Nem azzal kezeljük felnőttként az embereket, ha a privilégiumainkat tőlük is elvárjuk

Egy politológus gyermeki azért, mert nem képes két tulajdon kezével előállítani a napi betevőjét vagy megszerelni a mosógépét?

Várva várt vasárnap délelőtti olvasós lustálkodásomat derült égből érkező gondolatébresztőként rázta fel Virág Sárának a politikai manipuláció és az egyéni felelősség témakörében az Azonnalin publikált véleménycikke. Az alábbiakban ezen írásra szándékozom reagálni.

Kezdetnek két megállapítás, melyeket kiindulópontként fogok alkalmazni.

1. Egyik oldalról a manipulatív politikai propaganda lényege pontosan az, hogy olyan állításokat fogalmaz meg, amikkel könnyű azonosulni, ha valaki nem jár utána alaposan az adott állítás mögöttes tartalmának.
2. Másik oldalról a képviseleti demokrácia lényege pontosan az, hogy az egyszeri halandónak nem kell a teljes politikai mezőt átlátnia és minden pillanatban résen lennie, hogy védhesse az érdekeit.

Értelmiségi buborékokban közkedvelt időtöltés tájékozottnak maradni a politikáról és megvitatni különböző fejleményeket és véleményeket. Privilegizált helyzet, ha ehhez valakinek megvan az ideje, a tudása, tájékozottsága és beágyazottsága. Kicsiny hazánkban a Fidesz nem is épített bázist ebben a körben (sőt, módszeresen rombolta le 2010 után az értelmiségi holdudvarát). Ehelyett azokhoz fordult, akik nem tudnak és nem is akarnak napi szinten a politikával foglalkozni.

A többségnek ugyanis van épp elég baja enélkül is. Dolgozni kell, összekaparni a bérleti díjat vagy a törlesztőt, iskolába vinni a gyereket, ellátni a szülőt. Ironikus módon egyébként az előbbiek mindegyike olyan feladat, ami az elmúlt évtizedben valamilyen szempontból körülményesebbé vált, egyre nehezebb a felszínen maradni. Ki akarna emellett még az ún. „mocskos politikával” foglalkozni mélyebben. A bennem ágáló Dajcstomi már konstatálja is, hogy az egyszerű és kézzelfogható üzenetek működnek. Ennyi.

A reprezentatív szerepet betöltő politikus dolga egy képviseleti demokráciában amellett, hogy képviseli a választói érdekeit, az is, hogy érthetővé teszi, elmagyarázza számukra az életükre hatással bíró fejleményeket, hogy véleményt alkothassanak mindezekről, de ne kelljen indokolatlanul sok időt áldozniuk a fejlemények felderítésére és megértésére. A Fidesz például mesterien él vissza ezzel a szerepkörrel.

Egyéni felelősséget hangoztatni ebben a kontextusban minimum kapufa. Ez a kérdés nem az egyéni szintű érettség, hanem a tágabban értelmezett képviseletiség válságára mutat rá.

Nagyon egyszerű oka van annak, hogy a Fidesz (és adott esetben az ún. ellenzék is) a jelen pillanatban látható politikai kommunikációs eszköztárat alkalmazza: az, hogy működik. Amikor mégsem, akkor egy kis finomhangolás, és máris megy minden, mint a karikacsapás. A propaganda mint eszköz azért marad fenn, mert működik. Az ember manipulálható. A hatalom pedig felfoghatatlan mennyiségű tőkét (tudást és pénzt) fektet politikai kommunikációba, hogy az rendeltetésének megfelelően funkcionáljon, és behozza a támogatást. Ezek után inkább az lenne a meglepő, ha nem működne, nem?

Egy munkásember gyermeki lenne, mert nem érti a politikai kommunikáció kifinomult és végletekig csiszolgatott mechanizmusát? Fordítsuk meg a kérdést: példának okáért

egy politológus gyermeki azért, mert nem képes két tulajdon kezével előállítani a napi betevőjét vagy megszerelni a mosógépét?

A két kérdés összekapcsolódik a társadalomban kialakult munkamegosztás mentén: van, aki megtermeli a kézzelfogható javakat vagy éppen az életünket meghatározó szolgáltatásokat működteti napi szinten. A politikus az imént bemutatott kétirányú reprezentációt végzi, az értelmiségi réteg pedig elviekben segít értelmezni a politikában, kultúrában vagy a gazdaságban szemlélhető mélyebb jelenségeket, amik hatással vannak a közösségre.

Társadalmi alrendszerek tekintetében a politika volna felelős a nagyívű társadalmi célok kijelöléséért, a pluralizmus biztosítaná, hogy változatos társadalmi csoportok aggregált igénye meg tudjon jelenni a diskurzusban, végül az értelmiség előbbiekre csatlakozva kontextusba helyezné mindezt.

Na ez az, ami most nem működik.

A fentiekben konceptualizált értelmiség a kormány oldalán nehezen fellelhető, ráadásul aki nem rendszerkonform közülük, az rendszerint rövid úton a nemzeti érzelmű sajtóban kapja meg a selyemzsinórt. Az ellenzék oldalán pedig ismert jelenség az Egyenes beszédben vagy a Nap hírében szónokló urbánus birkamagyarozó-jobbantudó. Természetesen ennek a fajta „ellenzékiségnek” is megvan a funkciója, a turbóellenzéki közönségnek erre igénye van. A buborék él és virul a maga fotelforradalmi felháborodásában, kétségbeesett nyugatos Orbán-ellenességében.

De az Audi-gyárban pakoló melós, a bolti eladó vagy a zsákfaluban élő közmunkás ezt nem tudja hova tenni. Neki ezektől az indulatos esti tévés performanszoktól nem lesz rosszabb, de jobb sem. Aztán egyszer csak jön egy köpcös vigyorgó fickó gyűrött nadrágban, és azt mondja, hogy nem kéne átengedni az országot a gyüttmenteknek, meg egyébként is, ne akarjanak ezek az arrogáns értelmiségiek mindent jobban tudni.

Nem az egyéni szintű önreflexió hiánya az igazi probléma, hanem a kialakult rendszer – a fentebbi munkamegosztás – egyensúlyának felborulása. Teszem hozzá, ez egy sokkal súlyosabb válságtünet, mintha csak annyi lenne a gond, hogy buta egyének bedőlnek a propagandának.

Ha viszont tényleg egyéni felelősségekre kívánjuk redukálni a problémát, akkor ne legyünk restek kimondani, hogy a képviseleti demokrácia megbukott. És akkor lehet a politikai rendszerekről, meg a társadalomirányítás mikéntjéről vitázni. Persze ez is egy értelmiségi vita lesz, de legalább nem téveszti el a célt a felelősség egyéni szintre tolásával.

Modern társadalmunkban sok téren vagyunk egymásra utalva. Például a mosógépet sem tudja mindenki megszerelni, ezért ha kell, szerelőt hívunk, és elhisszük róla, hogy ért ahhoz, amit csinál. Nem szégyen.

Ehhez hasonlóan viszont az sem tesz gyermekké valakit, ha nem képes felismerni a manipuláció – sokszor rejtett – mechanizmusait. Nem dolga mindenkinek behatóan ismerni a politikai kommunikáció működését. Én nem gondolom, hogy ezt a munkát mindenkinek magának kell elvégeznie, de azt sem, hogy valami csoda folytán majd magától „elvégződik”.

Valójában a fentiekben leírt funkcionális korlátok miatt egy szűk réteg csupán, aki a Virág Sára által elvárt önreflexió birtokába képes kerülni. Nekik viszont felelősségük van abban, hogy lehetőségeikhez és képességeikhez mérten saját környezetükben ezt a munkát elvégezzék. Nem az Egyenes beszédben a turbóellenzékieknek indulatosan szónokolva, hogy tényezőnek tűnjenek és legközelebb is behívják őket, hanem közérthetően és őszintén.

Végtére is az a cél, hogy az egyén képzettségétől függetlenül felismerje, ha manipulálni próbálják – legyen szó hátrányos hitelfeltételekről vagy épp politikai propagandáról. Tagadom azonban, hogy eddig a kívánatos állapotig eljutni kizárólag egyéni felelősség volna. Gyermeknek nevezni azt, aki nem képes tudatosítani magában, hogy tudatosabbnak kellene lennie, nos ha valami, akkor ez bizonyosan félreviszi a diskurzust a felelősség atomizálása által.

Hozzászólnál? Vitáznál? Írj!