Örökre ugyanabban a mesében ragadtunk

2021.07.28. 07:04

Még mindig a járványra hivatkozva tiltanak meg sztrájkot, keltenek félelmet mozgalmak, tüntetések ellen, és az azonosítókártyák rendszerét is folyamatosan erőltetik Nyugat-Európában. Tényleg nem ismerjük fel, hogy ugyanazt művelik velünk a biztonsági-megfigyelő apparátusok, mint 2001. szeptember 11-e után?

A járványra hivatkozva, rendeletben tiltották el a ferihegyi repülőtér légiirányítóit alapvető joguktól, amely szerint a jobb munkakörülmények kiharcolása érdekében sztrájkba léphetnek. Az értesülések szerint mindezt a sztrájkfenyegetettség miatt az amúgy Budapest Airport Zrt. megvásárlásával is szemező kormányunk első embere külön rendeletben tette meg.

Szombaton pedig, ha minden igaz és ez ellen addig ki nem találnak valamit, egészségügyi dolgozóink vonulnak utcára, a Hősök terére, a járvány alatt bevezetett röghözkötő szolgálati jogviszony ellen tiltakozva.

2020. március óta van velünk az új koronavírus, azóta hitegetnek minket vezetőink és szakértő tudósaink azzal, hogy ha kezet mosunk, bezárkózunk, maszkot viselünk, óvatosak vagyunk, beoltjuk magunkat, teljesen biztonságban leszünk, közben pedig ne tüntessünk, ne foglaljunk egyetemet (tűrjük szó nélkül, hogy elzabrálják azokat), ne sztrájkoljunk, sőt sajtótájékoztatót se tartsunk, ha az éppen a rendőrök szerint tüntetésnek látszik.

És mindez szépen, közel akadálytalanul siklott át a társadalmi ellenállás, szolidaritás emlékén Magyarországon. Most pedig már ott tartunk, hogy Orbán Viktor simán szórakozik a légiirányítóinkkal (!) és az ápolónőinkkel, két olyan szakmával, amivel még a diktatórikus országokban is rettenetesen vigyázni szoktak.

Megteheti, hiszen a 2020-ban meghirdetett biztonsági intézkedések szinte változatlanul ott vannak a fegyverarzenálban, látszólag teljesen függetlenül a tömeges európai oltási programoktól és attól, hogy minden eddigi eredmény szerint a delta variáns már nem okoz akkora gondokat, mint igen tisztelt elődei – mintha a jogalkotás és ideiglenesnek eladott világunk mélyén semmi nem változna többé.

Alex Hochuli az American Affairs-ben pár hónapja közzétett nagy lélegzetű esszéjében a covid által felgyorsított társadalmi folyamatokat egyszerűen a világ brazilifikációjának minősíti. Ez alatt azt érti, hogy a modern korban kialakult és megszokott szervezett társadalomból látványosan alig maradt valami. Inkább úgy néz ki minden, mint ahogy Brazília eleve kinézett: affluens, szűk elit, az őket kiszolgáló privilegizált tudományos, üzleti és médiaelit, javadalmas kiskirályok a saját udvartartásukkal, a szenvedősen lecsúszó „köztes osztály” mint a középosztály romhalmaza, valamint a szegregált, tudásból, információkból és vagyoni jövedelmeszerzési lehetőségekből kirekesztett maradék „underclass”.

Csoda, ha éppen a magyar „védettségi igazolvány”, az érzékeny egészségügyi adatokat az amúgy lefaragott hozzáférésű társadalombiztosítási azonosítójellel és egyes esetekben lakcímmel, máris biometrikusan rögzített chippel ellátott útlevéllel összecsomózó adatbázisok, green passok rendszere sokaknak az utolsó csepp a pohárban?

Az egészben pedig az a szomorú, hogy mi, középkorúak és még idősebbek már láttuk ezt egyszer. Mit egyszer, kétszer: csodálatosan eljátszották ezt már mindenkivel, aki ma él, és élt már 2001-ben is. Akkor a World Trade Center elleni, New York-i terrortámadás után ugyanis nem csupán a közel-keleti megszálló háborúk vagy Guantánamo koncentrációs táborának igenlésére, sőt, követelésére szorított rá minket a tömegmédia. De ami már sokkal érezhetőbb volt, óriási alkalmat láttak arra is, hogy végre nyilvánosan is elfogadtassák velünk a megfigyelő-ellenőrző államot: mobiltelefonok cellainformációi, térfigyelő kamerák sorozata, fegyveres emberek a reptéren, fémdetektorok, táskakutatás, kés-villa-olló, palackos víz felvitele a repülőre tilos. Máshol mindez megjelent a bevásárlóközpontokban, buszokon is.

Hiszen sohasem lehet tudni, honnan támad az ellenség, a terrorista bármikor, bárki lehet, bármennyi embert megölhet. Minden palack ásványvíz potenciális robbanóanyag-tartozék, minden vajazókéssel lehet repülőpilótát ölni.

Dick Cheney, az Egyesült Államok méltán megvetett egykori alelnöke ezt 2007-ben úgy fogalmazta meg, mint az egy százalék törvényét. Ha már egy százalék esély van rá – így az akkori amerikai alelnök –, hogy egy terroristával van dolgunk, megéri mindezeket a szabadságokat feladni.

Volt akkor egy elmés matematikus, aki Cheney törvényét szellemes kritikával illette. Mivel ez a szakmája, lefestette cikkében olvasói előtt: az egyszázalék-törvény azt jelentené, hogy amennyiben akár egyetlen százalék a valószínűsége annak, hogy a fickó, aki csúnyán néz ránk a kocsmapult másik végéről, lelőne minket, jogunkban áll lelőni.

Nyilvánvaló, rémisztő baromság, ami csakis politikai reklámszakemberek agyából pattanhatott ki annak idején.

És tudom, sőt, átérzem: itt nem démonizált muszlimokról vagy terrorveszélyről van szó, hanem egy igenis súlyos és veszélyes SARS-vírus ellen küzdenek igen tisztelt vezetőink. A kórházakat 2020 elején és 2021 telén is próbára tevő járványhullámok valódiak. De hogy ennek következtében, csak és kizárólag a gyors és teljes győzelem érdekében az államapparátusok visszanyúlnak a terrorellenes „harc” összes ismert eszközéhez és még invazívabban használják azt oltásszkeptikusok vagy simán csak bármilyen okból be nem oltottak ellen, hogy az oltottakat és oltatlanokat is zöld és mindenféle passzusok rezsimjébe taszítsák vissza még Schengenből is, az ezért nem elfogadható ár.

Emlékezhetünk arra, a járvány legelején számos ország „zéró covid” stratégiát fogadott el. Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy a vírus populációból való végleges eltüntetése minden intézkedés végcélja. Ugyanakkor: egyre többen beszélnek arról tudományos körökben – és ez a felismerés már egy éve is nyilvánossá vált –, hogy egy olyan, légúti fertőzést okozó vírust, mint a SARS-CoV-2 éppen annyira képtelenség végleg eltűntté tenni, mint az influenzát. Endemikussá válik csupán, az immunrendszer az oltásoktól gyorsítva felismeri és kezeli, de a fertőzés és még a megbetegedés sem megy ettől sehová. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy minden fogadalom ellenére, a nyugati világ globális elitje máig sem biztosította az oltásokat a világ közel kétharmadának, mint ahogyan a kínai elit sem tette ezt meg sajátjaival, az átoltottság India-, Afrika- és Latin-Amerika-szerte szánalmasan alacsony mértékű.

Ezek alapján „zéró covid” stratégiát hirdetni megalapozatlan, irreális, utópikus célkitűzés, mint ahogy még a magyar átoltottság sem lesz soha 95 százalék, nemhogy 100 százalék. Ez tehát – az ősoktól függetlenül – ugyanolyan értelmes stratégia, mint az Cheney-féle egyszázalék-elv.

Mindezt egy olyan laptopról írom itt éppen, amelynek közepére makacsul beszerelt webkameráját kis sárga ragadós papírdarab takarja el. Szinte mindenkinél a környezetemben ezt a szokást látom. A laptopok gyártói makacsul belerakják a beépített webkamerát a gépekbe, a felhasználó megveszi azokat, megköszöni, majd amint hazaér, szépen lefedi a kamerarészt.

Ők úgy tesznek, mintha nem vennénk észre, mi mindent tud a webkamera, mert ahhoz is hülyék vagyunk. Mi úgy teszünk, mintha nem zavarna ez minket, amikor megvásároljuk a laptopot, miközben halálra rémülünk a nagyon is valós eshetőségtől, hogy távolról bármikor bekapcsolható a kis optika és a mikrofon is. Még egy Pegasus-szintű botrány közepén is tartjuk magunkat e szent rituáléhoz, miközben a mobiltelefonjaink ki tudja, hány halszemoptikája továbbra is zavartalanul bámul minket a nap huszonnégy órájában.

Tudom, unjuk már, meg hát eleve, van olyan olvasóm bizonyára, aki éppen az általános iskolát kezdte, amikor Ed Snowden Hongkongból a világ elé tárta, hogy az addig csak sejtések szintjén létező, a Cheney-féle egyszázalék-szabály által előhívott ellenőrző-megfigyelő apparátus tényleg figyel, és nemcsak Kínában meg Oroszországban, hanem az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és az EU-ban is. De nekik már első osztályban is volt kamerás, internetes telefonjuk, vele nőttek föl, tudják, mit lehet vele csinálni, nem a technológiai fejlődés elképzelhetetlen újdonságaként ütötte fejbe őket, hanem beleszülettek.

Az idősebbek körében azonban éppen azóta, a sztori súlya alatt terjedt el az immár komikus post-it matricázás is. De az ilyen szokásokon túl úgy tűnik, a társadalom hatalommal szembeni egészséges szkepszise egyre csak kopik.

Hiába tudtunk mindent a „terror elleni nagy háború” hazugságairól nagyjából 2013-ra, hiába volt Wikileaks- és Snowden-ügy. 2014-ben kikerült az Iszlám Állam első videója, 2015-re az éppen 2003-ban kezdődött közel-keleti folyamatok nagy menekülthullámot okoztak, akkor pedig rettegésünk a terrortól egy csapásra visszatért, elfogadtuk a kerítést, a tranzitzónát, miért ne fogadtuk volna el, ha nem kell minden nap nézni, nem is olyan rossz, amúgy is bizonyosan mind megérdemlik 8 évestől 88 évesig.

Alig telt el öt év, és immár mi magunk is elvesztettük tulajdonképpen a szabad mozgásra való jogot az EU-ban. Az intézkedések bevezetésükkor logikusak voltak még akkor is, ha tudjuk: nem a külföldiek miatt juttott el idáig a járványhelyzet. Hiába telt el már másfél év, ma is azt hallgatjuk, ugyan vannak megkülönböztető intézkedések, határon visszatartás, karantén, kötelező teszt és a többi, de mindezek csupán „ideiglenes” kellemetlenségek, hamarosan visszavonják őket, és minden visszaáll „a régibe”.

A régi meg az volt ugye, ami sohasem állt vissza a még régebbibe 2001. szeptember 11-e után.

Ha a zéró covidot mint stratégiát, a különböző nagy, üzleti lobbiérdekeknek megfelelve ugyancsak megkérdőjelezhetetlennek, megvitathatatlannak fogadjuk el, attól tartok, lényegét tekintve ugyanazzal a helyzettel nézünk szembe, mint húsz évvel ezelőtt.

Csakhogy immár még egyet csavartak a hőfokon a fazék alatt, amelyben mindannyian üldögélünk.

Tóth Csaba Tibor
Tóth Csaba Tibor az Azonnali újságírója

Történészdiplomával rendelkezik, de 2013 óta főleg blogol, 2015 óta pedig újságcikkeket is ír. Sokszor Európáról és a Közel-Keletről. Az Izrael-párti sajtó kedvenc magyar firkásza. Eléggé baloldali.
Facebook
Twitter

olvass még a szerzőtől
Tóth Csaba Tibor
Tóth Csaba Tibor az Azonnali újságírója

Történészdiplomával rendelkezik, de 2013 óta főleg blogol, 2015 óta pedig újságcikkeket is ír. Sokszor Európáról és a Közel-Keletről. Az Izrael-párti sajtó kedvenc magyar firkásza. Eléggé baloldali.
Facebook
Twitter

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek