Öt mű a 110 éve született Bibó Istvántól, amiből megérted a magyar nép lelkét

Száztíz éve született a huszadik századi magyar történelem egyik legeredetibb politikai gondolkodója, Bibó István. Bár nevét számtalan intézmény, utca és park viseli, munkássága mégis zárványként van jelen a köztudatban. Születésnapja jó alkalom arra, hogy újra elővegyük és olvasgassuk műveit. Ajánlónkban öt írását mutatjuk be kedvcsinálóként.

Ki is volt Bibó István?

1911. augusztus 7-én id. Bibó István minisztériumi tisztviselő felesége, az elzászi németektől származó Graul Irén kisfiút hozott a világra. A gyermek nemcsak apja nevét, de annak kálvinista hitét is örökölte.

1921-ben a család Szegedre költözött, mert a családfő az ottani egyetem könyvtárának igazgatója lett. A fiút az itteni piaristákhoz iratták be iskolába, majd szintén a Tisza-parti városban szerzett államtudományi és jogi diplomát.

1938-tól bírósági jegyzőként dolgozott, majd tisztviselő lett az Igazságügyi Minisztériumban.

Bibó politikailag már ekkor is aktív volt, a parasztság sorsa iránt érzékeny népi mozgalom egyik támogatója volt.

1940-ben vette feleségül Ravasz Piroskát, Ravasz László református püspök lányát. Három gyermekük született: István, aki művészettörténész lett, valamint Anna és Borbála.

Bibó a háború alatt tisztviselőként menleveleket hamisított zsidók és politikai menekültek számára, ám 1944 októberében pár napra letartóztatták. A fogságból a minisztérium közbenjárására engedték el, ezután apósa bújtatta.

1945 után nagy hévvel vetette magát a politikai és a tudományos életbe egyaránt. 1946 és 1950 között a Szegedi Tudományegyetemen tanított, miközben a Nemzeti Parasztpárt egyik ismert arca lett, részt vett az új választójogi törvény és a megyerendszer reformjának kidolgozásában. A Magyar Tudományos Akadémia 1946-ban levelező tagjává fogadta.

Közélettel, eszmetörténettel és politikai gondolkodással kapcsolatos írásai ebben az időben születtek, de hamarosan már csak az asztalfióknak írhatta őket: a kommunista hatalomátvétel után ugyanis már nem taníthatott az egyetemen és a publikálás lehetőségétől is elesett.

1956-ban részt vett a parasztpárt újjászervezésében (immár Petőfi Párt néven), Nagy Imre kormányában pedig államminiszteri pozíciót kapott, ahol a fiatal Göncz Árpáddal is együtt dolgozott.

A szovjet megszállás után november 6-ig az Országházban maradt, ahol nyilatkoztatot adott ki arról, hogy Kádár János kormánya bábkormány, és tervezetet dolgozott ki egy kompromisszumos megoldásról, melyben az ENSZ és India közvetítő szerepét is kérte. Azt javasolta, hogy Magyarország egy Ausztriához és Finnországhoz hasonló semleges állam legyen, ennek azonban az akkori világpolitikai együttállás tekintetében nem volt realitása.

1957 májusában ismét letartóztatták (ezúttal Gönczcel együtt), a halálos ítélettől pedig India közbenjárása mentette meg. 1963-ban szabadult, ezt követően nyugdíjazásáig a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárosaként dolgozott.

Fia, aki tizenöt éves volt, mikor apja börtönbe került, legutóbb egy interjúban „erőforrás-embernek” nevezte őt, akivel kamaszként csak három-négy alkalommal találkozhatott a beszélőn, és aki bármilyen politikai vagy történelmi témáról „katedrakész” előadást tudott tartani. Fia vetette fel, hogy ezek közül párat magnószalagon kellene megőrizni az utókor számára, így született pl. Az európai társadalomfejlődés értelme című előadása.

Szűcs Jenő történész jegyezte fel, hogy Bibó még a halálos ágyán is történeti fejtegetésekbe bonyolódott.

Állítólag az volt a kérése, hogy ha meghal, akkor fejfájára véssék fel: „Élt: 1945-1948”. Akkor úgy látta, hogy a kérészéletű Második Magyar Köztársaság idején volt lehetőség egy demokratikus berendezkedés kiépítésére.

Bibó végül 1979. május 10-én hunyt el. Az Óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra, ahol Kenedi János és Illyés Gyula búcsúztatta. Temetése a Kádár-korszak demokratikus ellenzékének első nagy tömegdemonstrációja volt. Sírfelirata végül egy bibliai idézet lett Lukács evangéliumából (17.33.):

„Valaki igyekszik az ő életét megtartani, elveszti azt, és aki elveszti azt, megtalálja azt.”

Miért fontos Bibó még ma is?

A Bibó név a rendszerváltás hajnalán vált fogalommá. Ebben komoly szerepe volt annak, hogy a tiszteletére szerkesztett emlékkönyv csak illegális úton, szamizdat kiadványként jelenhetett meg 1980-ban, majd öt évvel később, mikor már a szocialista rendszer recsegett-ropogott, az ELTE Jogász Társadalomtudományi Szakkollégiuma az ő nevét vette fel – itt alakult meg 1988-ban a Fiatal Demokraták Szövetsége is.

A rendszerváltás után műveit többször is kiadták. Kiskunhalason, ahonnan családja származik, 1992 óta gimnázium viseli a nevét, de Hévízen és Őriben is találunk róla elnevezett iskolát.

Bibó-szobor áll a szegedi Dóm téren, valamint Budapesten az Országháztól nem messze. A főváros II. kerületében még parkot is neveztek el róla.

Kérdés azonban, hogy olvassák-e Bibót ma elegen?

Az ő legnagyobb tragédiája az, hogy be van zárva a magyar nyelvbe: külföldön kevesen ismerik írásait, és mivel azok főleg a magyar történelmi hagyományon alapulnak, nem valószínű, hogy a későbbiekben nagyobb lesz iránta az érdeklődés.

De be van zárva az értelmiségi közegbe is: ha egy átlagembert megkérdezünk, nem valószínű, hogy tud róla bármit mondani. Ennek a fő oka az, hogy a közoktatásban nemigen találkozunk írásaival (egyrészt mert annak a korosztálynak ezek nehéz szövegek, másrészt igen terjedelmesek), míg a felsőoktatásban leginkább a társadalomtudományi és bölcsészeti stúdiumokon fordul csak elő.

A politikában is sokan, sokféleképpen próbálták meg kisajátítani gondolatait. Azon ritka szerzők egyike, akire mind a bal-, mind a jobboldal „igényt tart”. Hogy lehet ez? Nos,

a bibói életmű „a világot szétszabdaló ellentétes világnézetek” szintézisére törekedett.

Mit érdemes olvasni tőle?

Az alábbiakban egy szubjektív válogatás következik Bibó legjobb szövegeiből. Akad köztük könnyebb, rövidebb írás, de hosszú eszmetörténeti tanulmány is.

1. Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (1948)

Szemléletformáló esszé, ami bevezetésként is szolgálhat a Bibó-életmű iránt érdeklődőknek.

Az esszében arról értekezik, hogy a magyar történelmi fejlődés az elmúlt évszázadokban több alkalommal megbicsaklott. Kiemelten említi a mohácsi csata körüli időszakot, az 1849-es vereséget, az 1867-es kiegyezést és a trianoni békét.

Ezek közül talán a kiegyezés lehet leginkább meglepő, hiszen napjaink történelmi emlékezetében ez egy alapvetően pozitív végkifejletű esemény volt, mely után a „boldog békeidők” következtek.

A szerző számára azonban 1867 az 1848-as eszmék feladását jelentette, amikor a magyar szellem „megtorpant”.

Bibó úgy véli, hogy két, alapvetően jószándékú csoport vitája uralta az akkori politikai életet: a status quót elfogadó „hamis realisták” alkotta vezető réteg, és a velük szembenálló, a hatalomból lényegében kirekesztett „túlfeszült lényeglátók”. Előbbi csoportba sorolta Apponyi Albertet, Tisza Istvánt, az Andrássyakat és Szekfű Gyulát, míg utóbbiba Táncsics Mihályt, Ady Endrét és Szabó Dezsőt.

Bibó szerint 1867-ben a magyarság egy olyan öncsalásba menekült, ami végül zsákutcába vezetett – ez volt Trianon.

Szerinte az elkövetett hibákból a Horthy-korszak elitje sem tanult, a már meglévő tendenciák folytatódtak, ám kiegészültek a magyar sérelmi politika olyan káros elemeivel, mint. a fajvédelem vagy az irredentizmus.

2. Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (1948)

A holokauszt tragédiájával a második világháború után elsősorban a szépirodalom foglalkozott: többek között Márai Sándor, Örkény István, Konrád György, Kertész Imre vagy Ember Mária igyekezett „kibeszélni” ezt a tragédiát, míg a magyar politikai gondolkodók közül egyedül Bibó foglalkozott vele a korszakban. Főként három kérdésre kereste a választ művében:

1. Mi az oka az antiszemitizmusnak?

Bibó szerint azok a válaszok, amelyeket a tudomány a teológiától a pszichológián át a marxizmusig adni próbált, nem elegendőek. Ő inkább egy társadalomtörténeti megközelítést javasol ennek tisztázására.

Fejtegetése során arra jutott, hogy az antiszemitáknak „görcsösen megrögzött, torz” képe van a zsidóságról,

amit szerinte idővel meg lehet haladni, de a jelenség megszűnni csak egy osztály nélküli társadalomban tud.

2. Mi Magyarország felelőssége a holokausztban?

Azt, hogy a magyar társadalom mekkora hányada támogatta, illetve ellenezte a zsidótörvényeket, Bibó szerint nehéz megítélni. Szerinte ugyan sok ezren voltak, akik a vészkorszakban zsidókat mentettek, de még többen voltak zavarodottak, ingadozók vagy közönyösek. Éppen ezért ő úgy látja, fontos lenne, ha minden társadalmi réteg önvizsgálatot tartana ebben a kérdésben.

3. Mi vár a magyar zsidóságra a jövőben?

Bibó mind az asszimilálódást, mind a különálló zsidó öntudat megélését lehetségesnek tartja. Ezt a szerző szerint a magyar társadalomnak is el kell fogadnia: sem az egyik, sem a másik útra nem lehet kényszeríteni senkit, inkább a megfelelő feltételeket kell megteremteni ezen utak számára.

A szöveg hangoskönyv formájában is elérhető.

3. A kelet-európai kis államok nyomorúsága (1946)

A szerző ebben a tanulmányban igyekszik összevetni térségünk államait azért, hogy érzékeltetni tudja a magyar fejlődés ellentmondásait.

Elemzi a megkésettségből eredő torzulásokat és a közélet hiszterizáltságát.

Ismét előkerül a „hamis realista” típusa, aki Bibó szerint kifejezetten Közép- és Kelet-Európára jellemző politikuskarakter:

„E típusnak, mely hol arisztokratikus környezetből ereszkedett le, hol népképviseleti, demokratikus erők szárnyán emelkedett fel a politikába, kétségtelen tehetség mellett bizonyos ravaszság és bizonyos erőszakosság volt a jellemzője, ami kiválóan alkalmassá tette arra, hogy a demokrácia meghamisításának, a demokratikus formák között folyó antidemokratikus kormányzásnak vagy valamely erőszakos politikai álkonstrukciónak a kezelőivé és letéteményeseivé váljon.”

Ez a szöveg tartalmazza Bibó talán legtöbbet idézett gondolatát arról, hogy a demokrata nem fél. A probléma csak azzal van, hogy ezt a passzust általában rosszul, vagy csupán félig idézik.  Íme a teljes gondolat:

„Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.

Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni.”

4. Az európai társadalomfejlődés értelme (1971-1972)

Ez a magnószalagra felmondott előadás gyakorlatilag a bibói életmű összegzése, amit Kenedi János, a Bibó-emlékkönyv későbbi szerkesztője gépelt le.

Alaptétele, hogy az ember az egyetlen élőlény, amelyik tudatában van múlandóságának, ezért attól való félelmében, hogy mások őt megölhetik, inkább megpróbálja a többi ember felett átvenni a hatalmat.

A szerző úgy látja, hogy Európában volt arra kísérlet, hogy a másik ember felett gyakorolt hatalmat humanizálják, esetleg megszüntessék. A zsarnoki rendszereket utópisztikus céloktól vezérelt társadalmak váltották fel, ahol az uralmi szerepek szolgáltatásokká váltak.

Ebben a fejlődésben kiemelt szerepet tulajdonít Jézusnak, Szent Ágostonnak, a francia forradalomnak és a szocialista eszméknek. Azt pedig, hogy a szabadságjogoknak (főleg nyugaton) egész intézményrendszere alakulhatott ki, óriási teljesítménynek tartotta.

„A történelem nem ismer még egy ilyen rendszert, amelyik a politika világát és ezen keresztül az egész társadalom életét ilyen mértékben megszabadította a felsőség és a másik ember erőszakától való állandó félelemtől, amelyik ilyen mértékben lehetővé tette volna, hogy a politikai hatalom birtokosai erőszakos halál és vesztőhely nélkül tudják átadni helyüket olyanoknak, akik erre az adott pillanatban alkalmasabbaknak látszanak, és ilyen mértékben lehetővé tegye a népnek, hogy döntő pillanatban a kedvére nem való politikai hatalmasoktól megszabaduljon.”

5. Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna... (1968)

Ez talán az egyik legszórakoztatóbb Bibó-szöveg, ugyanis Bibó ebben az írásában az ún. kontrafaktuális történetírás (mi lett volna, ha...?) vizeire evez.

Művében azt járja körbe, hogyha a katolikus egyházon belül még az 1400-as években lezajlott volna egy belső megújulás, akkor az európai történelem menete is gyökeresen más irányt vett volna.

Eszerint az alternatív történelem szerint az egyház Luther és Kálvin nézeteit ugyanúgy képes volt integrálni, mint a később kitörő francia forradalom egyes irányzatait, sőt:

egy ilyen világban „az Európa összes monarchiáiból kitiltott Marx páter” is menedékre találhatott volna a vatikáni múzeum könyvtárában.

A játékos eszmefuttatás ötletét Bibó a neves angol történész, Arnold J. Toynbee-től kölcsönözte, de „társszerzőként” minden bizonnyal közreműködött benne apósa, Ravasz László is, akit a műben vitapartnereként emleget.

NYITÓKÉP: Bibó István mellszobra Budapesten. FOTÓ: Petr Šmerkl / Wikipedia Commons