Hogy élem meg, hogy diákaktivistaként talán engem is lehallgattak?

Mindig kis halnak éreztem magam ehhez, igazából most sem érzek másképp. De ha az állam valóban aktivistákat és újságírókat hallgat le, azzal a tényleg veszélyes célpontok megfigyelése elől veszi el az erőforrásokat.

Három évvel ezelőtt év elején, amikor még diákaktivistaként oktatásügyi tüntetést szerveztünk és lehalt a telefonunk, amikor élőzni próbáltuk, azt a következtetést vontam le, hogy ez mutatja, hogy elég sok fiatal kijött, hiszen hasonlót a nagy fesztiválokon szoktunk tapasztalni, ahová néha plusz adótornyokat is kihelyeznek, hogy bírja a sok okostelefont, ami egy kis helyen rácsatlakozik.

Akkor erről azt írtam, hogy ez mutatja, hogy a sokszor lesajnált Y-generáció (melynek én épp a Z-vel való határán születtem) a technológia segítségével szervezi meg önmagát: Facebook-on hirdetett események, mobilos felhívó videók és az elég látványos dühös emoji fejes táblák. (Igen, mi kezdtünk el előbb emojikkal kampányolni annak idején, egészen pontosan a Jobbik ifitagozata hozta ki a táblákat, mint utólag megtudtam, anno meg is akartam köszönni az önmérsékletüket szervezőként, hogy nem nyomtak pártlogót a táblákra, de amikor üzenetet akartam küldeni az oldalukra, kiderült, hogy egy korábbi kommentvitánk során le lettem tiltva. Árokbetemetés, hiányosságokkal, na.)

Azóta a Pegasus-botrány utórezgéseként megjelent egy cikk a HVG360-on, amely azt a számomra kicsit meglepő állítást tartalmazza, hogy a diáktüntetések szervezőit is lehallgathatták a titkosszolgálatok korábban.

Bár az anyagból nem egyértelmű, melyikről van szó, a 2012-es keretszámcsökkentéses tiltakozásokról, amelyben én még pusztán a szegedi gimnáziumom előtti érdeklődőként vettem részt vagy azokról, amelyekben szervező voltam, de most úgy néz ki, meg van az esélye, hogy akkor a telefonunk egy plusz funkciót is kapott.

Kis halak 

Megdöbbentő volt ezt olvasni. Volt mindig a civilszférában pár ember, aki meg volt győződve róla, hogy lehallgatják, és ezért banális üzeneteket is Signalon meg Protonmailen szeretett küldeni, de valahogy én ehhez mindig kis halnak éreztem magam, igazából most is így érzek. Meg persze sokszor eszembe jut Váncsa István szellemes publija, amelyben, amikor épp valamely kormánytagnak az volt az agymenése, hogy majd a szerkesztőségekbe ültetnek be megfigyelőket, azt írta: „ami pedig az ellenzéki téeszeket illeti, az ott dolgozók politikai nézeteit titkosszolgálati eszközökkel kutatni teljességgel fölösleges, hiszen ők a véleményüket amúgy is folyamatosan közzéteszik.”

Magamra is így gondoltam, nagyfokú szereplési vágyam és közléskényszerem mellett tiszta erőforrás-pazarlás lenne engem lehallgatni.

Poénkodtam is párszor, hogy maximum akkor teszik meg a tisztelt titkosszolgák, ha már nagyon unatkoztak és most lehet, hogy mégis. Tényleg nem tudom egykönnyen elképzelni a helyzetet, hogy már lefüleltük a lehetséges terroristát, holnap kettőkor dekonspirálunk egy kémet, az adminisztráció leadva, a Délmagyar keresztrejtvényét is kitöltöttük és ehh, hallgassunk már rá erre a Tarnay gyerekre, miket beszél.

És ha megteszik, mit hallanak? Egy barátjával iszonytatos hosszú világmegváltó telefonbeszélgetésben van, a párját szabadkozva hívja fel, hogy a későbbi villamost érte el, mert eltévedt az aluljáróban, hajnalig blőd Netflix-sorozatokat néz, hogy másnap ne tudjon felkelni és közben kótyagosan kikászálódik kenyeret pirítani? ­Ez utóbbihoz már a Pegasus kameráját is be kell kapcsolni. Tényleg nem akarom a megfigyelési botrányt bagatellizálni, csupán egyszerűen nem fér a fejembe, milyen nemzetbiztonságilag érdekes információ rejtőzhet mondjuk az én mindennapjaimban, még mindig inkább arra hajlok, hogy semmilyen.

De mindenesetre vegyük komolyan a sajtóértesülést! Beszéltünk is erről pár akkori szervezővel azóta, de az én akkori telefonom például már nem működik, ráadásul, ha nem olyan súlyos kiberfegyverről van szó, mint a Pegasus és nem olyan bénák a szolgálatok, hogy én, vagy akivel beszélgetek, hallja vissza a hangom a telefonban, talán sosem derül ki, történt-e lehallgatás. 

Titkos recept 

Néhány éve voltam Szerbiában egy civil konferencián (na, lehet, mégis vannak itt érdekes infók?), ahol egy oknyomozó újság szerkesztőségének egy tagja mesélt el egy trükköt, amit alkalmaznak, mivel tudják, hogy lehallgatják őket az országuk titkosszolgálatai. Ha küldeni akarnak egymásnak valami érdemi információt titkosítva, előtte-utána valami teljesen érdektelen dolgot, mondjuk egy palacsintareceptet elküldenek szintén titkosítva, hadd vesződjenek annak is a visszafejtésével.

Sokféle praktika van azok fejében, akik sejtik, hogy le lehetnek hallgatva. Bár ezek száma még mindig nyilván jóval kisebb, mint ahányakat tényleg titkosan megfigyelnek, a Pegasus-botrány értelemszerűen muníciót ad azoknak, akiket nem vesz komolyan a környezetük, amikor elmeséli a biztos jeleket.

Alapvetően két irányba mennek el ezek és a két irány épp ellentétes. Az egyik irány a modern titkosított alkalmazások használata, amelyek kódolását nehéz visszafejteni, amelyek eszköztől eszközig küldik a kódolt üzenetet, nem mennek át központi szerveren, eltűnő üzeneteket alkalmaznak és hasonlók. Csak ezekkel az a gond, hogy ha a kémszoftver látja a telefon képernyőjét, legyen azon bármi, semmit nem érnek.

A másik irány a neoluddita vonal, amely analóg eszközöket, papírra felírt titkos információkat használ – hiszen nyilvánvaló, ami nincs digitalizálva, nincs rákötve az internetre, ahhoz nehezebb valahogy hozzájutni. Ez persze működőképes, egy vélhetően lehallgatott ügyvéd nyilatkozta nekem, hogy azóta Faraday-kalitkába zárt repülőgép módra állított telefonnal megy a kényesebb ügyeket megbeszélni.

Jogom sérti meg 

Ha ez sem, marad a virágnyelv és a fortélyos félelem, onnan pedig nincs más, utánunk az özönvíz. De hadd legyek most kissé naivitásba hajlóan idealista. Nem a kőkorba visszanyúló adatkezelésnek és nem is a csodatitkosítást ígérő – olykor FBI-csali – alkalmazások kellenek, hogy megmentsenek minket, hanem a jogállam.

Nonszensz, hogy Magyarországon a nemzetbiztonsági jellegű megfigyelés lényegében bárhogy törvényes, ha az igazságügyminiszter – illetve arra beosztott államtitkára – rábólint.

Azért nem kerülhet olyan helyzetbe az apparátus, hogy törvénytelenség miatt felelniük kell, mert egyszerűen sehogyan nem törvénytelen. Ha egyszer rámondták az áment, csak arra kell figyelni, hogy a miniszteri engedély kereteit ne lépjék túl és ne kezdjék el már azelőtt, hogy a megjött volna és később nem fogják tőlük soha megkérdezni, hogy miért újságírókat és ellenzéki polgármestert hallgatnak le terroristák és szélsőséges merénylők helyett.

Ez nem csak azért közbotrány, mert ahogyan azt már jogosan sokan sok helyütt leírták, ez az EU-n belül példátlanul súlyosan sérti meg az olyan alapvető jogainkat, mint a magánszféra és az adatvédelem. Hanem mert a legkritikusabb erőforrásokat pazarolják el.

Azok a titkosszolgálatok, amelyeknek az a dolga, hogy ne kövessenek el merényleteket, tömeggyilkosságokat és más szörnyűségeket az országban, mert ezeket jó előre lefüleljék, minden egyes alkalommal, amikor újságírókat, médiatulajdonost és ellenzéki politikust figyelnek meg, minden ezzel töltött percüket egy valódi veszélyt jelentő személyről való adatgyűjtéstől veszik el.

Vagy ha úgy érzik, már minden egyéb munkát elvégeztek, akkor ne vegyenek fel oda ennyi embert és a kormányügynökségek működésére ne szedjenek be ennyi adóforintot!

De persze sok bizakodásra nincs okunk, amikor ebből a tényleg nemzetközileg is súlyos ügyből sem tudott igazán sokat kihozni az elvileg a kormányt hivatalból – értsd benzinkártyával és szolgálati iPhone-nal közpénzből milliós fizetéssel – ellenőrző ellenzék. Egy erőtlen tüntetés és a szokásos közösségi médiás nyilatkozatsor és némi, elsősorban a saját buborékot elérő stúdiópolitizálás után a közvélemény lassan elfelejti az ügyet.

Ami mindenkire nézve lesújtó. Rájuk – mármint az ellenzékre – nézve feltétlenül, hiszen ennél nagyobb botrány aligha lesz a választásokig. Maximum, ha kijön valakiről egy szexvideó. Ami pedig az ország közös jövőjére nézve is elég elszomorító.

Ha egy ekkora jogsértés nem üti át az ingerküszöböt, az az esélyét elvben is elveszi, hogy érdemi változás történjen e téren, például a titkosszolgálatoknak nagyobb kontrolljuk legyen a nehezen megindokolható megfigyelésekre. És akkor tényleg nem marad más, mint a butatelefon és a kockás papírra jegyzetelés.