Ne vegyék fel Szerbiát az Európai Unióba, de a Nyugat-Balkánt engedjék be!

Techet Péter

Szerző:
Techet Péter

2021.08.10. 07:00

Az Európai Uniót ma nem bővíteni, hanem mélyíteni kell. Egy többsebességessé váló integrációban persze a nyugat-balkáni országoknak helyük lenne. De már az eddigi bővítések is megmutatták, hogy Párizsnak volt igaza: nem kell mindenkit odaengedni a döntések asztalához. Szerbia tagsága azonban geopolitikailag se lehet érdek, sokkal inkább az ottani rezsim és politika elszigetelésére kellene használni a többi nyugat-balkáni állammal való tárgyalásokat.

Nemrég Orbán Viktor több nyugat-európai napilapban is fizetett hirdetésben hirdette meg a saját Európa-vízióját. A lényeg összefoglalható úgy, hogy szeretne továbbra is pénzt, de csökkentené minden olyan intézmény hatalmát, amely a nyugat-európai adófizetők pénzének magyarországi – nevezzük eufemizmussal – „felhasználását” ellenőrizhetné. Külön bájos eleme a hirdetésnek, hogy egyszerre panaszolja fel a demokratikus deficitet – ami tényleg létezik az EU-ban –, és követeli az egyetlen közvetlenül, demokratikusan választott intézmény, az Európai Parlament megnyirbálását.

A kiáltvány kapcsán azonban az utolsó ponttal kevesebbet foglalkoztak a kritikusok is. Ez így szól: Szerbiát fel kell venni az Európai Unióba.

Minekután Orbánt mindennel, de az EU segítésével pont nem lehet vádolni, ezen pontjának üzenete nagyon egyértelmű. Egyrészről eleve a bővítésekkel tovább lehet sekélyesíteni bármiféle mélyebb integráció lehetőségét, másrészről – és Orbán nem véletlenül csak ezt az egy tagjelölt országot emelte ki, pedig lennének még mások is a térségből –

a gyakorlatilag ellenzék nélkül működő, autoriter Szerbia felvételével egy Lengyelországnál is biztosabb és hasonlóbb szövetségest nyerne Orbán az EU-n belül Moszkva- és Peking-párti – azaz EU- és USA-ellenes – politikájához.

Azaz pusztán annak ténye, hogy Orbán bővíteni akar, és egyetlen államot nevez csak meg, elég bizonyíték arra, hogy lássuk:

a bővítés úgy önmagában – és Szerbia felvétele különösen – nem áll az európai integráció érdekében.

Miért ne bővítsünk?

Az, hogy egyáltalán bármilyen bővítéssel ki lehet-e az EU-t mozdítani a bemerevedett integrációs dinamikából, eleve kérdéses.

Már a 2004-es nagy bővítés után is látható volt, hogy az integráció mélyülése leállt,

azóta jelentős előrelépés – az elfogadott lisszaboni szerződésen és esetleg az Európai Ügyészségen kívül – nem történt. Az EU megragadt egy alapvetően gazdasági, kormányközi együttműködés szintjén, amin díszként vagy a rendszerbe egyelőre nem teljesen beilleszthető elemekként lógnak demokratikusan legitimált és/vagy az egyhangúság elvét felváltó, alapvetően föderatív jellegű intézmények és eljárások.

Se politikai, se szociális unió nem jött létre. És bár 2004 előtt is voltak jelentős különbségek a tagállamok között, a politikai és szociális unió 2004 után végleg lehetetlenné vált, elvégre nem lehet azonos minimumfeltételeket megállapítani Hollandia és Bulgária számára.

Különösen Párizs figyelmeztetett arra mindig is, hogy a bővítés nem lesz egy jó ötlet. A francia külpolitika nem csak attól tartott, hogy a keleti bővítéssel eleve csökken Párizs súlya – és Berliné növekszik –, de jól látták, hogy

az integráció vagy mélyül vagy szélesedik, de a kettő együtt nem működik.

Valéry Giscard d´Estaing egykori francia jobbközép államfő – akinek eszmeiségét ma sokban Emmanuel Macron képviseli – 2014-ben éppen ezért írt könyvet arról, hogy az integráció mélyítése csak egy kisebb, szűkebb országcsoporttal lehetséges, ahova pár kelet-európai is beférhet még, de nem mindegyik, és különösen nem olyanok, akik még nem is tagok. A kétsebességes Európa gondolatát is mindig Macron pendítette meg.

Persze az Európai Unió ma sem csak két-, hanem eleve többsebességes.

Elvégre nem mindenki tagja az euró- vagy a schengeni zónának, ahogy az Európai Ügyészséghez se mindenki csatlakozott. Azaz gyakorlatilag az integráció mélyülése valóban nem az egész EU-ban, hanem egyes országok között az EU-n belül zajlik.

Ez persze nem baj. Nemcsak az integráció hívei, hanem akár az ellenfelei is valamelyest kapcsolódni tudnak így az európai projekthez. Pusztán mindezt nyíltabban kéne kimondani, és jobban ennek mentén kellene intézményesedni. Ez pedig éppen az esetleges újabb bővítések kapcsán lehet esély.

Nem kérdés, hogy az Európai Unió nem zárhatja be a kapuit a nyugat-balkáni államok előtt. Az EU-hoz közelfekvő, vele gazdaságilag, kulturálisan sok tekintetben összefonódó térségről beszélünk, ahol más hatalmak – Moszkva, Peking vagy Ankara – jelennek meg, ha az EU nem ad nekik komolyan vehető perspektívát.

Ma azonban a felvétel kérdése túlságosan fekete-fehér, igen-nem kérdésként jelenik meg. Vagy bent van valaki, vagy nincs. Nincsenek köztes szintek – olyanok, ahová már be lehetne lépni, de még nem jelentenének teljes tagságot.

Hogyan bővítsünk mégis?

A Nyugat-Balkán legtöbb államát nem szabad elveszíteni, ráadásul a térségben – különösen Albániában, de részben Montenegróban is – még a radikálisabb jobboldal is nagyon Nyugat-párti.

Mind a helyi katolikusok, mind a helyi muzulmánok – ezt már tudták a Habsburgok is – a nyugati kultúrkör perifériáját, de mindenképpeni szövetségesét jelentik. A transzatlantizmus akár még erősebb is Albániában, mint egyes nyugat-európai országokban.

Azaz nemet mondani rájuk felelőtlenség lenne – és persze egyfajta gonoszság is, elvégre az ott élő emberek valóban „Európába” törekednének (értsenek alatta bármit is). 

A Neue Zürcher Zeitung éppen ezért – tőle megszokottan bölcsen – felvetette, hogy éppen a nyugat-balkáni államok kapcsán lehetne életet lehelni az Európai Gazdasági Térségbe, amely ma is létezik, és alapvetően az EU gazdasági kibővítését jelenti, elvégre az EU-tagokon kívül része Norvégia, Izland és Liechtenstein (Svájc pedig szerződésekkel kapcsolódik rá, bár nem tag).

Az Európai Gazdasági Térség az, ami kezdetben volt az egész európai integráció: egy pusztán gazdasági alapú, kormányközi együttműködés. Az persze nem igaz – ahogy az EU kritikusai, mint Orbán állitják –, hogy az EU elődjeinek alapítói se akartak volna soha ennél a gazdasági együttműködésnél többet, ugyanis mind Konrad Adenauernál, mind Alcide de Gasperinél, mind Robert Schumannál világos volt, hogy egy politikai együttműködést álmodtak meg – sokban a két világháború közötti katolikus, antinacionalista Páneurópa-gondolat megvalósulásaként.

Azzal azonban, hogy az EU-ban ma van egyfajta politikai együttműködés – és esetleg többre is lehet szükség –, de közben számos kérdésben érvényesül még az egyhangúság elve, a bővítés kérdése is azt jelenti, hogy

akarunk-e olyan államokat, amelyekkel érdekünk együttműködni, amelyek maguk is elkötelezettek Európa felé, de amelyek gazdasági-szociális fejlettsége és politikai kulturális állapota okán igenis akadályai lennének – még ha nem is tudatosan – bármiféle integrációnak?

Az EU nem fog attól könnyebben működni, ha hirtelen vétójoggal megjelenik benne Albánia, Észak-Macedónia vagy Montenegró. De az EU nem lesz biztonságosabb, ha ezen államok tartósan az ajtón kívül rekednek.

Gyakorlatilag ezt a paradox helyzetet – azaz, hogy a Nyugat-Balkán tagsága egyszerre lenne az integráció akadálya, de az egész transzatlanti világ geopolitikai érdeke – csak úgy lehet feloldani, hogy – amint az NZZ javasolja – a nyugat-balkáni államok az Európai Gazdasági Térségbe lépnek be.

Nyugodtan részesüljenek akár a négy szabadság elvéből is, áramoljon áru, szolgáltatás, tőke és személy szabadon Tiranától Stockholmig, Szkopjétól Lisszabonig – de nem kell feltétlenül azonnal minden politikai döntéshez odaengedni őket.

Az integráció előnyeit élvezhessék, de irányát és mélységet ne ők szabják meg.

Ez egyben a már tagok számára ís új lehetőségeket jelentene, elvégre még több sebesség jelenne meg, amibe be-, vagy amiből kiszállni lehetne. Azonban a 2004 utáni bővítések megmutatták, hogy nem lehet egyszerre az integrációt azokkal mélyíteni, akikkel előtte az bővült.

Szerbia még így se jöjjön

Ma a Nyugat-Balkánról a következő államok hivatalosan is tagjelöltek: Albánia, Észak-Macedónia, Szerbia, Montenegró. Koszovó és Bosznia-Hercegovina – teszem hozzá: sajnos – még nem számít tagjelöltnek, holott mondjuk Szerbiával összehasonlítva mindkét állam – leszámítva Bosznia-Hercegovina szerb részét – demokratikusabb és transzatlantistább, mint Szerbia.

Mindazonáltal feltűnhetett, hogy a lazább – azaz a politikai helyett egyelőre csak a gazdasági – bővítés kapcsán éppen azon országokkal példálóztam, amelyek viszont Orbán bővítési felszólításában nem szerepeltek. Ő egyesegyedül Szerbia tagságát követeli. 

Szerbia azonban jelenlegi állapotában – de történelmét és ortodox kultúráját ismerve: valószínüleg sohasem – lesz alkalmas akár csak a gazdasági integrációra az EU-val.

Nem véletlen, hogy a Nyugat-Balkán államai közül ma csak ott van oroszpárti autoriter rendszer, amely nagyrészt táplálkozik a szerb ortodoxia pánszlávizmusából – amelyből a térség más szláv népei (horvátok, szlovénok, montenegróiak, észak-macedónok) sokkal kevésbé kérnek –, valamint azon sérelmi nacionalizmusból, amely a Trianon-traumás Magyarországon jól ismert, és amely ma gyakorlatilag az egyetlen veszélyt jelenti a Nyugat-Balkán biztonságára. Miközben a legtöbb nyugat-balkáni állam alapvetően elégedett jelenlegi területével – Nagy-Albánia gondolata se szokott már sokszor felmerülni Tiranában vagy Pristinában –, a szerb sérelmi nacionalizmus magának követeli Montenegrót, Koszovót (vagy legalább annak északi részét), Bosznia-Hercegovina és Észak-Macedónia egy részét. Azaz

a szerb EU-tagsággal egyben a közösségen belülre kerülnének ezen szerb határigények. Ha azonban éppen Szerbia nélkül kerül be valamiképpen a Nyugat-Balkán, az világos üzenet: Szerbiának nem jár több terület.

Ráadásul Szerbia gyakorlatilag a térség egyetlen országa, ahol alig van igazi nyugatos erő. Szerbiában ugyanis nem csak Aleksandar Vučić oroszpárti és nacionalista – sőt, bizonyos kérdésekben még ő a legkevésbé Nyugat-ellenes –, de ellenzékének egy jelentős része is.

Ez már az 1990-es években megmutatkozott, amikor nem csak Šešelj vajdáék, de hosszú ideig a „nyugatosnak” számító ellenzék – különösen Vuk Drašković mérsékelt csetnikmozgalma vagy Vojislav Koštunica antikommunista jobboldala, de még a balliberálisnak gondolt Zoran Đinđić is – vadabb nacionalista ötletekkel – például a vajdasági magyarokat is negatívan érintő általános mozgósítással – nacionalistaként előzte a posztkommunista Slobodan Miloševićet.

Szerbiában a rendszerellenzék egy jelentős része ma is Nyugat-ellenes nacionalista.

A 2019-ben indult tüntetések egyik indoka is – a rendszer korruptsága és a megölt vagy megvert ellenzéki politikusok miatti felháborodás mellett – az volt, hogy Vučić elnök túl engedékeny Koszovó kérdésében, elvégre a belgrádi rezsim szavak szintjén nem ismeri el Koszovót, de nem is nagyon izmozik azért, hogy visszaszerezze azt.

Szerbiával tehát egy olyan állam lenne EU-tag, ahol még esély sincs arra – mint a többi államban –, hogy nyugatos politika fogja akár csak a távoli jövőben meghatározni. Szerbia EU-tagsága ellen szól

  • a politikai elitjének (kormányának és ellenzékének) sérelmi nacionalizmusa,
  • a rendszer autoriter mivolta, amiből nem látszik jelenleg semmiféle kiút,
  • a szerb pánszláv hagyomány, amely miatt az ország többsége ma is – eltérően az albánokhoz vagy bosnyákokhoz – oroszpárti,
  • és azon ortodox kultúra, amely éppen ott – ellentétben a katolikusokkal és muzulmánokkal – erősen Nyugat-ellenes (tegyük hozzá: ez nem általános, mert például a Belgrádról levált önálló montenegrói ortodox egyház nagyon Nyugat-párti).

Az európai egységet tehát bővíteni kell

  • de egyelőre csak gazdaságilag, elvégre már az is elég előny a régi tagoknak és a nyugat-balkániaknak, egyben biztos kapocs lenne a térség és az EU között,
  • és mindenképpen Szerbia nélkül, mert ezzel a szerb sérelmi nacionalizmust, a térség stabilitására, az ottani országok területi integritására veszélyt jelentő esetleges szerb revizionizmust izolálni lehetne,
  • egyben esetleg éppen ez lehet az egyetlen löket arra, hogy Szerbiában is a társadalom – látva a szomszédok sikereit – elforduljon eddigi rezsimjétől és az ellenzéket is meghatározó politikai kultúrájától, geopolitikai elkötelezettségeitől.

Habsburg Ottó mondta egykoron, hogy „minél keletebbre toljuk Európa határait, annál biztonságosabb annak közepe”. Éppen ezért nem lehet a jelenlegi teljes bizonytalanságban tartani a nyugat-balkáni államokat,

elvégre ha a tárgyalások nem vezetnek eredményre – márpedig komolyan nem valószínűsíthető, hogy akár ebben az évtizedben bármely nyugat-balkáni államot felvenné teljes jogú tagként az EU –, akkor ott is megerősödhetnek a Nyugat-ellenes hangok. Különösen Montenegróban van meg ez a veszély, elvégre ott a lakosság harmada eleve szerbnek tartja magát, az országot mélyen átszeli a Nyugat-ellenesség és Nyugat-pártiság polarizációja.

A reális opció ezen országok beengedése a gazdasági integrációba, ami egyben az EU-n belül is megindíthatja az intézményesült többsebességesség lehetőségeit.

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől
Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek