közvetítésével, közbenjárásával, a szerb hatalomra való nyomásgyakorlással, akkor félő, hogy az ország a polgárháború felé sodródik.

Uniós képviselők az elmúlt hónapokban próbálkoznak ugyan közvetíteni az ellenzék és a hatalom között, de ennek intenzitása és eredményessége még messze elmarad a várakozásoktól. Szerbia polgárainak élhetőbb jövője az EU-ban van, amennyiben társul hozzá, nemcsak életszínvonalbeli javulás, hanem társadalmi, kulturális, demokratikus, egészségügyi, környezetvédelmi normarendszer kialakulása is várható, illetve remélhető.

Orbán Viktor azzal, hogy látszólag feltétel nélkül támogatja Szerbiát, csak még mélyebbre, távolabbra löki az országot az európai és a demokratikus értékektől. Figyelmen kívül hagyja, hogy újdonsült barátai már akkor soviniszta szabadcsapatokat toboroztak a balkáni harcterekre, amikor ő még liberális demokrata volt. Úgy ül a balkáni puskaporos hordón, akár egy gyermek a hintalovon, és észre sem veszi, hogy közben a kanóccal játszik.