Az iszlám köztársaság, ahol államilag támogatják a nemváltó műtéteket

2021.08.01. 08:06

Egy 1984-es találkozó és Khomeini ajatollah egy fatvája óta Iránban megtűrt dolog transznak lenni, miközben a homoszexualitást férfiaknál halállal büntetik. De hogyan jöhet létre mindez? Vallásos diktatúra, nemváltó műtétekkel a Közel-Keleten.

Az iszlám köztársaság, ahol államilag támogatják a nemváltó műtéteket

Talán sohasem dühöngtek itthon, Európában és Észak-Amerikában olyan intenzitással a genderháborúk, mint manapság.

A magyar kormány még a népszavazási kérdései közé is betett egy utalást a gyermekkori nemváltó műtétekkel kapcsolatban, ezzel egész szélesre tárta a kaput a nyugati viták előtt az egymásnak feszülő lövészárkokban harcolók számára itthon, így itt is komoly téma lett a nemi identitás új, posztmodern értelmezése, a transzneműség, annak szerepe, korlátai, jellemző, valamint a gyakorlat, hogy a saját nemével nem azonos identitástudatú, azaz gender-diszfóriás embereknek segítségre, és sok esetben műtéti nemváltásra is szükségük lehet a „teljes élet megélése” érdekében. Ezek a témák ugyanis ma már a liberális-baloldali, de növekvő mértékben az újbaloldali öntudat meghatározó részévé váltak.

Míg a polgári-balos nyugati népfrontos gondolkodás egyre érzékenyebb a transzneműség többségi megítélésével szemben kritikus kisebbségi hangok iránt, addig a populista jobboldal teljes gőzzel habosítja a nemiidentitás-koncepciók körül a kulturális félelmet, félti a szólásszabadságot, illetve őrizné a nyelvi újításoktól az eddigi szokásokat is.

Noha a teljes vita csak néhány éve vált nyugaton fősodratúvá, érdemes megnéznünk, hogyan zajlott ez le a Közel-Kelet egyik leginkább különutas iszlám vallási rendszerében, Iránban:

ott a transzneműség, a diszfória és a nemváltó műtétek jóval korábban, 35 éve kerültek be a köztudatba, méghozzá egy elsőre abszurd fatva (iszlám vallási parancs) okán, amit az iszlám forradalom atyja, Khomeini ajatollah adott ki egy minden megváltoztató találkozás után.

A fatva

1979-ben az addig is diktatórikus, de szekuláris, nacionalista Irán a feje tetejére állt. Óriási tömegmozgalom verte szét Reza Pahlavi, a nyugatiak által odaültetett sah rendszerét, és – részben az előttük létező, marxista gyarmati felszabadító mozgalmak mintájára – meghirdették az iszlám forradalmat.

A rendszerről általában kiemelik annak rendkívül konzervatív, muszlim jellegét, például a nők számára a haj eltakarását, vagy az „öltözködési szerénységet” előíró törvényeket. Az azonban, főleg Kelet-Európában, csak a szexuális kisebbségi jogok kérdésének előtérbe kerülésével, és a 2015-ös, Közel-Kelet felől érkező, nagy menekülthullámmal lett igazán téma, hogy az új, szunnita és síita muszlim fundamentalisták milyen kegyetlenül üldözik a homoszexualitást.

Utcai jelenet Teheránban. A nemek szeparációját a nők köztéri öltözete is jelzi.

Utcai jelenet Teheránban. A nemek szeparációját a nők köztéri öltözete is jelzi.

Fotó: Ninara, Flickr

A transzneműséggel azonban Iránban egészen más a helyzet. Mindez pedig egy 1984-es nap miatt van így, amikor a férfinek született, de mégis transznőként élő Marjam Khatún Molkara berontott Ruhollah Khomeini ajatollah legmagasabb irodájába, és fennhangon kérte számon, amiért bebörtönözték. Molkhara ugyanis hiába volt az 1979-es forradalom támogatója, mint nőiesen öltöző férfit a forradalmi rezsim bebörtönözte, a börtönben pedig az iszlám forradalom első éveinek szokása szerint férfi hormonokat kapott pszichoszexuális zavaraira. Magas rangú vallási kapcsolatai révén azonban hamarosan elérte, hogy kiengedjék a börtönből, majd kampányt indított azért, hogy az új iráni iszlám rezsim kezelje külön kérdésként a transzneműek és a homoszexuálisok ügyét. Nevezetesen: ne ítélje el és üldözze előbbi kategóriát.

Molkara egy gazdag földbirtokos fiaként egészen ifjú korától nőként élte életét Reza Pahlavi sah Teheránjában. Eközben politikai aktivistának állt a rendszer ellen, és már a hatvanas évektől levelezni kezdett a transzneműség és a Korán kapcsolatáról az akkor még száműzetésben élő Khomeinivel.

Végül, szabadulása után tehát Khatún Molkara volt az, aki egy személyes találkozón – megmutatva egyáltalán nem férfi testét is az ajatollahnak – hihetetlen fordulatot ért el az Iráni Iszlám Köztársaság történetében. Az 1984-es beszélgetés után ugyanis Khomeini fatvát, azaz az összes hívő, síita muszlim számára kötelező, a vallási előírásokat értelmező utasítást adott ki arról, hogy aki férfinak született, de nőnek érzi magát, azt az iszlám tanítása szerint segíteni kell abban, hogy fizikailag is nővé váljon.

A fatva után sem lett legálisan, nyíltan elismert kategória Iránban a transzneműség. Pszichológiai rendellenességként könyvelték el, amit viszont az állam kötelessége kezelni és kigyógyítani.

Ebből kifolyólag, ahogyan azt az amerikai Quartz erről szóló cikke részletesen bemutatta, Iránban éppen Molkara lobbi- és alapító tevékenysége nyomán ma is létezik a Legális Gyógymódok Szervezete. Ha valakit akár 18 éves kora után itt a nyugaton is egyre ismertebb és egyre több klinika által használt „gender-diszfória” állapotával diagnosztizálnak az állami pszichológusok, akkor hivatalos papírja lesz arról, hogy férfi testbe született, női pszichével rendelkezik, vagy éppen fordítva.

Innentől az ebben érintett emberek kezdeményezhetik, hogy a problémák megoldása céljából az iráni egészségügyi rendszerben támogatott formában (ez jellemzően maximum 3000 dollár esetenként az átlagosan 13 ezer dolláros költségből) nemváltoztató műtétet hajtsanak végre rajtuk, ami a hormonterápia mellett a másodlagos nemi jellegek fizikai átoperálását is jelenti. Aki a pszichológiai hatósági vizsgálaton megfelelt, annak ki kell váltania a műtéthez szükséges állami engedélyt, amelyhez például a sterilizációt is megkövetelik, majd az új igazolványokra a vallási bíróságnál és hatóságoknál kell folyamodni az utolsó műtéti bevatkozások után.

Ennek már csak azért is fontos a szerepe, mert az Iszlám Köztársaságban a köztereken, mecsetekben és középületekben is szigorú norma a nők és férfiak elválasztása. A nemváltó műtétek legalizálása pedig az egyetlen eshetőségnek tűnik arra a bármiféle szexuális kisebbségbe tartozó irániaknak, hogy ebbe a társdalomképbe és rendbe beleillesszék magukat.

Így tehát a főleg transzneműek által propagált nemváltó műtétek nem egy progresszív világkép részei, hanem a hagyományos, ultrakonzervatív, bináris nemi felosztás legfontosabb támaszai.

Sőt, mivel az Iráni Iszlám Köztársaság jogi rendszere továbbra is halállal bünteti a férfiak homoszexuális közösülését, míg a leszbikus fizikai együttlét leleplezéséért a nőknek több száz korbácsütés és kiközösítés is jár a sária helyi értelmezése szerint, addig mind a melegek, mind a leszbikusok számára egyfajta, egyedül lehetséges „kiskaput” kínál szexuális vágyaik veszélytelen kiélésére, ha az állami egészségügyben diszfóriát állapítanak meg náluk, a meleg férfiak pedig nővé, míg a leszbikus nők férfivé válhatnak. Így ugyanis már mindenben – külsőségekben és belső tartalomban is – megfelelnek az igen szigorú hagyományos nemi sztereotípiáknak, amiket amúgy az állam ultrakonzervatív alkotmányába is beleírtak.

Gyarmati örökség a központi homofóbia

Ironikus módon tehát a Közel-Kelet egyik legnépesebb és legnagyobb hatalmú államában a nyolcvanas évek közepe óta a melegek, leszbikusok és biszexuálisok előtt is két út áll a halál, avagy a végső megaláztatás elkerülésére: vagy megpróbálnak elmenekülni az államból, vagy hivatalosan transzneművé, így legálisan tűrt emberré nyilváníttatják magukat. Az ajatollahok rezsimje ezáltal az LMBT-jogok területén természetesen továbbra is diktatórikusan tilt, ugyanakkor viszont a szunnita fundamentalista irtányzatokat követő teokráciák (Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek) rendszeréhez képest meghökkentően liberálisnak tűnik.

Szalai Máté, Irán és a Közel-Kelet kutatója, a Külgazdasági- és Külügyi Intézet munkatársa néhány éve külön tanulmányban is foglalkozott a térségbeli LMBT-jogok rendszerével, és írása kifejezetten érdekes magyarázatot is kínál a transzneműek speciális helyzetére Iránban. Rámutatott arra is, Khomeini még a forradalom előtt, a hatvanas évek közepén kiadott, a kérdéssel foglalkozó munkái is kiemelten kezelték a transzneműség kérdését, aminek a hagyományos iszlámban is sokkal szabadabb, tabumentesebb volt a megítélése, mint a nyugati világban. Sőt, a kutató kiemelte: mind az arab világ egy jó részébe, mind pedig a Reza Sah (Reza Pahlavi édesapja) trónra ültetése utáni

Iránba (akkori szóhasználatal Perzsiába) úgy érkezett meg 1919 után a homofóbia, hogy a brit mandátumi területek és az érdekszféra más országai az erre vonatkozó tiltó törvényeket, rendelkezéseket szinte szó szerint átmásolták a brit törvények közül.

Ez utóbbiak az Egyesült Királyságban 1967-ig még a homoszexuális aktust is bűnnek tekintették, de egészen 2003-ig (!) érvényben volt egy 1988-as törvény, amely az LMBTQ-témák propagálását, iskolai terjesztését büntette és tiltotta (Section 28), Észak-Írországban pedig a homoszexualitást csupán 1982-ben dekriminalizálták (Magyarország ezt már 1963-ban megtette).

Ezzel szemben mind az Oszmán Birodalom, mind pedig az irániakat 1789 és 1925 között uraló Kadzsar-dinasztia  nagyon-nagyon liberálisan kezelte ezeket a kérdéseket. Az oszmán jogrend modernizációs reformja, a tanzimat keretében például már jó korán, 1858-ban bevezették a forradalom utáni, 1810-es francia büntető törvénykönyvet, amelynek értelmében egyszerűen abbahagyták a privát térben történő homoszexuális aktusok bármiféle büntetését. Azt, hogy egy férfi „nőies”, nőiesen viselkedik, öltözködik, a hagyományos iszlám kultúrában összekötötték a még antikvitásból örökölt „fiúszeretői” viselkedéssel, annak már jóval kevesebb terepe volt azonban, hogy egy magát férfinak érző nő ugyanígy kifejezhesse magát.

Hagyományosan pedig a tudomány egyetért abban, hogy a korai iszlám korától, azaz 10. századtól a 16. századig a teljes vallási kultúrában, a sária tiltásai ellenére a magaskultúra minden szintjén megjelent a homoszexualitás és az eltérő nemi identitásokok mint magasztos, ünneplendő szerelmi kapcsolatok, ennek pedig éppen a hagyományos perzsa költészet volt az egyik legfontosabb terepe.

Arról már a történészek vitáznak, hogy a 19. század közepére ebből valóban klasszikus értelmű dekriminalizáció született-e az Oszmán Birodalomban, vagy esetleg egy egészen más, a nyugathoz nem köthető, szerves fejlődési irányról van szó. Egy kérdésben egyeznek az álláspontok: a hivatalos, központi homofóbia az iszlám fundamentalista, puritán irányzataiban (szunnita vahabizmus és szalafizmus, illetve a síita radikalizmus), a Brit Birodalommal felvett kapcsolatok után kezdődött el, egyike volt ez a britek „civilizatorikus” eszközeinek, amit a franciák saját – amúgy elég kegyetlen körülmények között tartott gyarmataikon – egyáltalán nem használtak, azaz az 1919 után brit protektorátus alá került Irakban, Palesztinában ezek a tendenciák a helyi politikai hatalmak között is megjelentek, míg a francia fennhatóság alatt álló Libanonban, Szíriában vagy Észak-Afrikában jóval gyengébbek voltak. Olyannyira, hogy a libanoni főváros, Bejrút pedig mind a mai napig a közel-keleti LMBTQ-közösség egyik legfontosabb menedéke.

Lehet, hogy legálisak a műtétek, de attól ez még egy diktatúra

Az valóban szembeszökő azonban, hogy az 1945 után – pont egy olyan korban, amikor az 1968 utáni Nyugat-Európában a kérdéshez való hozzáállás alapvetően változott meg – a Közel-Keleten a nemzeti-felszabadító mozgalmak nyomán megjelent, a hetvenes évektől, az iszlamizmus feltűnésével pedig egyenesen megszilárdult a homoszexualitás súlyos büntetése.

Irán mint a legnagyobb siíta állam és vallási központ szerepe azonban, mint láttuk, az egész kérdésben igen speciális. Olyannyira, hogy azok, akik úgy érzik, transzneműként szeretnék leélni az életüket, a szunnita arab öbölállamokból gyakran úgy döntenek: titokban, Iránban végeztetnek magukon nemátalakító műtétet.

Az iráni transzneműek mindennapi diszrkiminációja a fatva ellenére továbbra is probléma maradt. Erről szólt a Tabu című dokumentumdráma is a 36. Fadzsri Nemzetközi Színházi Fesztiválon, 2018-ban.

Az iráni transzneműek mindennapi diszrkiminációja a fatva ellenére továbbra is probléma maradt. Erről szólt a Tabu című dokumentumdráma is a 36. Fadzsri Nemzetközi Színházi Fesztiválon, 2018-ban.

Fotó: Maria Afsharian, Twitter

Persze az, hogy az országban a forradalmi síita mozgalomban volt erős a legális műtéti nemváltás érdekeiért kiálló aktivizmus, nem automatikusan jelenti azt, hogy ezek az aktivisták maguk progresszívek is lettek volna. Az, hogy a transzjogi harc a forradalmi elitben elindult, nem jelenti persze azt, hogy annak zászlóvivője ne lenne a rezsim hűséges támogatója ma is: Molkara azokhoz az iráni nőkhöz csatlakozott, akik a női jogok síita iszlamista értelmezése szerint elfogadják a nőkre kirótt hagyományos nemi szerepeket (házimunka, főzés, gyermeknevelés) legitim, sőt kötelező szerepeknek, de ezen belüli önmegvalósítással szerintük a nőket ugyanúgy föl lehet emelni, mint a modern nyugati feminizmussal.

Ennek fontos része, hogy Molkara 2007 óta már az első és egyetlen, nyíltan a transznemű emberek érdekeiért kampányoló civil szervezetet is vezeti az országban, és

Irán az egyik a legtöbb, regisztrált nemi átalakítő beavatkozást is magáénak tudhatja a világon: átlagosan 4000 ilyen beavatkozást végeznek el az országban évente.

Ez a már becsontosodott, hagyományos hatalmi elit persze sokaknak nem tetszik. A Quartz korabeli riportja több olyan, Teheránban transzként élőt is megszólaltatott, akiknek elmondásából kiderült: az általuk kívánatos szexuális identitás megélését az 1986-os fatva után kialakult helyzet jóval könnyebbé tette, hogy a nagyvárosba költözve éljen, ahol emberek a nővé alakított férfiakra, és a férfivá alakított nőkre is egyfajta szentként tekintenek, azonban továbbra sem a társadalom teljes jogú, normális tagjaként.

Erről szól az a 2008-as dokumentumfilm is (Be Like Others), ami a teheráni transzközösség mindennapjait mutatja be:

A fő probléma persze azoknak, akik nemváltó műtétekkel akarják magukat Iránban elfogadtatni, az, hogy ugyan némi állami segítség mindehhez jár, de az átlagosan 13 ezer dolláros műtéti költség nagy része így is önköltség, ez így főleg a gazdagoknak elérhető.

Akiknek mindez nem adatik meg, avagy nem kívánnak melegként, leszbikusként ilyen súlyos következményekkel járó beavatkozásokban részt venni, azoknak Iránból az egyetlen kiút továbbra is az onnan való menekülés és egy másik országban beadott menedékkérelem marad.

NYITÓKÉP: Azonnali-montázs. / FOTÓK: Khomeini ajatollahot ábrázoló óriásplakát Iránban (Fotó: Adam Jones, Flickr);a transznemű mozgalom zászlaja (Fotó: Pixabay

Tóth Csaba Tibor
Tóth Csaba Tibor az Azonnali újságírója

Történészdiplomával rendelkezik, de 2013 óta főleg blogol, 2015 óta pedig újságcikkeket is ír. Sokszor Európáról és a Közel-Keletről. Az Izrael-párti sajtó kedvenc magyar firkásza. Eléggé baloldali.
Facebook
Twitter

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek