Amerika a németek gyámságára bízta Európa orosz ügyeit

Angela Merkelnek az Északi Áramlat 2-ről kötött megállapodással búcsúzóul még azt is sikerült bebizonyítania, hogy Németország nem csatlósa, hanem szövetségese az Egyesült Államoknak, esetenként önálló akarattal.

Ha egy mondatban kellene értékelnem az Északi Áramlat 2 megvalósulását, akkor azt mondanám, hogy ez jó hír mindenkinek, aki egy békésebb és stabilabb Európát szeretne. Egy ilyen óriásprojekt természetesen többféle dimenzióban megítélhető, nyilván negatív hatásai is vannak, így ünneplés helyett józan tudomásulvétellel nyugtázhatjuk a remélhető üzembe helyezését.

Egy gázvezeték végső soron mégiscsak, az, ami:

és az Északi Áramlat 2 földgázt szállít Európa legnagyobb gázexportőrétől közvetlenül Európa legnagyobb gazdaságának. Stabil beszállítóról és stabil fogyasztóról lévén szó jó üzletnek ígérkezik. És ha elvonatkoztatunk a politikai szimpátiáktól, akkor könnyű belátni, hogy működtetése biztonságosabb, mint a forradalmakkal (mások szerint puccsokkal), korrupcióval és háborús konfliktussal küszködő Ukrajnán keresztül menő gázvezetéké. Társához, az Északi Áramlat 1-hez hasonlóan, amelynek már egy évtizede jelentős szerepe van a német energiamixben. Az atomerőművek bezárása után a német gazdaságnak még több gázra lesz szükség, ezt fogja kielégíteni az új vezeték.

Környezeti szempontból természetesen nem jó hír a fosszilis energia felhasználásának növelése. De a német atomerőművek bezárásával keletkező űrt a megújulók egyelőre nem tudják teljesen kitölteni, és a földgáz kevésbé káros a környezetre, mint a szén. És ugyancsak kevésbé ártalmas, mint lehetséges alternatívája, az Egyesült Államokból cseppfolyósítva érkező földgáz és palagáz. Ez utóbbi rétegrepesztéses kitermelését környezeti okokból maga Joe Biden elnök is korlátozni szeretné.

Az Északi Áramlat 2 azonban elsősorban nem energetikai és környezeti, hanem geopolitikai jelentősége miatt vált rendkívül kényes és vitatott kérdéssé a nyugati szövetségi rendszeren belül. Németország és más uniós tagállamok energiafogyasztásában így tovább nő az orosz földgáz aránya, és ennek hosszú távú, biztonságos fenntartása legalábbis korrekt viszonyt igényel Oroszországgal.

Azok számára, akik Oroszország Európából való kiszorítására, a Putyin-rendszer teljes bojkottálására és az új hidegháború beindítására törekednek, ez kétségtelenül nem jó hír. A szélsőjobboldali lengyel kormány a Molotov-Ribbentrop-paktumot emlegeti a gázvezeték kapcsán, amivel indirekt módon a náci Németországhoz hasonlítja a merkeli Németországot. A mai Németország zsarolása a náci rendszer bűneivel a nyugati világban már ízléstelennek számít, a varsói szélsőjobbosok ezzel akaratlanul is a hajdani szovjet külpolitika kliséit ismételgetik.

Az ukránok csalódottsága inkább érthető, hiszen a tranzitbevételek legnagyobb részétől ők esnek el. És azt is gondolhatják, hogy ha a Nyugat kedvéért nem szakítanak Moszkvával, akkor a második tengeralatti gázvezeték megépítése sem lett volna olyan sürgető a Nord Stream AG számára (amelynek honlapján amúgy a német változaton keresztül magyar nyelvű infókhoz is hozzájuthatunk). A kis balti köztársaságok politikusai az elsüllyedt hajók halottai lelki békéjének megzavarásától a gázvezeték kémkedési célra való alkalmazhatóságáig ugyancsak rengeteg ellenérvet fogalmaztak meg a tenger mélyén felépítendő projekttel szemben.

Az igazi harcot azonban az Egyesült Államok és Németország vívta meg egymással, és a németek győzelme jórészt Angela Merkel kitartó, ügyesen taktikázó, „lassú víz” politikájának köszönhető.

Az amerikai fél a projektben résztvevő cégek és személyek szankcionálásával, a belső európai üzleti viszonyokba való könyörtelen beavatkozásával sok résztvevőt elriasztott a gázvezeték megépítésétől. Angela Merkel azonban a maga visszafogott módján megértette Washingtonnal, hogy a nyomásgyakorlás a jó amerikai-német szövetségesi viszonyt sérti. Az amerikai álláspontot gyengítette az is, hogy a nyugati demokráciákat féltő szép szavak mögül kilógott a palagáz exportjától várt extraprofit reménye. Németországnak végül cserébe csak némi anyagi és politikai kompenzációt kellett ígérnie Ukrajna számára.

Merkel azért is sietett, hogy remélt kereszténydemokrata utódját megkímélje ettől a nehéz ügytől, az esetleges zöld kancellár szuperatlantista fordulatától pedig mentesítse az ország gázellátását.

Búcsúzóul még azt is sikerült bebizonyítania, hogy Németország nem csatlósa, hanem szövetségese az Egyesült Államoknak, esetenként önálló akarattal.

Természetesen Oroszország is nyertese a projekt befejezésének. De ez inkább nyereség, mint győzelem, hiszen az amerikai vétó feloldását nem Moszkva, hanem Berlin és személyesen Angela Merkel érte el Washingtonnál. Cserébe az oroszoknak nem kellett semmilyen konkrét engedményt tenniük, noha egyfajta visszafogottságot nyilván elvár tőlük a Nyugat. Leginkább azt, hogy valamilyen szinten érdekelt maradjon Európa ügyeiben, és semmiképp se közeledjen túlságosan Kínához.

Az USA bizonyos tekintetben Németország „gyámságára” bízta az orosz ügyeket, legyen a németek dolga az Oroszország európai szerepével kapcsolatos politika intézése – ezért a páratlanul heves, hisztérikus lengyel tiltakozás.

De az amerikaiak afganisztáni kivonulásából mindenkinek érdemes tanulnia.

Orbán Viktor annak idején maga is az Északi Áramlat 2 ellen foglalt állást, amit azóta nyilván megbánt. De ennek nincs nagy jelentősége, hiszen a magyar-orosz „különleges kapcsolatok” – bár különböző előjellel – csak a hazai kormánypárti és ellenzéki média fantáziavilágában léteznek. Vlagyimir Putyin számára két komoly játékos van Európában, Angela Merkel és Emmanuel Macron.

Izgalmas kérdés, hogyan alakul az orosz-francia és orosz-német viszony a választások után, de ebben sem osztanak Orbán Viktornak kártyát. Magyarország számára amúgy jó hír, hogy az eddiginél több orosz gáz érkezik biztonságos körülmények között Észak-Európába, miközben helyesen délről is igyekszünk földgázhoz jutni. Geopolitikai szinten pedig történelmi tény, hogy Magyarország tragédiáját az elmúlt bő száz évben alapvetően a német-orosz háborúk, illetve a hidegháborús feszültség okozták, míg a német-orosz „detente”, enyhülés nyugodt külső feltételeket teremtett az ország fejlődéséhez. Amit persze nemigen használtunk ki.

Ha lenne konszenzusos magyar külpolitika, ahogy nincs, akkor azt is érdemes lenne megtanulni a mai Németországtól, hogy egy szövetségi rendszeren belül a hepciáskodó odamondogatás és az alázatos túligazodás helyett az érdekeinkért való udvarias, türelmes kiállás az egyedül eredményes politika.

De ez csak az én illúzióm.

Vitáznál? Hozzászólnál? Írj!