Gumicsontok helyett: öt dolog, amiről inkább kellene népszavazást tartani

Három a magyar igazság: a kormány a pedofiltörvényről népszavaztatna, Karácsony Gergely a korrupció és Kína ellen harcolna, szóval az Azonnalin a sor, hogy beszállva a brainstormingba mi is bedobjunk öt kérdést!

Most, hogy nagy kegyesen a „járványhelyzetben” is újra lehetővé tette a kormány a népszavazások megtartását, Karácsony Gergely budapesti főpolgármester már a kormány buzizós népszavazásának bejelentését beelőzve be is terjesztette a maga alternatív listáját: ha átmennek a kérdései az azok alkotmányos követelményeknek való megfelelőségét vizsgáló Nemzeti Választási Bizottságon és összegyűlnek a népszavazás kiírásához szükséges aláírások, akkor lehet majd például szimbolikus harcot vívni Kínával és a Fudan Egyetemmel, az Európai Ügyészséghez való csatlakozással küzdeni a korrupció ellen és osztogatni ingyen covidtesztet meg hosszabb ideig munkanélküli segélyt.

Lenne itt viszont néhány jóval alapvetőbb és hosszabb távú téma, amivel kezdeni lehetne a sort, ha már népszavazunk, szóval íme az én wishlistem – szigorúan szürreálisan, függetlenül attól, hogy lenne-e ilyen népszavazásra alkotmányos lehetőség (spoiler: a legtöbbre nem lenne). De ez nem is lehet igazi akadály addig, amíg a demokrata voltáról ismét tanúságot tevő Fidesz a népakarat érvényesülése érdekében elvileg bármikor tizedszer is módosíthatná a gránitszilárd Alaptörvényt.

5. Legyen-e arányos választási rendszer Magyarországon?

Ez ugye az egy táborba kényszerült ellenzék egyik kedvenc témája, pedig a mostani vegyes rendszert nem Orbán Viktor vezette be, csupán egyes részletszabályokkal még egy kicsit jobban a többségi irányba tolta el azt. Örök vita, hogy van-e értelme a kormányzati stabilitás érdekében alább adni az arányosságból, ahogy az most (és a rendszerváltás óta folyamatosan) történik.

Egy teljesen arányos rendszer többpárti koalíciókat eredményezne – bár ha sikerül netán nyernie az ellenzéknek jövőre, akkor meglesz az a jelenlegi vegyes rendszerben is –, amik biztosan izgalmasabb politikai szarkavarásokat rejtenének, és benne lenne a potenciál egyrészt arra, hogy nálunk is évente kormányválság legyen, mint az olaszoknál, másrészt arra, hogy a magyar politikai kultúra a kompromisszumkeresés irányába mozduljon el. Utóbbi még jól is jöhetne, bár a jelenlegi résztvevők javarészét elnézve az eredmény bőven nem garantált.

Mindenesetre jelenleg az alkotmány tiltja, hogy választási tárgyú törvényekről népszavazást lehessen tartani, ami elég furcsa, hiszen

egy népszuverenitáson alapuló képviseleti demokráciában semmi sem indokolja, hogy pont arról a kérdésről ne dönthessünk közvetlenül, hogy milyen választási elvek alapján legyünk képviselve.

Sőt, ez egy olyan alapkérdése a demokráciának, hogy ha valamiről, erről igazán népszavazni kellene.

4. Bevezessük-e az eurót?

Tipikus népszavazási téma lehetne ez egy normálisabb országban – nálunk több okból sem az. Ez az összetett kérdés, amelyre pro és kontra is értelmes, mérlegelendő érveket lehetne hozni, a kampányban borítékolhatóan egybites vagdalkozássá silányulna az európerségüket kényszeresen bizonyítani akarók és a Brüsszel ellen szabadságharcolók között. Pedig tizenhét év EU-tagság után, mikor a külföld már nem csak a nyaralást jelenti, de magyarok tömegei dolgoznak az EU más tagállamaiban, cégeikkel oda kereskednek, akár naponta ingáznak egy másik tagállamba és onnan kapják a fizetésüket, igazán releváns volna népszavazásra feltenni az euróbevezetés kérdését.

De persze erről sem lehet a jelenlegi szabályok szerint népszavazni, mert burkolt alkotmánymódosításra irányul, hiszen az Alaptörvény rögzíti, hogy a hivatalos fizetőeszköz a forint. Sőt, nemzetközi szerződésből eredő kötelezettséget is érint, ami egy másik tiltott tárgy: a dolog pikantériája az, hogy bár az EU-szerződések előírják a kifogással nem élő tagállamok (így Magyarország) számára, hogy előbb-utóbb csatlakozzanak az euróövezethez,

ennek a mi esetünkben csak a kormányzati akarat a gátja, és egy népszavazás nem feltétlenül kerékkötője lenne a nemzetközi kötelezettség végrehajtásának, hanem akár annak előmozdítója is lehet.

3. Legyenek-e az ügynökakták és egyéb kommunista állambiztonsági iratok mindenki számára korlátozás és anonimizálás nélkül hozzáférhetők?

Ez a téma végre semmilyen tiltott tárgyba nem ütközik, és hiába ígérgeti az ellenzék, hogy megcsinálják, én ezt egy olyan csapatnak nem hiszem el, amiben ott van Gyurcsány meg az MSZP. A retorikájában harcos antikommunista Fidesz-többség ugye már kábé hússzor (bevallom, egy ideje nem számolom) söpörte le az asztalról az aktanyilvánosságról szóló LMP-s javaslatot a parlamentben, inkább látszatintézkedésként létrehoztak egy nemzeti emlékezet nevű bizottságot, amelynek tagjai azt szajkózzák államtitkári fizetésért, hogy az ügynökkérdés egy „téveszme”.

Ennek a hozzáállásnak köszönhetően lehet három évtizede azzal elkenni a dolgokat, amint Schiffer András is írta az Azonnalin, hogy „‘89 előtt valójában mindenki egyformán kommunista volt, ergo nincs itt semmi látnivaló”. Pedig szomorú módon a kommunizmus emléke ma is velünk él – az emberek mentalitásában, na meg a média egyes részein mindenképp. Ha három évtized elteltével (amibe valahogy pont egy lusztráció nem fért bele) legalább abban tisztán látnánk, hogy ki mit csinált anno, és ezek közül kik játsszák most a demokratát vagy épp az antikommunista szabadságharcost, akkor már csak a – covidjárványban bőséggel megnyilvánuló – össztársadalmi házmesterreflexeket kéne levetkőzni ahhoz, hogy egy fokkal tűrhetőbb hely legyen Magyarország.

2. Vezessük-e be német mintára a Rundfunkbeitragot, azaz mindenki fizessen egy fix összeget a közmédiára, és a közmédiát csak és kizárólag ebből lehessen finanszírozni?

Németországban minden háztartásban, ahol van médiafogyasztásra alkalmas eszköz (tehát tényleg kábé minden háztartásban) kötelező fizetni az úgynevezett Rundfunkbeitragot (leginkább műsorszórási hozzájárulásnak lehet csúnyán magyarra fordítani), ami idén havonta 17,50 euró (nem fejenként, hanem lakásonként). Sokan utálják ezt a rendszert, mondván a német közmédiának megvannak a maga hibái (tényleg, bár a magyarnál nyilván fényévekkel jobb, a politikai szatíraműsorok pedig kifejezetten jók), és minek fizessünk külön még erre is.

Van azonban egy nagy előnye: külön fizetnek még erre is, de ez azt is jelenti, hogy a német közmédiát csak és kizárólag ezekből a havi 17,50 eurókból finanszírozzák.

A cél ezzel az, hogy külön tudatosítsák az emberekben: igen, ezt ők fizetik, de azért, mert ez pártatlanul értük van – más kérdés, hogy a nemfizetés nem opció, előbb-utóbb behajtják mindenkin az elmaradást.

Nálunk ehhez képest hasraütésszerűen emelgetik az MTVA-nak járó költségvetési keretet, amit átláthatatlanul csoportosítanak át az általunk különféle jogcímeken befizetett adókból: idénre már több, mint évi százmilliárd forintra nőtt az összeg, amit a mi pénzünkből költenek a primitív propagandaműsorokra és a „kérdésekkel provokált az újságíró” típusú híradásokra. Nyilván jobb lenne, ha minőségibb tartalmat csinálna a közmédia, de sajnos ezt gyakorlatilag nem lehet népszavazással vagy törvénnyel kikényszeríteni, hiába fizetjük erre elvileg az NMHH-t szintén az adónkból (a médiatörvény szerint ugye most is kiegyensúlyozott tájékoztatás kell legyen a közmédián, hahahaha). Szóval akkor maradt az az opció, hogy legalább a világ minden pénzét ne költsük el arra, hogy hülyének nézzenek bennünket.

Hogy erről a kérdésről szabad-e népszavazást tartani? Kettőt találhatsz. A költségvetéssel és pénzügyekkel összefüggő témák nemcsak Magyarországon, de a világon szinte mindenhol (Svájcot kivéve) tiltott népszavazási tárgynak számítanak, hiszen különben már mindenhol megszavazták volna a nullakulcsos szja-t és áfát a népek. Persze a Rundfunkbeitrag-ötlet azért nem ugyanaz, hiszen azt nem kellene népszavazásra bocsátani, hogy mennyi legyen az annyi havonta, csupán azt az elvet, hogy abból a – később a parlament által meghatározandó – konkrét összegből kelljen a közmédiának gazdálkodnia. Szóval demokratább és megengedőbb jogértelmezéssel akár át is mehetne egy ilyen kérdés, de tegye fel a kezét, aki látott már ilyet a Nemzeti Választási Bizottságtól!

1. Legyen-e Magyarország államformája királyság?

Nyugi, nem arról van szó, hogy királlyá szeretném koronázni Orbán Viktort, ez gondolom, inkább csak a DK-s nyugdíjasok rémálmaiban fordul elő. Az Azonnali még májusban bocsátotta szavazásra a hét kérdésében, hogy ki legyen Áder János köztársasági elnök utódja (Áder utódját még pont meg tudja majd szavazni a fideszes kétharmad a jövő tavaszi választások előtt, azaz ha nyerne az ellenzék, szép búcsúajándékot kapna a Fidesztől mondjuk Kövér László képében), a szavazást pedig toronymagasan a Habsburgok nyerték.

Egyetértek az Azonnali olvasóival, szerintem is sokkal menőbb lenne (mivel Habsburg Ottót nem tudta megtenni államfőnek rendszerváltáskor a kisgazdapárt, pedig), ha az aktuális trónörökös, egy fiatal autóversenyző, Habsburg Ferdinánd Zvonimir képviselné Magyarországot a világban, semmint a szomorúbajszú csornai pecás, pláne, hogy előbbinek

a családi kapcsolatai eleve nagyobb befolyást és presztízst jelentenek a világban, mint amennyit bármelyik magyar köztársasági elnök nagy nehezen ki tudna járni.

Érdemes lenne tehát az Azonnali olvasóközönségénél szélesebb körben, népszavazáson is tesztelni az ötletet. Nyilván mondanom se kell, hogy erről sem lehet népszavazni a jelenlegi szabályok szerint, mert alkotmánymódosításra irányul, az Alaptörvény ugyanis továbbra is deklarálja, hogy Magyarország köztársaság – akkor is, ha a nevéből ez kikerült.

NYITÓKÉP: Szappanbuborékfújókarika-árus a győri Dr. Kovács Pál utca és a Király (Alkotmány) utca találkozásánál 1970-ben. Kereki Sándor / Fortepan