Hungarofób vagy csak frusztrált a szlovák külügyminiszter?

Az 1918 előtti nehéz idők, amikre Ivan Korčok hivatkozik, egy 1990 előtt született szlovákiai magyar számára sokkal inkább átélhetőek, mint egy szlovák számára.

Nemrég interjúztunk Kollai István történésszel, Szlovákia-szakértővel, aki többek között arról is beszélt, hogy Szlovákiában már nem téma az ezeréves elnyomás, és a szlovákok sokkal inkább a Magyar Királyság tevékeny építőinek látják magukat.

Nekem is az volt a benyomásom az utóbbi években, hogy a szlovákok egyre kevésbé rágódnak azon, hogy az államiságuknak nem volt közvetlen előzménye, egyre kevésbé igénylik, hogy azt az ezeréves elnyomással magyarázzák,

és az identitásukat sokkal inkább a közelmúlt eseményei határozzák meg: a bársonyos forradalom, Mečiar elzavarása vagy a Kuciak-gyilkosság és az azt követő megtisztulási hullám.

Ahogy azonban arra többen is felhívták a figyelmemet különféle fórumokon a kocsmaasztalt is beleértve: a magyarokat érintő témák esetében gyakran még mindig a régi reflexek kapcsolnak be a szlovákoknál, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy indokolatlannak tartják a magyarok nyelvhasználati jogainak bővítését, vagy ha el is ismerik a Beneš-dekrétumok igazságtalanságát, azokat lezárt történelemnek tartják és legalábbis kellemetlenül érzik magukat a felemlegetésüktől.

Ennek a hozzállásnak a kivételesen látványos példáját adta elő a héten Ivan Korčok szlovák külügyminiszter,

aki azon borult ki, hogy Kövér László fideszes házelnök részt vett a Pozsony melletti Somorján a második világháború után kitelepített magyarok emlékművének avatásán, és beszédet is mondott, amiben felemlegette a magyarokat ért atrocitásokat és azt is, hogy ezekért a magyarok még mindig várják a bocsánatkérést.

Ivan Korčok külügyminiszter először csak Facebook-posztban füstölgött, majd diplomáciai jegyzéket is küldött Magyarországnak, amit egy másik Facebook-posztban részletesen meg is indokolt.

Az ügynek két része van, az egyik a diplomácia.

Korčok joggal kéri számon, hogy egy másik ország közjogi méltósága miért nem tájékoztatja a fogadó országot, hogy mikor milyen látogatásra érkezik az országba. Még azt is megértem, hogy Korčok számonkéri Kövér emlékműavatáson elmondott szavait, függetlenül attól, hogy mit gondolunk a konkrét témáról, Beneš-dekrétumokról, szlovákiai magyarokról. Ha egy közjogi méltóság olyat mond – egy másik ország területén ráadásul –, amitől a másik ország közjogi méltóságai sértve érzik magukat, akkor érthető, ha tiltakozni fognak.

Ezek azonban a diplomácia technikai kérdései, és a diplomáciának megvan hozzá az eszköztára, hogy kifejezze a nemtetszését.

A diplomáciai jegyzék, amit a szlovák külügy küldött a magyar félnek, egy ilyen eszköz, tömören kéri a magyar félt, legyen szíves a látogatások során betartani a diplomácia szabályait, illetve kifejezi csalódottságát Kövér emlékműavatáson való részvétele és az ott elhangzott szavai miatt, amik nem voltak összhangban a jószomszédi viszony deklarált céljával.

Ez a diplomácia szikár nyelve, amit viszont Korčok előadott a Facebookon – bár ő maga is a diplomácia szabályainak betartását kéri –

egyrészt nem méltó egy profi diplomatához, másrészt újfent arról tanúskodik, hogy nem érti a szlovákiai magyarokat.

És itt jön az ügy másik része, az érzelmek és öröklött traumák nehéz témája.

Korčok a második világháború utáni rendezést lezárt dolognak tartja – egy kalap alá véve a párizsi békeszerződést a magyarok jogfosztásával –, csakhogy míg a határokat senki nem vonja kétségbe, addig a Beneš-dekrétumok nyomán történt jogfosztások, a szlovákiai magyarok Magyarországra telepítése és Csehországba deportálása – hiába volt immár 74-75 éve –

máig élő dolog, mert ez a szlovákiai magyarok legnagyobb identitásformáló traumája.

Mondom a saját példámat: apai nagyszüleim családjait Csehországba deportálták – fűtetlen tehervagonokban utaztak a februári fagyban –, egy északnyugat-csehországi szudétanémet faluba, ott házasodtak össze. A deportálások traumáját tehát első kézből, tőlük ismerem, mondhatni a szocializációm része, hiába születtem csak 1983-ban, amikor pedig a kilencvenes években iskolásként átéltem a mečiari idők magyarellenességét – a tanítók fehér arccal jöttek be órát tartani és a tananyag helyett arról beszéltek, hogy a kormány be akarja vezetni az „alternatív” oktatást, a magyar nyelven és irodalmon kívül mindent szlovákul tanítottak volna, a szüleink pedig tüntetéseket szerveztek –, az visszaigazolta és megerősítette bennem a nagyszüleimtől örökölt traumát.

Ez az az érzékenység, amit a szlovák politika nem ért, illetve amivel a saját érzékenységét állítja szembe,

ahogy tette Korčok is, amikor azzal érvelt, hogy a szlovákok is megtehetnék, hogy felemlegetik, milyen rossz volt nekik 1918 előtt, de nem teszik.

Csakhogy az 1918 előtti idők már sokkal távolabb vannak, már nem élnek olyanok, akik azokat átélték, sőt olyanok sem nagyon, akik ismertek olyat, akik ezeket az időket átélték, és azóta történt egy nem lényegtelen dolog is:

az igazságtalanságot igazságtétel követte, és a szlovákoknak lett egy saját államuk.

Attól persze a 19. századi magyarosítás identitásformáló traumája öröklődött a szlovákoknál, de az azt felidéző és megerősítő események utoljára 1938-ban töténtek, amikor Szlovákia déli területei visszakerültek Magyarországhoz, és a szlovák lakosokat érték incidensek.

A szlovákok inkább ezeket szokták a magyarok jogfosztásával szembeállítani – érdekes, hogy Korčok nem ezt teszi, hanem 1918 előttre hivatkozik –, ilyen a halálos áldozatot is követelő nagysurányi csendőrsortűz, vagy azon szlovák családok sorsa, akik elmenekülni kényszerültek (egyébként hasonlóan, ahogy 1918 után tömegével menekültek magyarok Magyarországra az elcsatolt területekről, bár nem tudok róla, hogy az elmenekült szlovákok arányaiban lettek volna annyian, és évekig vagonokban kellett volna lakniuk, mint a 20 évvel korábban Magyarországra menekült magyaroknak) –, csakhogy míg ezeket a kétségkívül súlyos és tragikus dolgokat nem központilag szervezték, addig

a magyarokat elnöki rendelettel fosztották meg az állampolgárságuktól, a vagyonuktól, és a hadsereg közreműködésével deportálták őket az otthoniaktól többszáz kilométerre.

Érdekes módon az 1918 előtti nehéz idők, amikre Ivan Korčok hivatkozik,

egy 1990 előtt született szlovákiai magyar számára sokkal inkább átélhetők, hiszen azokhoz hasonló dolgokat élt át a kilencvenes években,

vagy akár később, Robert Fico 2006 és 2010 közötti első kormányzása idején, amikor újra fellángoltak a magyarellenes indulatok.

Így Ivan Korčok kiborulásához egy szlovákiai magyar kétféleképpen tud viszonyulni.

1. Korčok szavait a magyarellenesség öröklött és korábban átélt traumáinak újabb megerősítéseként éli meg a felvázolt érzékenységből adódóan.
2. Ha azonban elfogadjuk, hogy Korčok nem hungarofób, csak pusztán nem érti a magyarokat, akkor pedig frusztrált hisztiként, amit olyan érzelmek váltanak ki Korčokból, amin a szlovákok jelentős része már rég túllépett.

Egyébként Korčok mellett Kövér szlovák kollégája, Boris Kollár szólította fel még a magyar felet visszafogottságra, de Korčokon kívül senki más nem borult ki.