Hogyan emlékezzünk a covidra?

Bede Ábel

Szerző:
Bede Ábel

2021.07.27. 15:35

Ha csak a betegség áldozatainak állítunk emléket, nem adunk valós képet arról, milyen volt a világ az elmúlt másfél évben. A legjobban talán úgy érdemes emlékezni az elmúlt időszakra, ha ünnepeljük az élet azon örömeit, amiket a járvány előtt adottnak vettünk. Egy Európa-szerte megrendezett éves utcabál kiválóan szolgálná ezt a célt.

Úgy tűnik, a koronavírus-járvány lassan tényleg véget ér. Angliában pár napja a kormány eltörölt minden koronavírus miatti korlátozást. Magyarországon már nem kell védettségi igazolvány ahhoz, hogy moziba menjünk, a földi schengeni határok nagyrészt megnyíltak és az EU-n belül lassan visszatér a szabad mozgás is, igaz, egy app segítségével.

Azzal, hogy a koronavírus-járvány végéhez közeledünk, előbb-utóbb el kell gondolkoznunk azon, hogyan emlékezzünk a mögöttünk hagyott időszakra. Elvégre a járvány évtizedek óta az egyik legfontosabb történelmi esemény, hiszen alapjaiban késztette az embereket életük gyökeres megváltoztatására, így valamilyen formában muszáj emléket állítani neki.

Pár helyen már elindultak ilyen kezdeményezések.

  • Londonban például a Temze partján az eredetileg ideiglenesre tervezett covidfal – amelyen a vírus áldozatainak nevei és nekik szóló üzenetek szerepelnek – úgy tűnik, véglegesen megmarad.
  • Szintúgy a brit fővárosban az Olimpiai Parkban 33 fát ültettek, hogy London 33 kerületének áldozataira emlékezzenek. Ez egy igen kreatív módja az emlékezetpolitikának, hiszen így az elhunytakra való emlékezés mellett a fák a természetet is képviselik, ami fontos menedék volt az emberek számára, amíg beltéren nem tudtak egymással találkozni.
  • Indiában, noha nem állami emlékezetprojekről van szó, ugrásszerűen megnőtt a tetoválószalonok látogatottsága, mert az emberek tömegesen döntöttek úgy, hogy a betegségben elhunyt szeretteikre tetoválással emlékeznek.

Közös ezekben az emlékezeti projektekben, hogy mindegyik a betegségben elhunyt személyekre fókuszál. Az amerikai sajtóban ugyan már megjelentek javaslatok arra, hogy a járvány több elemét is jelenítsék meg egy majd elkészülendő emlékhelyen, de a fókusz ott is elsősorban az egészségügyi aspektusra vetült, például, hogy az egészségügyi dolgozóknak állítsanak szobrot a járvány alatt végzett munkájukért.

A londoni covidfal.

A londoni covidfal.

Fotó: Bede Ábel / Azonnali

Nem arról van szó, hogy ezek az ötletek és emlékhelyek alapvetően rossz dolgok lennének. Nyilvánvaló, hogy a koronavírus-járvány a legnagyobb fájdalmat azok számára okozta, akiknek a családtagjaik vagy a barátaik meghaltak. Helyes, hogy a gyászoló embereknek kollektív eszközökkel is segítik a traumából való kilábalást.

Azonban a helyzet az, ha az elmúlt másfél évnek csak az egészségügyi vonulataira és a betegség halálos áldozataira emlékezünk, nem adunk teljes képet az utókornak a vírus óriási kárairól, és autentikus képet arról, milyen érzés is volt a társadalom többsége számára 2020-2021-ben élni.

A járvány ugyanis nem csak egészségügyileg okozott hatalmas károkat. Üzletek és megélhetések mentek tönkre világszerte: ha egy kocsmáros az intézkedések miatt veszíti el a vagyonát és kerül mélyszegénységbe, az már a tragédia mértékében is közelít az elveszített családtagokhoz. Azok a munkások világszerte, akik nem voltak képesek otthonról dolgozni, így sokáig – állami segítség hiányában – munka nélkül voltak hónapokig létbizonytalanságban, ahonnan még, ha stabilizálódik is valamennyire a helyzetük, évekig fog tartani, míg a pandémia előtti életszínvonalukat visszakapják. Tömegével számolt be a sajtó ilyen történetekről, így jogos lenne ezeknek a tragédiáknak is emléket állítani. Szintúgy azoknak, akik anyagi kárt nem szenvedtek, de a terveik vagy az álmaik mentek tönkre.

Volt még egy harmadik jelentős réteg is, akiknek a lencséjén keresztül érdemes gondolkodni a járványon: az emberek, akik tulajdonképpen anyagi kárt nem szenvedtek és szerettük se halt meg. Ennek a jelentős társadalmi rétegnek nem a halál vagy a létbizonytalanság volt a legfőbb élménye a pandémiában, hanem az unalom, az otthon üldögélés és a magány. Itt merül fel egy kérdés, miszerint ez az élmény önmagában érdemes-e arra, hogy valaki emlékezzen-e rá, hiszen az unatkozásnál azért jóval komolyabb traumáknak szoktak emléket állítani.

Az viszont biztos, hogy ha ezt valamilyen formában nem tesszük részévé az emlékezetnek, akkor totálisan fals képet adunk az utókornak, hiszen az otthonülés – és az, hogy nem tudunk találkozni senkivel és nem tudunk semmit csinálni – volt a pandémia legtipikusabb élménye: azok is keresztülmentek rajta, akik elveszítették a szeretteiket, azok is, akik létbizonytalanságba kerültek, és azok is, akikkel a bezártságon kívül más nem történt.

Biztosan rengeteg tehetséges művész van, aki unalom és magány témájában remek alkotásokat tudna készíteni. Viszont talán érdemes lenne nem konkrétan ezeknek a dolgoknak emléket állítani, hanem annak, amit tanultunk a járványból; azt, hogy a dolgokat, amiket elvett ez az időszak tőlünk, talán már sokkal jobban értékeljük.

Nekem az elmúlt másfél évből két igazán jó emlékem van. Az egyik, ahogy többször a Normafánál sétálok a barátaimmal, ami biztos normális időszakokban is jó lett volna, de a séták nem igazán lettek volna egy egész évem fénypontjai. A másik konkrét nagyon pozitív élmény, amire valószínűleg még sokáig emlékezni fogok, amikor a májusi angliai részleges újranyitás után először találkoztam az egyik barátommal Richmondban, ahol az emberek láthatóan szintén először használták ki az első napos és szabad hétvégét, és tömegével sétáltak a folyóparton vagy beszélgettek a kávézókban.

Egy nappal később, amikor egy másik kisvárosban egy tóhoz sétáltam, szintén furcsa boldogság fogott el, amikor csak láttam, ahogy a helyiek strandfociznak, beszélgetnek, vagy úsznak a tóban. Ezek megint csak olyan élmények, amik alapesetben nem is tűntek volna fel, sőt talán idegesített is volna a sok ember.

Ez az a lecke, amit mindannyian megtanultunk az elmúlt másfél évben és

ez az, amit az utókornak mindenképpen át kell, hogy adjunk: ne vegyük adottnak azt, hogy időt tölthetünk és szórakozhatunk a barátainkkal vagy azt, hogy kávézókba, focimeccsekre vagy piacra járhatunk.

De vajon hogy lehetne olyan emléket állítani, ami ezt az üzenetet magában hordozza? A nemzeti történelmi eseményeknek sokszor munkaszüneti nap állít emléket: ilyen Franciaországban július 14. vagy Magyarországon március 15. vagy október 23. Mivel az imént felvázolt emlékezetpolitkai ötlet nagyban szól a szabadidőről, ezért a koronavírusra is lehetne hasonló módon, egy munkaszüneti nappal emlékezni.

Ezek a munkaszüneti napok azonban sokszor eredeti üzenetüket elveszítik. Március 15-ét és október 23-át is gyakran a politikai sajátítja ki, így nem magukról a történelmi eseményekről és azok tanulságáról szólnak. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, nem csak egy munkaszüneti nap bevezetése szükséges, hanem az, hogy a programok aznap relevánsak legyenek az üzenethez, amit közvetíteni akarunk.

Ezért a covidjárványra emlékező munkaszüneti emléknapon ösztönöznünk kellene a városokat, hogy utcabálokat és egyéb szabadtéri közösségi programokat tartsanak.

Ez azért is lenne jó, mert a közösségi program mellett a szabad tér és annak funkciói is része lennének az eseménynek, ami akárcsak a londoni fák, a covid alatt menedéket jelentő szabad tér témáját is magában hordozza.

Az sem ártana, ha ez a munkaszüneti nap európai szintű lenne. Elvégre az EU sokszor küzd a közös identitás és élmények építésével az állampolgárok számára. A covidjárványra való emlékezés erre azért ideális, mert ez az első olyan krízis, amit az EU tagországai együtt éltek meg, és minden polgár számára nagyjából ugyanazt jelentette.

Egy Európa-szerte megrendezett szabadnappal, amit utcabálok és tömegrendezvények tesznek különlegessé, méltó emléket állítanánk az elmúlt másfél évnek és az élményeknek, az embereknek és az életünknek, amit elvett tőlünk.

Hozzászólnál? Vitáznál? Írj!

Bede Ábel

Durhamben tanult történelmet alap- és mesterszakon. Szereti Európát, a művelődéstörténetet és a vizuális kultúrát. A brit politika függője.

olvass még a szerzőtől
Bede Ábel

Durhamben tanult történelmet alap- és mesterszakon. Szereti Európát, a művelődéstörténetet és a vizuális kultúrát. A brit politika függője.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek