Egy lehetséges kompromisszum: kötelező oltás, de szankció nélkül

Noha jogilag eleve vitatott, hogy lehet-e törvénynek tekinteni valamit, amihez nem járul szankció, a társadalmi folyamatokra hatással lehetnek az ilyen jogszabályok is. Ha az oltás valóban véd – azaz az egyetlen lehetőség a járványból való kiútra –, az állam legalábbis szankció nélkül előírhatja kötelezettségként.

Ahogy tavaly a lezárások, úgy idénre az oltások körül alakult ki hitvita, amiben egyesek a Tudományra, mások a Szabadságra hivatkoznak

– a két fogalom mögött már nem racionális érvek, hanem hitbéli meggyőződések állnak.

Egy ideje már elengedtem ezen viták követését. Az egészből számomra már csak az érdekes, hogy a hagyományos jobb-bal-tengelyt mennyire átszelik, átvágják ezek a viták. Nem igaz ugyanis, hogy csak libertariánusok és szélsőjobboldali alusipkások állnak ki a Szabadság mellett, és velük szemben csak woke-balliberálisok, etatisták lennének a Tudomány pártján.

Ha csak a német- vagy francianyelvű vitákat nézem – és leginkább csak azokat nézem –, látható, hogy a szembenálló feleket nem lehet ilyen könnyen elhelyezni. Ha van igazán balliberális megmondóember, aki egységes Európát, több menekültet és hasonlókat akart eddig, az például a Süddeutsche Zeitung amúgy jogból doktorált és egykoron bíróként dolgozott szerzője, Heribert Prantl – és ma ő az egyik leghangosabb és legradikálisabb szószólója a lockdown- és kötelezőoltás-ellenességnek.

De említhetem az Azonnalinak tavaly interjút is adott Ulrike Guérot-t, a kremsi (ősztől bonni) professzort, aki gyakorlatilag a baloldali kritikai társadalomelmélet alapján bírálja egyrészről az objektív tudományba vetett hitet – elvégre mint minden, úgy a tudományos konszenzus is hatalmi helyzetek által van meghatározva –, másrészről áll ki a teljes véleményszabadság mellett, elutasítva egyes vélemények stigmatizációját.

De a baloldalon belül is éles viták vannak arról, hogy egyrészről lehet-e a jelenlegi helyzetben alkalmazni a Giorgio Agamben-féle biopolitikai érvkészletet – azaz, hogy a politika és jogalkotás egyre inkább hatol be a legszemélyesebb, már-már biologiai életszféránkba –, másrészről hogy egyáltalán van-e bármi közük ezen filozófiai vitáknak a fennálló helyzethez.

Én kész vagyok elfogadni, hogy van olyan, hogy valóság – legalábbis a társadalomtudományokon kívüli világban –, és ezt nem lehet mindig csupán a kritikai elmélettel dekonstruálni és hatalmi helyzetekre visszavezetni. A járvány például ilyen valóság volt, amire értelemszerűen a kiutat a tudománytól lehetett várni. Ez meg is jött: jelenleg a fejlett világban van már megfelelő számú vakcina.

Aki akarja, be tudja magát oltatni. Az oltás értelme pedig vélhetően éppen az, hogy ezzel a súlyosabb megbetegedés esélye csökken. Ha van erre megfelelő kínálat, akkor onnantól persze az egyénnek még szabadságában állhat dönteni ellene – ezzel már csak magát, de nem a beoltottakat veszélyezteti.

Csak ebben az esetben van értelme az oltásnak – egy olyan oltásra, amely nem véd a súlyos megbetegedéstől, nem sok szükség lenne.

Ennyiben a kötelező oltásról szóló vitát le is lehetne zárni. Aki nem akar megbetegedni, az beoltatja magát, aki meg vállalja ezt a kockázatot, az meg nem. Jelenleg azonban még mindig nem tartunk ott, hogy az oltást – és a jelenlegi átoltottsági arányt – végső megoldásnak lehessen tartani – ennek problematikusságára nem térnék most ki –, azaz számos országban merül fel, hogy bizonyos foglalkozási csoportok számára eleve azt kötelezővé tennék, valamint közvetett nyomással eleve az oltási hajlandóságot növelnék, amennyiben az élet számos területe csak az oltottak számára lenne a jövőben élvezhető.

Szigorúan jogi szempontból ez persze problematikus, elvégre az alapjogok nem privilégiumok, amelyekért valamit meg kell tenni, és csak akkor járnak. Az emberi méltóság mint az alapjogok leglényege még a bűnözőktől, az elítéltektől se vonható el. Másrészről viszont

az államnak vannak egészségvédelmi kötelezettségei is,

erre a legtöbb alkotmány utal is. A magyar vitákban például sokszor éppen ez nem lett eléggé a hangsúlyozva: a 30 ezer halott nem csupán az esetleg nem eléggé szigorú járványvédelmi intézkedésekkel függ össze, hanem azzal is, hogy a jelenlegi kormány folyamatosan figyelmen kívül hagyja egészségvédelmi kötelezettségeit, elvégre a magyar egészségügy állapota nem tekinthető olyannak, amely valóban alkalmas ezen kötelezettség ellátására.

A magyar koronavírus-halottak így elsősorban a magyar egészségügy halottai – a járványvédelmi intézkedések ellenzése vagy támogatása helyett éppen ez adhatott volna alkalmat arra, hogy sokkal inkább erről, az egészségügy állapotáról szóljanak a viták.

De ahol van még jó állami egészségügy – például a „hanyatló Nyugaton” –, ott is felmerül a kötelező oltás – vagy valamilyen körben kötelező oltás – gondolata. Tisztán jogpozitivista módon ez teljességgel lehetséges, elvégre elég, ha az állam erről törvényt hoz. Ha pedig azt akarja, hogy az adott alkotmánybíróság ne semmisíthesse meg, akkor beleírja az egészet az alkotmányba; ez a gyakorlat jól ismert akár az osztrák, akár a svájci, akár a magyar alkotmányjogból.

Kötelező oltások – gyerekek számára – ma is vannak, egyes országokban a beutazás van bizonyos oltásokhoz kötve. Azaz az államnak lehet feladata polgárainak egészségét kötelező oltásokkal védeni. Egy olyan szigorú beavatkozás és kötelezettség, amely az ember saját testét érinti, persze felveti, hogy még ha szükséges is esetleg egy ilyen lépés, mennyiben arányos.

Alapjogokat ugyanis pusztán azon az alapon nem lehet korlátozni, hogy szükségesek

– elvégre ezen az alapon akár a zsíros ételek fogyasztását is be lehetne tiltani –, az arányosságnak is fenn kell állnia. Azaz arányos-e a korlátozás mértéke annak szükségessével? Ahol bíróságok helyeztek hatályon kívül járványügyi szabályokat – például egyes német tartományokban az éjszakai kijárási tilalmakat, vagy nemrég Ausztriában az alkotmánybíróság a temetéseken való megjelentek számának korlátozását –, éppen erre hivatkoztak a bírák:

pusztán a cél egy jogállamban nem szentesít minden eszközt.

Biztos sok balesetet el lehetne elkerülni, ha eleve egésznapos kijárási tilalom lenne – csak nem lenne már arányos egy ilyen korlátozás.

Mint a jogban mindig, persze, lehet itt is ellenvéleményt egyaránt megfogalmazni, eleve mindig mérlegelés, azaz bírói döntés eredménye, hogy mi arányos még (ezért lehetett valami az egyik német tartomány közigazgazgatási bírái számára még arányos, ami a másik tartományban már nem lett ekként megítélve) – de ha alkotmányos szintre emelkedik egy kötelező oltás (vagy bármilyen más korlátozás és/vagy kötelezettség), onnantól ez tényleg nem több, mint vélemény.

Az, hogy számos ország nem meri meglépi a kötelező oltások elrendelését, sok mindennel összefügg. Van ennek jogi vetülete is, elvégre

ha kötelező lenne az oltás, és később ebből bármilyen kára, egészségügyi hátránya (stb.) származik az oltásra kötelezettnek, akkor pár év múlva tömeges kártérítési perekre számíthatna minden állam, és keményen kellene fizetnie.

Ez persze megint kizárható azzal, ha egy törvénybe – még jobb: ha az alkotmányba – beleírják, hogy kizárják az állami felelősséget az esetleges következmények miatt, de ez értelemszerűen annyira brutálisan cinikus – bár jogilag lehetséges – megoldás lenne, ami politikailag, társadalmilag lenne tarthatatlan. Elvégre az egész kötelező oltástól nem csupán az esetleges jövőbeli perek miatt – már amennyiben kiderülne, hogy negatív következményei lettek az oltásnak – tart az állam, de politikai okokból is.

Mindenütt erősek az ezt ellenző pártok, csoportok. Németországban, Franciaországban nemsokára választások lesznek; Ausztriában elképzelhetőek előrehozott választások; Olaszországban egy nagyon széles – emiatt ingatag – koalíció van hatalmon. Azaz mindenütt számos politikai indokuk van arra a hatalmon levőknek, hogy ne vezessenek be kötelező oltást. Persze az egyes országok hagyományai is mások. Franciaországban könnyebben tud – és történelmileg is bevettebb – az elnök, a centrális hatalom valamit felülről lefelé lediktálni, mint azon Németországban, ahol tavalyig az egész járványügy eleve tartományi hatáskör volt.

A kötelező oltások kapcsán a bécsi balliberális Falter hetilap főszerkesztője, Florian Klenk vetette fel az aktuális számban, hogy egy ún. lex imperfecta kompromisszum lehetne.

A lex imperfecta az a jogszabály, amely ugyan előír valamit, de nem rendel szankciót hozzá.

Szigorú jogpozitivista szempontból egy ilyen jogszabály nem is jogszabály – elvégre a jogot éppen kényszernorma jellege emeli ki más társadalmi normák (erkölcs, illem, vallás) köréből. Mindazonáltal

egy lex imperfecta is tud hatni a társadalomra, amely a jogszabályokat sokszor nem azért követi, mert a szankciótól tart, hanem eleve elfogadja a jogszabályok kötelező jellegét.

Ennek egyik példája volt az egykori (1995-ös) osztrák dohányzási törvény (BGBl. 1995/431), amelynek 12. és 13. paragrafusa bizonyos helyeken megtiltotta a dohányzást – de semmiféle szankciót nem rendelt hozzá. Mégis hatott társadalmilag már önmagában az, hogy ezeken a helyeken kikerültek a dohányzást tiltó táblák – elvégre a szankció hiánya ellenére is tiltva volt a dohányzás ott –, hiszen sokan már önmagában egy törvényi felszólításra annak megfelelően cselekszenek.

Ennek mintájára lehetne a kötelező oltást is bevezetni: kötelezővé tenni, de szankció nélkül hagyni azt, aki mégsem oltatja be magát.

Pusztán a kötelező jelleg azonban – ezt a jogpozitivista dogmatizmussal szemben jogszociológiai vizsgálatok bizonyítják – tudja a normakövető magatartást segíteni.

Persze hosszútávon egy lex imperfecta – amint neve is mutatja – valóban tökéletlen. Ausztriában mostanra már szankció is társul a dohányzási tilalomhoz. De éppen olyan kérdésekben, amelyek társadalmilag vitatottak, ma is ismertek lex imperfecták: ilyen a német vagy osztrák büntetőjogi abortuszszabályozás is, amely bár bűncselekménynek, de nem büntetendőnek nyilvánítja az abortuszt.

Mindazonáltal fű alatt jelenleg is kezd az oltás kötelezővé válni – sőt, nem is lex imperfecta (azaz szankció nélküli előírás) révén. Elvégre az is szankció – bár nincs közvetlenül kötelező oltáshoz kapcsolva –, ha bizonyos helyekre, rendezvényekre eleve csak oltottak (esetleg teszteltek, gyógyultak) mehetnek be. Itt persze megint szigorúan jogilag lehet mondani: kötelező oltás nincs, legfeljebb akkor bizonyos élethelyzetekről tessék lemondani. Értelemszerűen az sem szankció, ha esetleg bizonyos munkakörök bizonyos feltételhez vannak kötve.

A szabadság itt persze arra korlátozódik, hogy valaki szabad akaratból lemond-e bizonyos élethelyzetekről – és itt megint felmerülhet az arányosság kérdése. Elvégre az arányos, ha nem kaphat mindenki csak úgy fegyverviselési engedélyt, de nem biztos, hogy már arányos, ha nem mehet be mindenki oltatlanul egy moziba – különösen, ha az oltottak elvileg eleve védettek, azaz az oltatlanok legfeljebb egymást fertőzhetik meg.

Egy lex imperfecta-szerű kötelező oltás tehát nem csak világos helyzetet teremtene, de akár még nagyobb szabadságot is, amennyiben viszont nem társulnak hozzá közvetett korlátozások sem.

A lényegi kérdés viszont annak megválaszolása, hogy elegendő védelmet nyújt-e az oltottaknak az oltás. Ha igen, akkor lehet kötelezővé tenni szankció nélkül még úgy is, hogy közben az oltatlanok a mainál kevesebb korlátozás alá esnek.

Ha viszont az oltás nem elegendő védelem – ez esetben persze eleve felmerül az egésznek az értelme, elvégre az oltástól azért minimum annyit el szoktunk várni, hogy az adott betegségtől megvédjen –, mert esetleg csak bizonyos számú beoltott esetén hat (stb.), akkor is lehet az oltások közvetett szankció nélküli kötelező tétele megoldás. De azért jelezzük:

egy szankció nélküli kötelezettség is megalapozhatja az állam későbbi felelősségét. Viszont ezt oltottként el is várnám.

Egy lex imperfecta-jellegű kötelező oltás így nem csupán növelhetné az elvileg fontos oltási hajlandóságot, de egyben az állam számára is azt jelentené: csak azt tegye kötelezővé, amiért később felelősséget is tud és akar vállalni.

Hozzászólnál? Vitatkoznál? Válaszolnál? Írj!