Mi lenne, ha Kubáról beszélnénk az oda kiszervezett vitáink helyett?

Az elmúlt évtizedek legnagyobb kormány- és rendszerellenes tüntetési hulláma robbant ki a nyáron Kubában. A nemzetközi és hazai baloldal több képviselője is kiállt a rezsim mellett, annak vélt vagy valós baloldalisága miatt. Igaz, hogy a kubai rendszer több kérdésben (például az oktatáshoz vagy egészségügyhöz való hozzáférésben) „progresszív” álláspontot foglal el, ez azonban nem relativizálja azt a tényt, hogy egy diktatúráról beszélünk, amelyik baloldali intézkedések és erőszakos eszközök használatával tartja fenn a hatalmát.

Kuba kérdése meglehetősen érzékeny a nemzetközi politikában. A szigetország történelme során különböző politikai ügyek és értékek szimbólumává vált, így mindenki tud valamilyen módon érzelmileg kötődni hozzá.

Az 1959-re győzedelmeskedő kubai forradalom előtti, Fulgencio Batista nevéhez kötődő diktatúra az Egyesült Államok által támogatott autoriter rendszerek esettanulmányává vált, az azt megdöntő mozgalom pedig elhozta a harmadik világbeli baloldali gerillaharcosok (és terroristák) példaképeit, Che Guevarát vagy Fidel Castrót. Az általuk felépített rendszer pedig mindent szimbolizál, és annak ellentétét is:

az Egyesült Államok sikertelen intervencionalizmusát, a kisállamok érdekalapú felhasználását a hidegháborús nagyhatalmak által, valamint egyszerre a sikeres, önállóságát kivívó  és aktív kommunista rendszerét, és a gyűlöletes baloldali diktatúrák mintáját is.

Nem véletlen tehát, hogy amikor idén nyáron az elmúlt évtizedek legnagyobb ellenállási mozgalma robbant ki Kubában, sokan ráugrottak a témára. A tüntetések igazából elég mindennapi ügyek mentén robbantak ki, a kubai társadalmat ugyanis a politikai rendszer krónikus politikai, gazdasági és társadalmi problémáin túl nagyban megviselték az új koronavírus okozta válság hatásai.

A turizmus leállásával a gazdaság tavaly több mint tíz százalékkal zsugorodott, a vírus okozta megbetegedések és halálesetek száma pedig idén hirtelen nagyot ugrott. Annak ellenére, hogy az ország elvileg több vakcinát is kifejlesztett, a lakosságnak csak kb. 18 százaléka teljesen átoltott, a kormány pedig inkább Venezuelának adja át a hatóanyagot. Ebben a helyzetben a lakosság az utcára vonult, a kommunista vezetés pedig nem meglepő módon reagált: tömeges letartóztatásokkal, az internet lekapcsolásával, valamint az Egyesült Államok hibáztatásával.

Ahogy a kommunistaellenes jobboldali gondolkodók rögtön Kuba már rég áhított bukásának kezdetét látták az eseményekben, úgy a baloldali gondolkodók sem maradtak le a rezsim melletti kiállásban. A Black Lives Matter a kubai vezetés helyett az amerikait szidta (gyakorlatilag átvéve előbbinek a retorikáját), a közösségi médián pedig magyar és külföldi baloldali újságírók és gondolkodók is támogatásukról biztosítják a rendszert. Korábban a politika más baloldali szereplői is kiálltak Kuba mellett, beleértve az amerikai demokrata párt balszárnyának vezérét, Bernie Sanders-t, Justin Trudeau kanadai miniszterelnököt vagy Jeremy Corbynt, a brit Munkáspárt korábbi elnökét.

Kuba és a nemzetközi baloldal

Talán magától értetődőnek tűnik, hogy baloldaliak miért romanticizálják túl Kubát, de őszintén szólva én sosem értettem.

Egy diktatúrának persze érdekes lehet az ideológiája, de bármilyen értékek mellett is állnak ki a vezetői, attól még diktatórikus vezetők maradnak, ami összeegyeztethetetlen bármilyen demokratikus baloldali vagy jobboldali gondolkodással. Egy politikai rendszer saját túlélése érdekében sok eszközt fel tud használni, és ami a jobboldalon a nemzeti büszkeség vagy a vallás, az a baloldalon gyakran a szolidaritás és az egyenlőség eszméi lesznek.

Kuba kétségtelenül tett lépéseket például az egészségügyhöz vagy oktatáshoz való hozzáférés tekintetében, amiket el kell ismerni, de ezek nem változtatják meg a rendszer lényegét: a hatalom fenntartásának és újratermelésének könyörtelen folyamatát. Ebben a keretben az oktatás és egészségügy fejlesztése csak eszközök maradnak, amelyekkel az erőszakos hatalomgyakorlás ellenére a vezetés legitimációt igyekszik teremteni magának. Ráadásul az 1980-as évek idealizált Kubájából mára kevés maradt meg: az egyenlőtlenségek nőnek nem csak a társadalmi rétegek, de a különböző etnikai csoportok között is. 

Sokan említik még meg Kuba nemzetközi tevékenységét is, amelynek keretében számos afrikai országnak segített függetlenedésében. Ez mind nagyon szép, de két dolgot ne felejtsünk el.

1. Egyrészt ezek a népek nem Kuba miatt lettek függetlenek, hanem más nemzetközi folyamatok miatt, amelyek fenntarthatatlanná tették az európai gyarmatbirodalmakat.
2. Másrészt a kubai katonai támogatás nem apolitikus módon történt, hanem a kubai hatalmi érdekeknek megfelelően, ami baloldali szempontból éppen annyira kritizálható és kritizálandó, mint az Egyesült Államok vagy Szovjetunió hasonló tevékenysége. Ezek az országok ugyanazt csinálták, csak más mértékben: saját érdekeik mentén beavatkoztak számos állam életébe, nem ritkán évtizedes polgárháborúk kialakulásához járulva hozza. 

Mindezekkel a lépésekkel Kuba a saját maga által képviselt értékeket ásta alá folyamatosan. Ahogy egy jobboldali autoriter rendszer a nemzeti vagy vallási identitást váltja politikai aprópénzre, úgy a kommunista diktatúrák a baloldali eszméket használják fel saját hatalmi céljaikra. Éppen ezért szerintem

egy magát baloldalinak valló, a szolidaritás és egyenlőség eszméjét magáénak érző gondolkodónak kéne a leginkább felháborodnia azoknak a rendszereknek a működésén, amelyek ugyanezeket az ideákat használják ki, üresítik ki, és ássák alá.

Mint ahogy egy jobboldali populizmusnak is áldozatává válnak a hagyományos konzervatív mozgalmak, úgy egy kommunista diktatúra is saját demokratikus baloldalát hozza lehetetlen helyzetbe.

A nemzetközi baloldal a szolidaritás eszméje alapján gyakran beleesik abba a hibába, hogy szocialista vagy kommunista politikusoknak elnézi az autoriter viselkedést. Kubához hasonlóan az elmúlt időszakban Kínával, Venezuelával vagy éppen a szíriai kurdokkal kapcsolatban is halhattunk hasonló hangokat. Ez a mechanizmus a jobboldalon is működik, de mivel az egyenlőség kifejezett fontos szerepet tölt be a baloldali eszmékben, számomra még érthetetlenebb a diktatúrák melletti kiállás.

Persze gyakran ezek a narratívák csak az Egyesült Államok külpolitikájának bírálatát szolgálják, ami egy fontos és vitathatatlanul releváns igény akár Latin-Amerika, akár Kína, akár a szíriai kurdok vonatkozásában, de ezt meg lehet tenni anélkül, hogy relativizáljuk autoriter rendszerek működését. Másik oldalról sem kell jobboldalinak vagy fasisztának lenni ahhoz, hogy valaki bírálja a kubai rezsimet – nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban több szimpátiatüntetés is zajlott a kubai menekültek szervezésével, akik között (biztos vagyok benne) találhatunk baloldalit, jobboldalit és liberálist egyaránt.

A nyugati politikai viták kiszervezése

Persze a probléma illeszkedik ahhoz az egyre erősebb tendenciához, hogy a saját politikai vitáinkat nyugaton „kiszervezzük” a nem-nyugati világra. Attól függően, hogy ellenzékiek vagy kormánypártiak vagyunk, az egyes külföldi vezetők megítélését azoknak a magyar kormányhoz való viszonyától tesszük függővé, és őket is felhasználjuk a politikai vitáinkban. Legyen szó Kínáról, Izraelről, Törökországról vagy az Egyesült Államokról,

a saját belpolitikai vagy európai politikai szimpátiánk alapján ítélkezünk más rendszerek és helyzetek felett ahelyett, hogy azokat a saját kontextusukban értékelnénk.

Így válnak nagyon bonyolult válságok és mozgalmak puszta leegyszerűsített érvekké a mi politikai vitáinkhoz, hozzáigazítva a valóságot adott vitahelyzetben betöltött szerepünkhöz. Erre persze minden politikai oldal hajlamos, a jelenség viszont több szempontból is káros: bagatellizálja társadalmak szenvedését, és átpolitizál olyan nemzetközi kérdéseket, amelyeket elsődlegesen nem belpolitikai és ideológiai szempontból kéne értelmeznünk. Ezt a hozzáállásunkat meghaladni mindannyiunk érdeke, oldaltól, identitástól és nemzeti hovatartozástól függetlenül.

FOTÓK: Szalai Máté, Washington DC, 2021