Hova lett a játék a fociból?

Losoncz Alpár

Szerző:
Losoncz Alpár

2021.07.31. 16:25

A foci a plebejus rétegek, a társadalom szélére szorultak önfeledt játéka volt. Nem ültek akkoriban még kiváltságos urak páholyokban. Mostanra azonban egyszerre lett üzleti vállalkozás és egy olyan világ példája, ahol – mint a mai fociban – minden pillanatnyi, esetleges, flexibilis, változó. A neoliberális verseny mögött megvan-e még a plebejus játék a fociban?

Minden különösebb eőfeszítés nélkül, fejből sorolom az egykori magyar labdarúgó-válogatottak megannyi összeállítását. És azt is büszkén jegyzem, hogy egyszer Rijeka (Fiume) környékén egy taxis azért vitt ingyen több tíz kilométert, mert pontosan felidéztem az egykori helyi focicsapat tagjait. Azok közé tartozom, akik látták a televízió képernyőjén, amint a magyarok 1966-ban legyőzték az akkori világbajnok brazilokat, vagy emlékszem azon mérkőzés részleteire, amelyen Albert Flórián lenyűgözte játékával a jugoszlávokat. Jártam a Népstadionban.

Amikor pedig jóval később, egy sötét újvidéki antikváriumban, a keresett Renan-önéletrajzban felfedeztem azt a belépőjegyet, amely az 1956 szeptemberében lejátszott jugoszláv-magyar mérkőzésre szólt, ujjongtam, madarat lehetett volna velem fogatni.

Ezek egy focikísérő életmód részelemei. Ám már régóta elbizonytalanodtam.

A nemrég befejeződött Európa-bajnokság alatt inkább abba a kérdéskörben merültem el, hogy Latin-Amerikában a brazil válogatott, az egykor kultikus, azonban már jócskán megtépázott seleção tagjai megbírálták ugyan az eszelősen tekintélyelvű Bolsonaro elnök döntését, hogy a Copa Americát meg kell tartani a tomboló járvány alatt is, ám mégis részt vettek a tornán.

Úgy éltem meg a magyar–francia meccset is, hogy nem voltam tudatában annak, hogy a franciák a világelsők – egykoron ez egészen biztosan nem történhetett volna meg. És

nem emlékszem arra, hogy mikor néztem meg egy európai bajnokság mérkőzését, holott valamikor ez szertartásos tevékenységeim közé tarozott.

Amennyiben mondjuk a spanyol labdarúgásról van szó, a Barcelonánál és a Real Madridnál immáron jobban érdekel a királyi klub elnökének, a tipikus neoliberális vállalkozónak, Florentin Pereznek az ügyködése, ami olyan erőteljesen megmutatkozott a nemrégi elitárius-plutokrata-oligarchisztikus európai szuperliga létrehozására tett kísérletekben is.

És izgalmasabb volt számomra az egykori manchesteres Gary Neville megrökönyödött kirohanása a kilátásba helyezett szuperliga kapcsán, mint a jelenlegi Manchester bármelyik mérkőzése, vagy jobban vonz az állami projektumként virágzó kínai foci szervezeti kerete, mint a vonatkozó meccsek. Ráadásul

nem tudom leküzdeni undoromat a csillagászati összegek cirkulációja, a fociba öltöztetett spektákulumok, a Ronaldók és Messik primadonnáskodása kapcsán,

és kerül-fordul azon kapom magamat, hogy a nosztalgia által övezett múltba menekülök.

Amint tudjuk, a foci az angol public schoolok és a munkás szubkultúra metszeteként nyert érvényt. És azt is tudjuk jól, hogy eredendően

a foci nagy mértékben a peremen mozgó férfiak időtöltése, sajátos játék, amelyen ott látjuk a szociális meghatározottságokat. Méltóságon aluli, hogy etablírozott úriemberek a piszkos lelátókon üljönek.

A margón lévő viszont örömét leli a „vad játékban”, amelyben győzni lehet. És a lelátón, a gyárak füstfelhőjében tengődő munkások, gyanús külsejű csavargók, valamint tapintatlan kölykök lökdösődnek, és üvöltöznek torkaszakadtukból.

A stadion nemcsak az amúgy kordában tartott élvezet megnyilvánulása, de az elnyomott szociális elégedetlenség helye is, itt szidják a rendszert, itt politizálnak.

És a stadionok hagyományosan olyan kontextust teremtenek, amelyek kívül esnek a társadalom terein, mégis ezekre derítenek éles fényt – a heterotópia kutatói érthetően nagy előszeretettel vetik magukat a stadionok tanulmányozásába.

Ám tovább is lehetne menni. Ugyanis a foci levezethető a játék antropológiájából, és itt segítséget kérhetünk megannyi szerzőtől. Például, a magyarul is régóta olvasható Johan Huizingától, a holland művészettörténésztől, akit úgy ismerünk mint a kultusz és a játék viszonylatainak elkötelezett elemzőjét, és aki a „szent komolyság” tényét rendeli hozzá a játék gyakorlásához. Odáig megy, hogy a játék fogalmát „teremtő” erejűnek tartja a kultúra létrehozásának szempontjából. És meggyőzően érvel amellett, hogy miért jár tévúton a hagyományos elemzés: a játékot az „élet törvényszerűségeiből” kívánja levezetni, arra lyukad ki, hogy a játék nem egyéb, mint a fölösleges energiák lecsapolása, vagy afféle szökésvonal az „automatizált életütemhez” képest. Ezen irányulások azonban nem adják meg a játék rangját.

Mindenesetre Huizinga rögvest felkapná a fejét, ha meghallaná a kivételes olasz rendező, Pier Paolo Pasolini kijelentését, miszerint a foci „hanyatló” kultúránk utolsó szertartásszerű eleme. És amennyiben kutatna Pasolini vonatkozó képei után, úgy könnyű dolga lenne, hiszen Az Ezeregyéjszaka virágainak, és a Máté evangéliumának rendezője szívesen rúgta a labdát. Az a közhely, amelyet emlegetnek vele kapcsolatban, miszerint számára a foci olyan volt, mint a film, csak egyet jelenthet: Pasolini, aki nélkül nincs európai film, egyenesen azt állította, hogy a valóság és a mozi közötti viszony különös jellegzetessége, hogy maga a valóság kinematográfiai jellegű. Azaz

maga a „valóság” játék, vagyis labdarúgásszerű.

De Huizinga azt is jegyezhetné, hogy a jelentékeny, noha politikai szereplése okán vitatott irodalomértelmező, Paul de Man messzemenő elméleti következtetéseket vont le abból a tényből, hogy Albert Camus, az egzisztencialista gondolkodás Nobel-díjas képviselője fiatal korában kapusként jeleskedett. Voltaképpen nem is véletlen, hogy a foci ellentmondásos világára rengeteg jelentésréteg rakódott.

Így nem Magyarországon kezdték vitatni, hogy célszerű-e stadionok sokaságát építeni. Franz Fanon, az algériai-martinique-i forradalmár-pszichiáter, A föld rabjai című könyv írója azt állította, hogy lőttek az európai labdarúgásnak. Fanon amúgy nemcsak, hogy megmaradt a helyi klub focistájának, hanem amikor Algériában pszichiátriai klinikát alapított, akkor úgy gondolta, hogy a legfontosabb terapeutikus eszköz nem más, mint éppen egy focipálya létrehozása. A foci mint terápia, mint az emancipáció különösképpeni közege: ez előlegeződik itt.

Fanon nyilván óvta az ún. fejletlen világot,

nehogy utánozza az európaiakat, ne óriási stadionokat építsen, hanem pályákat, és használják ki a grundokat, legyen a foci közösségi praxis, találkozás, együttlét, játékközösség. De lehet-e ez?

Ha már a „magaskultúra” területén bolyongok, úgy szóba lehetne hozni a dekonstruktív irányultságú híres filozófus, Jacques Derrida sóhaját is, miszerint ő voltaképpen mindig professzionális labdarúgó szeretett volna lenni. És ezzel egybecseng, hogy Derridát komoly helyeken a filozófia Maradonájaként írják le – talán nem az argentin játékos nevezetes kézzel adott góljára, hanem az éppen annyira ismeretes, tündöklő cselsorozatára gondolnak. És Guttmann Béláról nem éppen egy elméletíró, a frankfurti kör legutóbbi nemzedékének tagja, Detlev Claussen írta a legjobb könyvet?

Ljubodrag Simonovićot – a Horthy-féle megrendszabályozások elől menekülő Dobai János unokáját, egy montenegrói férfi és Dobai Ilonka gyermekét – huszonegy éves korában a kosárlabda világbajnokság legjobb játékosának nevezték ki. Aztán a müncheni olimpián a világbajnok jugoszlávok meglepetésre vereséget szenvednek Puerto Ricótól – később kiderült, hogy az ellenfél ajzószert használt. A játékosok protest gyanánt ki akartak vonulni a tornáról, de az ügyintézők meggyőzték őket, hogy maradjanak. „Duci” azonban – ez a „Böci” szerbesített változata – nem volt hajlandó a kompromisszumra, lemondott a válogatottságról, és persze a világhírnévről is.

Tudott viszont egy olyan ligában 50–60 kosarat szórni, amely tele volt tűzdelve világbajnokokkal. Bambergben pedig, ahol játékos/edző volt, ugyanezt tette, de ez a gyermekcipőben járó német kosárlabda-bajnokságban túl könyű feladat volt. Norvégiában akadémiákon adott elő, de nem kedvelték, mert folytonosan a házigazdák orra alá dörgölte, hogy az egykori csillag, Sonja Henie Hitlerrel parolázott. Mindeközben Simonović a jogtudományok magisztere és a filozófiatudományok doktora lett – 2019-ben például Heidegger kapcsán publikált egy könyvet.

Azonban Duci szenvedélyes könyveit főképp a profi sport, és a létező olimpizmus ellen írja. Rengeteg anyaggal érvel, hogy már Pierre de Coubertin

elrontotta a dolgot a biologizált vetélkedés prefasiszta agyonhangsúlyozásával. Amire csak ránehezedett a profizmus körüli képmutató magatartás, és a játékon kívüli mércék álszent alkalmazása, amit nemzeti szintre vetítenek ki.

Az pedig, hogy a profizmusba belerántott gladiátor-embereket legalább kétszeresen jobban sújtja a depresszió kockázata, mint másokat – szükségszerű következmény.

Elvégre Huizinga is aggódott már, méghozzá a két világháború között: a játékot fegyelmezik, haszonelvű kritériumoknak rendelik alá, kiveszik a játéktartalom, erjed a játékvonatkozás a sportban, a játék nem játék többé, a professzionális játékos már nem a játéknak hódol, hanem a játékhoz képest külső dolgoknak vettetik alá. Le is szögezte: a profi sport nem játék immáron.

De még vissza Ducihoz. Hogy a depresszió lett a korhorizont és nem a neurózis – a profi sport és a foci hozzájárult ehhez. És mennyire örülne Duci a kortárs francia szerző, Alain Ehrenberg eszmefuttatásainak a depresszió kiterjedése kapcsán! És valószínű, mondja, hogy a labdarugás sorsát megpecsételte már a múlt század hetvenes éveiben az ún. totális foci, a hagyományos szerepkörök felszámolása a mobilitás és flexibilitás, valamint a multitasking nevében.

Hiába volt tetszetős Johan Cruyff és Franz Beckenbauer játéka, a mélyben a merkantil vonatkozású flexibilitás szorgalmazása munkált: a foci előlegezte a későbbi fejleményeket, mármint a flexibilitás neoliberális kultuszát.

Ducit szeretik bámulni a nemzetféltő televíziók nézői, hiszen káromolja a nyugatinak tartott kapitalizmus urait, ám kitartó/heves antikapitalizmusa és az a tény, hogy a szüleire való hivatkozással, ortodox internacionalistának nevezi magát, megrághatatlan falatnak bizonyul sokak számára. És gondolatai valahol egybeesnek az amerikai újságíró Frank Foer régebbi könyvének egyes elemeivel:

a foci magyarázza a világot, és nem fordítva, a labdarúgás globálisabb mint a globalizáció, a foci menete, valamint a vállalkozóvá avanzsált focista à la Beckham előképe/mintája a világ dinamikájának. A foci a tőke különös kifutási terepe.

És nem visszfénye a „legfontosabb mellékes dolognak”, valamint a „valóság” szempontjából „feleslegnek” tartott foci a világ sodrásának, hanem éppen e „feleslegesség” által nyithatunk ablakot a világra. Mit is jelent a Barcelona sokat idézett, plakátszerű önjellemzése: més que un club (több, mint egy klub)?

Valóban: az a tény, hogy a klubcsapatok személyi összetételét alárendelik a flexibilitásnak, a szakadatlan változásnak, hogy nem világos, hogyan tákolodik össze egyáltalán manapság egy csapat azonossága, nem azt a kortárs beállítottságot tükrözi-e, amely a tovatűnő pillanatnyiságot-átmenetiséget abszolutizálja, és az állandóság teljes hiányát juttatja érvényre? Miszerint maga a világ is csak pillanatokba ragadt átmeneti „valami”?

És amennyiben mégegyszer visszatekintünk, akkor nem azt a szituációt idézhetjük-e, hogy a nyolcvanas években győztes brit konzervatív, nem annyira a gazdaságot, hanem az emberi „lelket” gyökeresen megváltoztatni óhajtó fejedelemnő, Margaret Thatcher igent mond azoknak, akik a fociban tanyázó konkurrencia felől szeretnék átigazítani a társadalmat? Aminek alapján a brit állam rendbe szedi a stadionokat, „illedelmes” szórakozássá, politikailag korrekté teszi a focit a „posztmodern” világban. Utána kezd áramlani a pénz, méghozzá olyan nagyságrendben, amelynek dimenziói felmérhetetlenek. Kialakul a labdarúgás üzeme, amely merőben ellentétes a száz évvel korábbi peremléttel.

Mindent összevetve,

a foci sokféle, a plebejus indíttatás, az egalitárius népközeliség közege, de oligarchikus tendenciák által egyre inkább fenyegetett világ is. Fények és árrnyékok keverednek benne.

Ha a pislákoló reménysugárba akarok kapaszkodni, és ezt az írást egy aggódó, kételyeket sem nélkülöző, de mégiscsak védelmező jellegű, tényellentétes Plädoyer-val akarnám lezárni, akkor azt mondom, hogy bár a foci árumércék vadászterülete, mégis olyan világ, amelyben a jelenen túlmutató, utópikus dimenziók jutnak kifejezésre. Mert

a labdarugás néha ez: pillanatonkénti szolidaritásformák áramlása, közösségi aspektusok csillámlása, együttlét a játékban, az egyenlőség ígérete.

Néha. De ehhez vissza kellene szerezni plebejus jellegét. És ezt mintha még a bekebelező árumozgás sem lenne képes teljes egészében kisajátítani. Talán.

Losoncz Alpár

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora. Rovatával, a Balkánmagyarral kéthetente jelentkezik az Azonnalin.

olvass még a szerzőtől
Losoncz Alpár

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora. Rovatával, a Balkánmagyarral kéthetente jelentkezik az Azonnalin.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek