Hogyan viselkedik egy valódi keresztény a magyar politikában?

Az én művemnek is – mint családfő, mint magyar állampolgár és mint polgármester –Istennek kell szólnia. Nem emberek kényére-kedvére, hanem a személyes megbízatásomnak legjobb tudásom szerint eleget téve, a meggyőződésemnek megfelelően, folyamatosan hozzáigazítva álláspontomat a megértett bibliai kijelentésekhez, nem pedig igéket keresve a magam „igazának” igazolására.

„Jaj azoknak, akik jogtalan rendeleteket hoznak, és irataik csak terheket rónak ki. Mert elnyújtják a nincstelenek perét, megfosztják jogaiktól népem nyomorultjait. Az özvegyeket kizsákmányolják, és az árvákat kifosztják. De mit tesztek majd a megtorlás napján, amikor megjön messziről az ítéletidő? Kihez futtok majd segítségért, hol hagyjátok kincseiteket?”

(Ézsaiás 10,1-3)

Ma is emlékszem azokra a forró nyári napokra, ott fenn a hegytetőn. Az egyetlen hűsítő a tábor végében csörgedező hegyi patak volt, amelyhez valósággal utat kellett törni a hatalmas lapulevelek és méretes páfrányok között, ha az ember bele akarta mártani a lábát a vízbe. A csobogás ellenére is jól lehetett hallani a szünetben rögtönzött focimeccs szurkolói zsivaját, és még ott is lehetett érezni a konyhából kiszűrődő finom vacsora illatát. Csodálatos hely ez a Bucsin – fogalmazódott meg újra bennem, amikor rövid időre kiültem a parti kőre.

Emlékezetes maradt számomra az a tíz évvel ezelőtti nyári tábor, amelyet az SPG (Staatkundig Gereformeerde Partij), a holland politikai életben 1918-óta jelenlévő református párt rendezett határon túli és anyaországbeli fiatalok számára.

Az SGP nem nagy szeletet hasít ki a holland politikából, de egy évszázada jelen van, és ami a különlegessége, hogy szerteágazó missziót folytat. Például a fiatalok körében szervezett nyári táborok formájában, többek között a bucsini lankák közt.

Mint gyakorló polgármestert kértek fel egy előadásra „kereszténység és a politika” témakörében. Beszéltem a fiataloknak a globalizáció hatásáról és a nemzeti érdekek fontosságáról, a keresztények társadalmi és politikai felelősségéről, arról, hogy lámpásokká és sóvá kell válniuk a világi környezetük számára.

Szóltam a megélt hit felvállalásának szépségeiről és nehézségeiről, az elkerülhetetlen ütésekről, személyes példáimat is felhozva. Beszéltem az egyre inkább mélyaltatásba kerülő egyházakról, és arról is, hogy a keresztényeknek minden helyzetben körültekintőknek kell lenniük, mert a gonosz ravasz, feltérképezi az embert, a közösségét, és a leggyengébb pontokon keresztül csábítja, vagy éppen támadja.

Ezért fontos, hogy a keresztényeknek tudniuk kell nemet is mondani, mert jó erkölcsöt is megrontanak gonosz társaságok.

Ki fog így főzni?

Miközben az előadásomat tartottam, fehér köpenyében – hozva magával a konyha illatát – beült a hallgatóság közé a néni, aki a táborlakókra főzött másodmagával. Miközben a tisztes helytállásról beszéltem, a konyhás nénit látva feltört magamban: de ki fog így főzni? Megvallom, kissé értetlenkedtem amiatt, hogy közénk ült, nem pedig a konyhai munkáját végezte. Pedig örülnöm kellett volna, hogy még a konyhás néni is kíváncsi arra, miként lehet keresztényként nemcsak szakácsnak lenni, hanem mondjuk politikusnak is.

Az előadásom végén záporoztak a kérdések. Örültem, mert láttam, hogy a téma komolyan foglalkoztatta a fiatalokat, és érzékeny pontokon érintette őket.

Mindezek után került sor az ebédre, amely anélkül is elkészült, hogy a szakács néninek a fazék mellett, fakanállal a kezében kellett volna állnia. Nagyon finom káposztalevest és sültet készítettek. Az ebédet követően bekopogtam a konyhára. Egyfajta bűnvallásként és bocsánatkérés céljából a „ki fog így főzni?” miatt, és azért is, hogy megköszönjem a csodás káposztalevest, amilyet azóta sem ettem.

– Óh, polgármester úr, szóra sem érdemes! Nekünk ez a dolgunk! – mondta Jolika néni két puszi kíséretében, majd rám nézett: Tudja, polgármester úr, művem a királynak szól – idézve az igét a Zsoltárokból. „Művem a Királynak szól!” – művem az Istennek szól, magyarázhatjuk így, amely szíven ütött ott, mert elég sok kompromisszumra akart rávenni már akkor is a rendszer, és ami szomorúbb, még a hívők is.

Azt akarták akkor is, azt akarják ma is, hogy lelkiismeretem és meggyőződésem ellenére inkább hallgassak. Legyek alázatosan néma, hiszen Isten eleve elrendelése az, ami velünk történik az életben, az országban,

nekünk pedig semmi dolgunk nincs a közéletben, a társadalomban, mert a politika egyébként is gonosz dolog – ebben mondjuk igazuk van sajnos –, amelyhez a keresztényeknek semmi közük, meg egyébként sem lehet itt semmit tenni – mondogatták már akkor is.

Nekem pedig az az érzésem, mintha ezzel mentegetnék magukat az egyéni felelősségük vállalása alól. Láthatóan inkább hallgatnak róla és palástolják a bűnt, minthogy szóljanak: intsenek, dorgáljanak, mentsenek, vagy netán vasat dugjanak a lejtőn lefelé száguldó kordék küllői közé. 

Megértettem, hogy ha Jolika káposztalevese mint mű az Istennek szólt, akkor

az én művemnek is – mint családfő, mint magyar állampolgár és mint polgármester – Istennek kell szólnia.

Nem emberek kényére-kedvére, hanem a személyes megbízatásomnak legjobb tudásom szerint eleget téve, a meggyőződésemnek megfelelően, folyamatosan hozzáigazítva álláspontomat a megértett bibliai kijelentésekhez, nem pedig igéket keresve a magam „igazának” igazolására.

Az ötödik Evangélium

A tábor végén elköszönéskor váltottam még néhány szót a szakács nénivel, aki hozzám szegezett egy mondatot: „Tudja, kedves Robi! Az ötödik Evangélium!”

Meredten néztem magam elé, mert én csak négyről tudok, de ez az asszony olyan bölcs, hogy jobb, ha csendben maradok – gondoltam magamban.

Szerencsére nem is várt tőlem választ, hanem egy lélegzetvételnyi idő után folytatta:

„Hát az az ötödik Evangélium, ahogy megéljük a másik négyet!”

Azaz, a személyes életünk, ahogy folyamatos engedelmességünk folytán munkálkodni kezd előbb bennünk, majd általunk az ige, amikor a szavak és a tettek nem különböznek már egymástól, amikor a tettek szavak nélkül is prédikálnak.

A Bucsinról Kübekházára tartó majd 600 kilométeres út során a szakács néni gondolatai foglalkoztattak, megértve belőlük: ha döntésre hív az élet, akárki vagy akármi, tudjak ne emberei szempontok szerint, hanem a magasabb mércémhez igazodva dönteni, mert a logikus nem biztos, hogy biblikus.

Politika és kereszténység ma

Magyarország keresztény ország, mi keresztény kormány, régi vágású kereszténydemokraták vagyunk – sorolhatnám végeláthatatlanul azokat a szavakat, amelyek vezetőink mint „keresztények” szájából naponta elhangoznak,

sugallva ezzel azt, hogy aki keresztény, az csak úgy gondolkodhat, mint ők, és csak rájuk szavazhat.

A republikánus elnökjelölt Ronald Reagan az evangéliumi keresztény Jimmy Carter demokrata elnök kihívójaként vitte sikerre ezt a gondolatot az amerikai társadalomban. Azt hirdette, hogy ők az erkölcsi többség, és hogy a keresztények csak republikánusokra szavazhatnak. (Jézus életét látva és vizsgálva, abban egyértelműen fellelhetők klasszikus jobboldali és baloldali elemek.)

Ugyanakkor azt is látni lehet, hogy annak idején a próféták, Jézus és a tanítványai, vagy éppen Luther Márton és

a hit sok más hőse és mártírja nem izmusok ellen szóltak és oldalak ellen ágáltak, hanem koruk és társadalmuk visszásságai, hazugságai láttán intettek, dorgáltak, hívogattak megtérésre

és keresztényekként egyfajta ellenkultúrát is képviseltek: a nagyokkal szemben védelembe vették a kicsiket, a védteleneket, az elnyomottakat, a kisemmizetteket. Felvállalták a missziót a betegek, az árvák, az özvegyek, a jövevények felkarolásával, akár a hivatalos rendszerrel szemben is.

Sok esetben bőrüket vitték a vásárra, mert a keresztényi lét (Krisztus követése, és nem a megkeresztelkedés) a világgal való összeborulás előtt még szilárd meggyőződést jelentett, amelynek következménye sok esetben a mártíromság: máglya, kötél, vagy más kegyetlen bánásmód általi halál, enyhébb esetben üldöztetés volt.

Krisztus után valamivel több mint 300 évvel Nagy Konstantin császár, szakítva elődjei kegyetlen keresztényüldöző politikájával – politikai okokból és nem saját meggyőződéséből vezettetve – kezet nyújtott az egyháznak. Engedélyezte a hit nyilvános gyakorlását, rehabilitálta a hitükért korábban üldözötteket, visszaadta az elkobzott vagyont, templomokat épített, a püspököknek hatalmat adott világi kérdésekben is dönteni, a közigazgatás vezető köreibe is a magukat kereszténynek vallókat ültette, miközben mint világi császár, fokozatosan teret vett az egyház fölött.

Az egyház világgal való összeborulása következtében szakadások, erőszakba torkolló ellentétek ütötték fel a fejüket egyházon belül, a nem sokkal korábban még üldözöttből üldöző „kereszténység” vált. A hatalommal szövetkezése folytán konvencionális lett az egyház és „trendi” lett vallásosnak lenni, amely az egyház felhígulásához, íze és tüze vesztett állapotához vezetett.

Miközben egyre nagyobb társadalmi, politikai befolyásra tett szert az egyház, egyre inkább veszítette el a lelkét.  

Azt mondják, a történelem ismétli önmagát. Vajon mi milyen árat fogunk fizetni a veszedelmesen ravasz mai eretnekségért?