A japánok megcsinálták a Fűrész-filmet sorozatban, csak éppen sokkal jobban

Szerző: Petróczi Rafael
2021.08.08. 08:08

A Fűrész soha nem volt képes arra, hogy a szadizmusából egy saját, komplex világot teremtsen – a japán mangasorozatból készült Alice Határországban viszont ezt a lécet játszi könnyedséggel ugorja meg. Persze van, amit egyelőre a japánok sem tudtak felülmúlni: a Fűrész filozófiai mélysége nem jelenik meg a sorozatban, de az első évad már előkészítette a terepet arra, hogy e tekintetben is birokra keljen szellemi elődjével.

A japánok megcsinálták a Fűrész-filmet sorozatban, csak éppen sokkal jobban

Tinédzserkorom egyik meghatározó alkotása volt a Fűrész című amerikai filmsorozat: gyakorlatilag ez volt az első minőségi horror (már ameddig az volt, legkésőbb a harmadik résznél méltón le kellett volna azt zárni), amit láttam, és ami többről szólt annál, minthogy részeg fiatalokat egy romos erdei házikóban egy fura lény kezdi el gyilkolászni (mert miért ne?), hogy egy szadista öncélúan emberekből csinál százlábút, vagy hogy egy életre kelt gumiabroncs rájön, hogy mekkora királyság már „az elméjével” emberek fejét felrobbantgatni.

A Fűrész volt az első horror számomra, ami többről akart szólni a puszta vér, erőszak és rettegés „szentháromságánál”: helyette egy – kamaszkori önmagam számára – újító társadalmi üzenetet akart megfogalmazni az esendő emberről, akinek más esendő emberekkel együtt egy szadista játékban kell szembenéznie a halállal, hogy újra rádöbbenjen az élet szépségére és rátaláljon az erkölcsi tartására.

A japánok titka: kukába dobták az ismert civilizációt

Paradox, de a most még egyévados Alice Határországban című japán Netflix-sorozat ebből a többletet hordozó üzenetből – egyelőre – semmit nem mutatott meg, és így nyújt olyan élményt, ami felülmúlja azt, amit a Fűrész adni tudott.

És ezt leginkább annak köszönheti, hogy a Fűrésszel ellentétben – és a nevében nem véletlenül az Alice Csodaországban című klasszikusra hajazó társával egyezően – az Alice Határországban egy teljesen külön világot kreált magának.

A történet alapvonásaiban semmiben nem különbözik a Fűrésztől: embereket kényszerítenek szadista játékokban való részvételre, életre-halálra. Még abban is egyezik a sorozat a Fűrésszel, hogy ezek a játékok változatosak: vannak, ahol a résztvevőknek egymással kell kooperálniuk a túlélés érdekében, máskor pont egymásnak ellenségei, megint máskor a józan észt és a logikát használva lehet megmenekülni a halál torkából.

Az Alice Határországban viszont egy önálló univerzumot hozott létre magának a szadizmus kiélésére:

a három főszereplő és gyerekkori jóbarát, az életét gamerkedéssel töltő, és emiatt a családja által félig-meddig kiközösített Ryōhei Arisu, a pultosként dolgozó és a főnöke szeretőjét elcsábító Daikichi Karube, valamint a mélyen vallásos, már-már szektás családja által kihasznált, IT-szektorban dolgozó Chōta Segawa egyik pillanatról a másikra és megmagyarázhatatlanul egy teljesen másfajta Tokióban találja magát, mint ahol addig éltek.

Az utcák, épületek ugyanazok, embereket azonban egyáltalán nem látni. A három baráttal mindössze Japán fővárosának kivetítői kommunikálnak, amik útba igazítják őket a kegyetlen játékokhoz, amiken muszáj részt is venniük – nekik és az összes többi szerencsétlen, Határországban ragadt sorstársuknak, akikkel csak később találkoznak. Ha ugyanis ezt nem teszed meg, egy lézersugár nemes egyszerűséggel kilyuggatja a koponyádat – ha viszont játszol és túlélsz, akkor „vízumot” kapsz: minden sikeresen teljesített játékért ajándék napokat kapnak a résztvevők, amik ha elfogynak, jön a lézer és a halál. Így aki Határországba kerül, annak újra és újra játszania kell ahhoz, hogy vízumát meghosszabbítva életben maradhasson a játékokon kívül is.

És pont ebben rejlik az Alice Hatátországban ereje: ellentétben a Fűrésszel itt a külvilág teljesen megszűnik létezni, nincsenek rendőrök, nyomozók, kétségbeesett hozzátartozók, akik az eltűnt emberek után kutatnak, és a játékmestereket üldözik,

így aztán a japán sorozat mindenfajta zavaró körülmény nélkül koncentrálhat arra, ami az erőssége a Fűrésszel szemben: a játékosok karakterének építésére és egymáshoz való viszonyaik kidolgozására.

Mivel az Alice Határországban világából a játékosok nem menekülhetnek el akkor sem, ha történetesen egy szadista játékot túlélnek, ezért kénytelenek egymással a játékok idején túlmutató kapcsolatokat kiépíteni, szövetségeket kötni, erőforrásokat megosztani (mindezzel új dinamikát adva az egyes játékoknak, hiszen máris más úgy kitenni magadat az életveszélynek, ha tudod, hogy a szövetségeseid vigyáznak rád, akár a többi játékos meggyilkolása árán is), sőt, akár sajátos hierarchiájú társadalmat is szervezni a közös cél érdekében, hogy kijussanak valahogyan erről a helyről.

És mivel a sorozat magát kívül helyezi az ismert civilizáción, ezért az ott ismert szabályok sem a játékmestereket, sem a játékosokat nem kötik, és a résztvevők szabadon dönthetik el, hogy milyen, akár antidemokratikus elvek mentén építik fel az életüket.

Azért még van mit tanulni a nagytestvértől

Az Alice Határországban tehát gyakorlatilag a szadizmus felszíne alatt bemutatja, hogy a civilizációs keretek megszűnésével hogyan lehet felépíteni egy társadalmat egy olyan környezetben, aminek lényegi természete az erőszak, a rettegés és a halál.

Ezt az izgalmat a Fűrész sosem volt képes, a történetvezetéséből adódóan nem is tudta volna garantálni a nézők számára.

Amiben viszont a Fűrész mindenképpen erősebb a japán sorozatnál, az a fent már részletezett filozófiai tartalom: az Alice Határországban az első évad után ennek egyelőre teljes hiányában van. Addig, amíg a Fűrésznél a kegyetlenkedés mögöttes célja az volt, hogy így döbbentse rá a résztvevőket a jó és erényes élet értelmére, egyfajta erkölcsi tanítást adva, addig

a Netflix által felkarolt sorozatban egyelőre megragadunk ott, hogy a túlélésen és a kiszabadulás halovány reményén túl nincs más értelme játszani.

Így, ha van is egyáltalán az Alice Határországban világát felépítők fejében valami más megfontolás is a puszta szadista örömön túl, hogy másokat változatos módon a halálba kényszerítenek, azt nem látjuk. A jó hír azonban, hogy erre a már hivatalosan is berendelt második évadban nagy esély van: erre utal, hogy a főszereplő Arisut egy idő után nem az kezdi el foglalkoztatni, hogy csak túléljen valahogy, hanem hogy válaszokat kapjon arra, hogy kicsoda, hogyan és főleg miért kárhoztatta őt arra, hogy ebben a világban kelljen élnie és kimondhatatlan borzalmakat tennie.

Az első évad pedig úgy ér véget, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy a folytatásban a forgatókönyvírók ne adnák meg Arisunak legalább részben ezeket a válaszokat. Főleg ha azt is hozzátesszük, hogy

a sorozat alapanyaga egy japán manga – a mangakultúra egyik legnagyobb erőssége pedig pont a jó, tartalmas történetszövés.

Elég csak itt gondolni például a Halállistára.

A potenciál tehát ott van az Alice Határországban sorozatában, hogy ne csak a világának felépítésében és ismertetésében, hanem annak érdemi megmagyarázásában is több és jobb legyen, mint amire a Fűrész valaha képes volt. A második évadban kiderül, ez megtörténik-e.

Az Alice Határországbant itthon a Netflixen lehet megnézni.

NYITÓKÉP: A Netflix médiaközpontja

Petróczi Rafael
Petróczi Rafael az Azonnali korábbi újságírója

A Budapesti Corvinus Egyetemen végzett politológusként. Az Azonnali gyakornoka, majd belpolitikai újságírója volt 2017-2021 között.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek