Az élet pótvizsgái

Mire tanít meg minket a jogi kar az életről? Na és Istenről?

„Időnként nem árt jó nagyokat esni!

A bukás, ha másra nem is, de arra okvetlenül jó, hogy megtanuljuk a legkisebb sérüléssel járó földet érés és a leggyorsabb talpra állás technikáját”.

Moldova György

Nagyon rossz éjszakám volt. Úgy éreztem reggel magamat, mint akit a kutya szájából húztak ki. Amikor pedig az ágyam mellett egy méter magasságban tornyosuló vizsgajegyzeteimet megpillantottam – amelyekből az aznapi polgári jogi záróvizsgámra készültem –, szabályosan rosszul lettem. A polgári jog csodálatos és szerteágazó tudomány, ám a több tucatnyi tétel címeit is képtelenség volt megjegyezni, nemhogy az egész anyagot fejben tartani. Rengeteget tanultam a vizsgára, de soha addig olyan üresnek nem éreztem magamat, mint azon a reggelen.

Amikor a jogi kar hatalmas ajtaján benyitottam, az egyik, szintén vizsgázó csoporttársammal futottam össze, aki – mint megtudtam – „stresszoldás” végett csokikért rohant át a közeli ABC-be. A teljes kétségbeesés ült ki az arcára.

Feladom! Feladom! Rohadtul ideges vagyok! – mondogatta.

Kiderült, hogy a jogi kar korábbi dékánja, a polgári jogi tanszék rettegett vezetője lesz a vizsgaelnök, és a város ismert bírónője az egyik bizottsági tag. Ettől én is bepánikoltam. Kértem, hozzon nekem is egy csokit.

A volt dékán nem galambszívéről ismert, kemény, határozott ember hírében állt. A professzor a polgári jogról olyan szenvedélyesen tudott beszélni – az előadásmódja egyébként élvezetes volt –, mintha az a saját élete műve lenne. Az volt az érzésem, hogy valami hasonló szenvedélyességet várt volna el tőlünk is. Még az autója rendszáma is „pétékás” volt: PTK-339. „Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni (…)”.

Tanulnotok kellett volna!

Kinyílt a vizsgaterem nyikorgó ajtaja. Névsor szerint az első három csoporttársamat hívták be. Tizenketten vizsgáztunk aznap. Volt, aki a feszültségét a vécében cigizve oldotta, volt, aki a csokikat tömködte magába – mint például én is –, s voltak, akik látszólag békésen vártak végzetükre.

Amikor kijöttek az első vizsgázók, és láttuk arcuk torzulásait, köréjük csoportosultunk. Szétszedték őket odabent.

Olyan mélységig mentek bele a kihúzott tételeik taglalásába, hogy a végére azt is elfelejtették, amit egyébként tudtak. Aztán jöttek a következők, akik profánul csak „kivégzőosztagnak” nevezték a bizottságot, ettől pedig nekünk, soron következőknek még a maradék bátorságunk is az inunkba szállt.

Amikor beléptem a terembe, csak annyit mondtam önfeladóan magamban: „Istenem, ha te most itt nem segítesz, én elvérzem!” Valami olyasmit éltem át, mint anno, a matek érettségi előtt. Akkor a közeli templomba mentem be, adtam Szent Antalnak egy ötszázast, és megígértem, hogy ha sikerül, kap még egy másikat is.

Államvizsgázó egyetemistaként már nem akartam kilóra megvenni az Istent, csak kétségbeesésemben segítségéért esedeztem. Kihúztam a tételeket. Hirtelenjében minden elsötétült előttem. Újra elolvastam a kérdéseket.

Idővel valami derengeni kezdett, s nem mellesleg az előttem vizsgázó lány egyik tétele jó néhány ponton átfedésben volt az enyémmel, így elkezdtem rá is figyelni, és bőszen jegyzetelni. Nyomban hálát is adtam a Fentről jövő segítségért.

Azután sorra jutottak eszembe a tételeim válaszai. Mindegyik kérdéshez bőségesen írtam. Amikor rám került a sor, felmondtam a jegyzetemet. A professzor és a bírónő is kérdezgetett. A vizsga közben leeresztettem, mert éreztem, hogy jól megy. Négyesre tippeltem. Az eredményt nem közölték senkivel. Amikor kijöttem, körbevettek a többiek. Elmondtam, hogy kemény volt, de normálisak. Utánam volt még jó néhány lány, akik viszont sírva jöttek ki. Porig alázta őket a bizottság. Én pedig – mint aki már túl volt az egészen, csak annyit böktem oda nekik: „Tanulnotok kellett volna”! –

Együttérzés helyett viccnek szántam, de nem úgy sült el.

Miután az utolsó csoporttársunk, a tizenkettedik is levizsgázott, hosszú percek teltek el, mire kinyílt a vizsgaterem ajtaja. Mindannyiunkat behívtak. Felállt az elnök és a bizottság, mint valami rögtönítélő bíróság. A professzor intézett hozzánk néhány keresetlen szót, majd névsor szerint felolvastatta a neveket és a vizsgajegyeket: egyes, egyes, egyes… A tizenkét vizsgázó közül azon a délutánon nyolcan egyest kaptak, négyen pedig kettest. Én magam is. Mint kiderült, túlzó optimista becslésem volt a négyes, ám a sorjában kiosztott karók után hálás voltam én a kettesért is.

A fagyi visszanyalt

Az öt államvizsgatárgyból utolsó a büntetőjog volt. A polgári jog mindig közel állt hozzám. Már nagyon fiatalon is számos megállapodást, szerződést írtam, ma is gyakran én írom az önkormányzatét is.

A büntetőjoggal viszont soha nem lettünk barátok.

Hogy könnyebben tanuljak, számos büntetőügy tárgyalására kértem bebocsátást az ügyeket tárgyaló bíróktól. Mivel finoman szólva nem kedveltem, éppen ezért sokkal többet kellett tanulnom a büntetőjoggal kapcsolatos vizsgáimra. Ismét egy kemény vizsgabizottsággal találtam szembe magamat. A vizsgán hebegtem-habogtam, összevissza beszéltem, így nem is csoda, hogy a két vérmes bírónőből és egy tanársegédből álló bizottság kivágott. Jogosan, magam is így ítéltem meg.

Újra nekigyürkőztem, ám ismét kirúgtak. Ekkor már nem éreztem annyira jogosnak az ítéletüket. Az elnök mindenbe belekötött. Egy mondatomat sem mondhattam végig, és idegesítően vigyorgott az arcomba. Nem ezt érdemeltem! – mondtam is nekik, majd becsukva mögöttem az ajtót, kimentem a szobából.

Az egyetem folyosóján összetörve sírtam el magamat. Valahogy úgy, ahogy a lányok a polgári jogi vizsgájuk után, amikor őket is porig alázta a bizottság, és akiknek azt mondtam: „tanulnotok kellett volna!”

Pár hét múlva újra nekiveselkedtem, immár harmadszorra, és újra sikertelenül. Ekkor már naponta 16-18 órát tanultam a büntetőjogot, de még ez sem volt elég. Több hónap kényszerű szünet következett, majd negyedszerre is bejelentkeztem. Ismét rengeteget tanultam, és ismét kirúgtak. Abszolút igazságtalannak éreztem.

Amiatt kaptam az egyest, mert az emberölés tíz minősített esetéből egy nem jutott az eszembe. A vizsgabizottság nyikhaj tanársegéd tagja, aki előttem csupán pár évvel végezhetett – egyébként ők a legveszélyesebbek –, még rúgott is egyet belém: „Hogy akar ön jogász lenni, ha ezt nem tudja?” Én pedig totálisan kikészülve, és már szinte depressziósan estem otthon az ágynak.

Az egyetem szabályzata akkoriban úgy szólt, hogy egy államvizsga tárgyból ötször lehet vizsgázni. Ha ötödjére sem sikerül, akkor minden államvizsgatárgyból újra vizsgát kell tenni, amelyre én már nem voltam képes.

Összetört állapotomban újra eszembe jutott, amit a lányoknak annak idején mondtam: „Tanulnotok kellett volna!”

Hát igen, itt vagyok én nyomorult – gondoltam –, aki több mint fél éve jóformán napi 16-18 órában büntetőjogot tanul, hiába.

Megértettem, hogy a fagyi visszanyalt, s hiába a tanulás, ha nincs irgalom, és nincs kegyelem. Csendes magányomban kértem bocsánatot Istentől a csoporttársaimnak való beszólásért, e-mailben, telefonon pedig tőlük is. Épp olyan igazságtalan voltam velük szemben, mint amilyen igazságtalanul bántak el velem. Nyomoromban megértettem: ahelyett, hogy vigasztalójuk lettem volna, szerencsétlenekbe még én is rúgtam egyet.

Sorban az ötödik büntetőjog államvizsgámra – mint utolsó esélyre – minden erőmmel, és céltudatosan készültem. Mindenfelé kis cetliket helyeztem el jogszabályi hivatkozásokkal, taxatív felsorolásokkal a lakás különböző pontjain, amelyekre véletlenszerűen rátalálva, igyekeztem a válaszokat hangosan felmondani.

A vizsga előtti nap egyik fogamból kiesett a tömés, ami miatt az belobbant. Nem mentem fogorvoshoz, mert azzal is csak időt veszítettem volna, inkább tanultam helyette és amikor már nagyon fájt, pálinkával öblögettem.

Egyszer csak megcsörrent a telefonom.

Az egyik barátom hívott, teljesen kikészülve. Elhagyta a felesége, és szeretne sürgősen eljönni hozzám beszélgetni. No, már csak ez hiányzott! Nem! Éppen most? Holnap vizsgázom! – gondoltam magamban, belülről háborogva, miközben a vonal túl végén a szerencsétlen ott zokogott. Hirtelen eszembe jutott: alázat, alázat! Nehogy megint abba a bűnbe essek, mint a lányok esetében. A barátomat elhívtam, még egy gyors vacsorát is összedobtam. Vacsora közben beszélgettünk, igyekeztem vigasztalni, tanácsokkal ellátni.

Borzasztó állapotban volt, ám valami fontosat mondott azon az este nekem: „Ne azt kérdezd az Istentől, hogy „miért” kapod ezt vagy azt, hanem kérdezd úgy: „mi célból?” A „mi célból”-ban benne van a válasz iránti őszinte vágy, és a tanulás lehetősége is.

Miután elment, tanulás helyett térdre rogyva imádkoztam érte, és kértem bocsánatot a lányokra tett meggondolatlan megjegyzésemért. Megértettem, hogy a pótvizsgákat, a négy egyest e célból, azaz a tanulás, a megalázkodásom céljából kaptam.

Zaklatott éjszaka után, kora reggel, lelkileg és szellemileg kipurcanva mentem vizsgázni. Uram, könyörülj meg rajtam, adj kérlek bölcsességet, és adj egy jóindulatú vizsgabizottságot! – fohászkodtam az egyetemig vezető úton. Amikor az egyetem bejáratának kilincsére tettem a kezemet, egy ige villant fel bennem a Zsoltárok könyvéből: „Megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet mostantól fogva mindörökké!”

Egy fellebbviteli ügyész volt az aznapi vizsgabizottsági elnök. Elmondtam a tételemet, válaszoltam a kérdéseire. Láttam rajta, hogy őszintén érdekli a válaszom, amitől valósággal felszabadultam.

A körülbelül negyven perces vizsgám szakmai párbeszédben zajlott. Emlékszem, még olyan apró betűs kiegészítésekről is beszéltem a tétel kapcsán neki, amelyekről ő maga sem tudott. A mellette ülő, büntetőjogot oktató tanárnőtől kérdezte, hogy ez tényleg így van? Mire ő csak bólintott. Megkönnyebbülve jöttem ki, és ereszkedtem hálaadással térdre a folyosón. A fellebbviteli ügyész a bűneim miatti négy egyesem vádiratát ejtette. A négy egyes után egy négyest kaptam.

Élethosszig tartó tanulás

Az élet egyik titka, minden bizonnyal az, hogy soha ne adjuk fel.

Az összetört barátom, aki a lehető legrosszabbkor, a vizsgám előtti napon jött vigasztaló tanácsért hozzám, akivel a vizsgámat követően többször beszélgettem még, pár hét múlva feladta. Nem tudta elhordozni, hogy elhagyták. Önkezével vetett véget életének.

Az én keserű megtapasztalásaimból pedig az is látszik, hogy nem feltétlenül az egyetem, hanem maga az élet a tanulás. Ha akarunk ezzel élni, addig tart, míg élünk.

Életünk során pedig rengetegszer kerülhetünk akaratunk ellenére, vagy valamilyen tettünk következtében olyan mélységekbe, amelyeknek nem biztos, hogy egyből meglátjuk az okát, pedig az életben minden okkal és valamilyen céllal történik.

Az életünk folyamatos magvetés, és minden ilyennek, mint előzménynek lesz egyszer egy következménye, ahogy a mulasztásainknak is. A jó fa, jó gyümölcsöt terem, a rossz fa, rosszat. Ha a fát nem ápoljuk, a jó fa is tönkre mehet. Ám az is látható, hogy az élet kínál bizonyos pótvizsgákra lehetőségeket.

Ha elbukunk, és nem tanulunk belőle, egyszer menthetetlenül elveszünk, ha tanulunk, „menthetetlenül” megmenekülhetünk.