Ördögűzésként indult, mára a délolasz büszkeség szimbóluma lett

Szerző: Szabó Zoltán
2021.07.31. 08:30

Az egyház is szemet hunyt felette, miután többnyire felsültek a papi ördögűzéssel, ebből lett aztán a tarantella, aminek Dél-Olaszországban rengeteg, de tényleg rengeteg változata létezik.

Ördögűzésként indult, mára a délolasz büszkeség szimbóluma lett

„És valahányszor megszállta Sault Istennek az a rossz szelleme, fogta Dávid a lantot, és pengette a kezével. Saul ilyenkor megkönnyebbült, jobban lett, és a rossz szellem eltávozott tőle” (1Sám 16,23)

Ez alkalommal a tarantelláról szeretnék mesélni, a Mezzogiorno (jelentése Dél, ami az olaszoknál is hasonlóképpen kétértelmű szó) hagyományos zenéjéről és táncáról. Bármiről is legyen szó, célszerű első körben etimológiai oldalról közelíteni a témához.

Az ördögöt márpedig ki kell űzni

A tarantelláról legtöbbünk számára talán a tarantula pók ugrik be, meglepő módon van is közük egymáshoz. A pók meg Taranto városáról kapta a nevét, jellemzően ezen a vidéken, elsősorban a Salentói-félszigeten honos. A XVII. század elejétől ismert fogalom a tarantismo, ez egy transzszerű állapot, ami egy önkívületi, hisztérikus, epilepsziás rohamban testesül meg, gyakori hangulatváltozással. Ennek kiváltója a már említett tarantula pók marása, esetleg az európai fekete özvegyé, de kígyó vagy skorpió mérge is előidézhet hasonló tüneteket. Jellemzően a földeken (Olaszország éléskamrája a vidék) keményen dolgozó kisemberekkel történt meg a baj. Szokták még tévesen vitustáncnak (olaszul ballo di San Vito) is nevezni a jelenséget,

régi népies magyar elnevezésben ez a nyavalyatörés, tudományosan Sydenham-kór, amit egy bakteriális fertőzés, pontosabban az arra adott immunválasz idéz elő, ennek következtében a test akaratlan, irányíthatatlan rángatózásba kezd.

Akkortájt az elmaradott, vegyes etnikumú és mélyen vallásos közegben a rosszat, a betegségeket amúgy is az ördög művének tartották, különösképpen ennyire látványos eseteknél, ahol az ember már nem ura saját magának. Akit pedig megszállt a gonosz, abból ki kell űzni. Erre a célra külön szakavatott zenészeket hívtak, akik a beteg házában vagy a település főterén afféle terápiás zenét játszottak neki. A cél az volt, hogy hosszasan, gyors tempóban zenéljenek, egészen végkimerülésig, ájulásig űzzék, táncoltassák, mozgassák a démon által megszállt egyént. Az volt ugyanis a meggyőződés, hogy az ördög nem akar, nem bír a túlhajszolt testben tovább maradni és végül elhagyja azt.

A különböző viselkedésmintákhoz külön-külön zene dukált. Tudományosabb megközelítésből tekintve se haszontalan egy efféle rituálé: az intenzív mozgás következtében fellépő heves szívverés, verejtékezés, az önkívületi tánc során felszabaduló endorfinok mind hozzásegítették a méreganyag mielőbbi kiürülését a szervezetből, illetve enyhítették a fájdalmat. Akár három napig is eltarthatott, mire teljes volt a gyógyulás. 

Egy ilyen szokatlan és furcsa rítus idegennek, akár pogányságnak is tűnhet egyházi nézőpontból. Azért hunytak mégis szemet felette, mert

többnyire felsültek a papi ördögűzéssel, ráadásul nem szívlelték, hogy templomba nem illő módon viselkedett a pókmarta beteg.

Dokumentáltak ugyanis több botrányos esetet, amikor obszcén módon viselkedett a megszállt lélek: volt, aki meztelenre vetkőzött, volt, aki Szent Pál szobrával (ő a mérgezettek védőszentje is egyúttal) akart közösülni, más meg az oltárra mászott és levizelte azt.

Egy alkalommal még egy templomot is újraszenteltek, miután tisztátalanná vált. Így inkább jobbnak látták, ha a népek maguk közt oldják ezt a problémát (#maradjotthon). Bizonyos, kevésbé tudományos nézetek szerint a rítus gyökerei az antik korig nyúlnak vissza, a tarantismo áldozatai valójában egyenértékűek Dionüszosz/Bacchus eksztatikus révületben táncoló követőivel, a mainaszokkal/menádokkal.

De mi akkor a tarantella?

  • Valójában ez egy gyűjtőfogalom.
  • Különböző tájegységek más-más stílusú és hangszerelésű zenéit foglalja magába.
  • Általában gyors tempó jellemzi, ritmusa 6/8, 12/8, esetleg 4/4.

A már emlegetett Salentói-félsziget zenéjét például pizzicának (magyarul csípés) hívják. Eredeti felállásban hegedűn, tamburinon és harmonikán játszották, időközben némileg változott, színesedett, de az alapok maradtak. Miután a földeken egyre inkább gépek dolgoznak az ember helyett, a tarantismo jelensége is visszaszorult. Ezzel párhuzamosan a városokba költöző napszámos, illetve paraszti réteg is eltávolodik a gyökereitől, szokásaitól, velük együtt a hagyományos népzene is tűnőfélben, az újabb generációk már olasz és nemzetközi popzenén szocializálódtak, a '70-es évekre megszűnt a zenés ördögűzés.

Később viszont, a '90-es években újra felfedezték a tarantellát, robbanásszerű siker lett ismét, az immár büszkén vállalt déli identitás meghatározó elemeként. Külön zenei fesztivált is gründoltak neki Notte della Taranta (a tarantula éjszakája) néven Melpignanóban, a gríkó nyelvterület szívében, ami időközben kissé kinőtte magát: híres külföldi zenészeket is meghívnak, inkább nevezhető etno- vagy világzenei fesztiválnak a mai formájában, alkalmankénti százötvenezer látogatójával. Én inkább valami mást mutatnék, ezen a videón Luigi Stifani talán utolsó felvételét láthatjuk, aki korábban számtalan alkalommal vett részt terápiás zenélésen.

Puglia többi részén már nem jellemző a pizzica, a tarantella del Gargano például jóval szelídebb, lírikusabb.

A legészakibb és az egyik legrégebbi változata az elsősorban abruzzói és molisei saltarella, magyarul ugrós, egyféle társastánc. Rendhagyó módon ide meg egy Adriano Celentano-videót teszek, aki főszereplője volt az 1968-as Serafino című filmnek (itt magyar felirattal is megtekinthető), amiben testhezálló módon egy féleszű pásztort (Abruzzo és Marche határvidékén forgatták a filmet) játszott, akinek a munkakerülésen kívül a fő szórakozása a nők megdöntése volt, legyen az az unokatestvére vagy éppen egy kurva. A film betétdalát természetesen a mester énekli.

Szintén párostánc a ballarella, ami hasonlóképpen Abruzzo sajátja, illetve a Ciociaria (a sarusok földje Dél-Lazióban) vidékén jellemző még.

Campaniából ismert talán a legvidámabb változata a tarantellának, a hirpinusok ősi földjéről, Montemaranóból, nagyon szeretem ezt a videót, a felhőtlen örömét a demizsonos, botos bácsinak, olyan az egész, mint valami újkori bacchanália. A videón látható fúvos hangszer neve ciaramella, magyarul állítólag schalmeinek hívják, arab közvetítéssel érkezett Itália földjére.

Szintén Campaniában honos a tammurriata (tammorra = tamburin), ami hangszereit tekintve igazi csináld magad zenére emlékeztet, köcsögdudával, dorombbal, csörgő- és kereplőszerűségekkel. Ezúttal egy modernebb feldolgozást és egyedi előadásmódot mutatnék be példaképpen, de ezt beágyazni sajnos nem engedi a YouTube, megéri átkattintani.

A dal szövege egy nápolyi nőről szól, akinek fekete gyermeke születik mindenki nagy ámulatára, és hogy mekkora rendező az élet, a történetet lemásolta a valóság: egy színesbőrű amerikai katona gyermeke Nápoly híres zenésze lett, ő James Senese. Korábbi kultikus jazz-rock bandája, a Napoli Centrale afféle olasz Weather Report volt. Elmesélések szerint rühelli a fentebbi tammurriatát, mert gúnyolódnak benne a gyermekét büszkén felvállaló anyán.

Ha már Nápoly, semmiképpen ne menjünk el ezen dal előtt. Ezt a zenét egy XVII. századi német polihisztor szerezte, élettörténete, tudományos munkássága igazán figyelemre méltó.

Basilicatát és Calabriát pont úgy határolja a Pollino-hegység csúcsa, mint ahogyan a Mont Blanc/Monte Bianco Franciaországot és Olaszországot. Ezt a vidéket hagyományosan a transzhumáló pásztorkodás jellemezte, zenéjük a dudával játszott pastorale del Pollino: 

Nem kizárólag Basilicatát jellemzi, de itt is megtalálható a pizzicantò, amiben a zenélés, éneklés mellett emberi tornyokat formálnak. Egyértelmű aragón hatás, a katalán Castellel azonos gyökerű, Irsinában fesztiválja is létezik. 

Calabriában megannyi változata ismert a tarantellának, illetve itt része leginkább még a mindennapoknak, első nekifutásra tizenhárom tarantellafesztivált számoltam régiószerte, de ennél biztosan sokkal több van. Elsősorban a helyi görögök lakta Aspromonte vidéken népszerű a vidám és gyors sonu a ballu, a vicces nyelvtörőkről nem beszélve.

Végül Szicíliába érve a ballettu a jellemző formája a tarantellának, elsősorban Messina környékén. Leginkább a pastorale del Pollinóval rokon, szintén duda és tamburin a két legfontosabb hangszere. Ismeretes innen még az u nozzu, ami eredetileg férfi udvarlási forma, ma már inkább kocsmákban éneklik, táncolják. A legismertebb verzió pedig az u chiovu, ami jellemzően Catania és az Etna környékén honos. Fő hangszere a nádsíp, ahogyan ez a videón is látható, amikor is kiváló dél-pannon borász kollégákkal múlattuk az időt: 

Természetesen a műzenét is megihlette a tarantella: Chopin, Sztravinszkij, Prokofjev is használták, feldolgozták bizonyos műveikben, miképpen Rossini is. Az olasz pop- és rockzenében szintén felfedezhetőek a tarantella ihlette számok. A végére pedig még egy érdekesség, az én korosztályomnak a tarantelláról egy itthon gyártott kekszféle is eszébe juthat. Hogy miképpen kapta ezt az elnevezést, arról ez az 1983-as írás rántja le a leplet a Heves Megyei Népújságból: 

NYITÓKÉP: Lawrence Alma-Tadema: Amfissza lányai, 1887.

Szabó Zoltán
Szabó Zoltán állandó szerző

Borász a pécsi borvidéken. 

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek