A helyreállítási terv visszadobása nem a korrupcióról vagy a melegekről szól, hanem a helyünkről a világban

Balogh Gábor

Szerző:
Balogh Gábor

2021.07.13. 06:50

Magyarország az új hidegháborúban akkor bukik a legkevesebbet, ha a Nyugattal tart. A Keletnek csak addig vagyunk értékesek, ameddig a szabotázsakciókra képesek vagyunk.

Most már nem csak folyosói pletyka, hogy veszélybe került a magyar helyreállítási terv. Az Európai Bizottság meghosszabbította a beadott magyar dokumentáció elbírálási határidejét, a testület szóvivője pedig nem hagyott kétséget afelől, hogy bürokratikus akadályoknál jóval komolyabb problémáik vannak. Ariana Podesta ugyan indoklást nem fűzött a döntéshez, de világossá tette: „inkább heteket, mintsem napokat vehet igénybe” a végleges határozat megszületése. A kormány az LMBTQ-lobbi nyomulását látja a történtek mögött, míg az ellenzéki közvéleményben az az uralkodó olvasat, hogy „az EU megelégelte a lopást”.

A legszomorúbb, hogy mindkét olvasatban bőven van igazság – de ha egy pillanatra kizoomolunk az aktuálpolitikai iszapbirkózás szintjéről, akkor kiderül, hogy ezeknél sokkal mélyebb és régebbi problémáról van szó.

A magyar politikai elit ismét, sokadjára nem tudja elhelyezni az országot Európában és a világban.

Nem tét, csak ürügy

Orbán Viktor a helyzetet a múlt héten úgy foglalta össze: „Brüsszel LMBTQ-aktivistákat akar küldeni a magyar iskolákba.” Ha még el is tekintünk attól a ténytől, hogy erről ebben a formában egyetlen uniós tisztségviselő vagy tagállami vezető sem nyilatkozott, és elfogadjuk a miniszterelnök narratíváját, akkor is felmerül egy kényelmetlen kérdés: ha a nyugati kulturális, politikai és ideológiai konszenzusnak már évtizedek óta része a különböző etnikai és szexuális kisebbségek iránti (sokszor valóban irritálóan túltolt) „érzékenyítés”, akkor miért éppen most vezényelnék hazánkba a melegjogi különítményeket? Miért nem tették ezt három, öt, vagy tíz évvel ezelőtt?

A történet ellenzéki olvasata is legfeljebb féligazság. Magyarországon az első eurócent megérkezése óta tisztességtelen, részrehajló és dilettáns módon osztják el az uniós forrásokat. Tény, hogy az elmúlt évtizedben e téren a helyzet még rosszabb lett (ami nem annak köszönhető, hogy az előző kormányzatnak több erkölcsi tartása volt, sokkal inkább annak, hogy kevesebb hatalma). De éppen ezért ez alatt a tíz esztendő alatt ezerszer volt alkalma Brüsszelnek megbizonyosodnia arról, hogy a pénz tekintélyes része kormányközeli magánzsebekbe vándorol. Mégsem zárták el a csapokat.

Már csak azért sem, mert abban is biztosak lehettek, hogy a támogatásokból a térkőbiznisztől a multiknak nyújtott dotációkon át a számukra fontos infrastrukturális fejlesztésekig számos kanálison keresztül sokmillió euró vándorol vissza a nyugat-európai gazdaságba. Miért épp most szaladt volna tele a hócipője Brüsszelnek a magyar kleptokráciával?

A helyzet az, hogy a szemünk előtt zajló küzdelemnek a melegjogi kérdés vagy a korrupció sokkal inkább ürügye, mint valódi tétje.

Amit látunk, az nem ideológiai, vagy morális vita – hanem kőkemény geopolitikai játszma, amelyben az dől el, hogy Magyarország, és Kelet-Közép-Európa melyik oldalra áll a jövő hidegháborújában.

Brüsszel és a triplafenekű bőrönd

Sokáig úgy tűnt, hogy az euroatlanti szövetségi rendszerrel szemben Oroszország képez majd ellenpólust – ám, ahogyan lenni szokott, a felszín ezúttal is harsányan fecsegett, míg a mélyben zajlottak a valódi gazdasági és politikai folyamatok. Ameddig Washington és Moszkva harciasan üzengettek egymásnak, és nem mellesleg kirobbantottak néhány proxyháborút, a két fél szorgos erőforráségetését bölcs mandarinmosollyal szemlélték Pekingből.

A csendes somolygásnak azonban mára vége. Kína immár elég erős, riválisai pedig eléggé leharcoltak ahhoz, hogy napról napra nyíltabban vállalják be az USA antagonistájának szerepét. (Tandemben persze a sárkány szárnyai alá behúzódó oroszokkal.) Mindez persze részben válaszreakció az egyre hangosabb amerikai kardcsörtetésre – amelynek meg éppen az az egyik fontos oka, hogy Washingtonban az elmúlt években beleszédültek a Rambo 2 újraforgatásába, s a gonosz ruszki medve elleni ökölrázás közepette csak most döbbentek rá, mennyire hagyták feljönni Pekinget. A koronavírus-járvány villámgyors otthoni elfojtása a több mint egy évig húzódó nyugati pandémiás kínszenvedés még komolyabb előnyhöz juttatta Kínát, a helyzet így várhatóan tovább élesedik majd.

Ez a hidegháború tehát már elkezdődött. És bármennyire is érezzük ezt jogosan esztelen energiapazarlásnak egy ezernyi súlyos kihívással küzdő bolygón, Magyarországnak soha nem volt és soha nem is lesz ahhoz ereje, hogy ilyen irgalmatlan erők egymásnak feszülését meggátolja, vagy áthidalja.

Ebben a küzdelemben muszáj valahova állni. Orbánék pedig éppen ezt szeretnék megspórolni, Brüsszel és Washington meg ezt akarja bevasalni rajtuk.

Aki nincs velünk, az nincs

A pedofiltörvénybe beleerőszakolt „LMBTQ-propagandával” szembeni paragrafusok pedig kiváló morális ürügyet adnak erre. Teljesen mindegy, mit gondolunk a jogszabályról, ekkora magas labdát feldobni az ellenségkeresés és a kurucos szabadságharc-mítosz rövid távú belpolitikai hasznáért cserébe súlyos stratégiai hiba volt.

Az uniós döntéshozók a kormánytól egy rendkívül praktikus triplafenekű bőröndöt kaptak, amelynek legfelső rekeszében természetesen a közpénzek feletti őrködés áll, a középsőben a melegek jogainak védelme (amely hivatalosan nem indoka a pénzügyi csuklóztatásnak, de remekül össze lehet kacsintani a nyugati közvéleménnyel „tudjuk, hogy tudjátok” alapon), a legalsóban pedig ott lapul a nyers geopolitikai felkérdezés: „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Vagy még inkább: „aki nincs velünk, az nincs többé”.

Orbánék politikájával nem az a valódi probléma, hogy nem osztoznak abban a naiv (de leginkább álnaiv) narratívában, amely a demokratikus és emberijogi értékek és a sötét diktatúrák epikus összecsapásának láttatja a világpolitikát. Hanem az, hogy azt gondolják: ezekből a tektonikus hatalmi mozgásokból a törésvonalon fekvő országok – mint Magyarország – még akár jól is kijöhetnek, ha saját szövetségi rendszerükből kikacsintgatva az ellenféllel is haverkodnak. Pedig a keserű igazság az, hogy ezen a szélességi és hosszúsági fokon, ahol élünk, ezekben a helyzetekben a maximum, amire törekedhetünk, a veszteségek minimalizálása.

Márpedig Magyarország ebben a küzdelemben akkor bukik a legkevesebbet, ha a Nyugattal tart.

Egyszerűen azért, mert az onnan érkező források és tőke 2021-ben (és még várhatóan nagyon sokáig) nem válthatóak ki semmivel. Az eurónak és a dollárnak Közép-Európában a rubel és a jüan nem tud alternatívája lenni.

Ha a divatos identitáspolitikai hisztériákat és a veretes szuverenitásmegmondásokat lefejtjük a valóságról, akkor ott találjuk alatta a nemzeti érdeket. Ez még pár évvel ezelőtt is lehetett az egyensúlyozás, a Kállai-kettős (hármas, négyes) okos, óvatos táncikálása – de azok az idők véget értek. És nem csak a Nyugat szerint. Az, hogy a magyar kormány az uniós külpolitika küllői közé egyre gyakrabban dob botot a kínai és orosz érdekek mentén, világosan mutatja: a barátság és az uniós kontroll nélkül okosba’ megköthető üzletek árát Pekingből és Moszkvából is egyre inkább megkérik.

Mi pedig egészen pontosan addig vagyunk értékesek számukra, ameddig ezekre a szabotázsakciókra képesek vagyunk.

Ha Magyarország Brüsszel hősies megállítása közben még inkább elszigetelődik, ha a kétsebességes Európa tervét újra előveszik, és mi a periférián kapunk csak helyet, ha a folyamatos diplomáciai trollkodással kiprovokáljuk az egyhangú külpolitikai döntések eltörlését – akkor az oroszok és kínaiak „kárt érte, kiváló ügynök volt” sóhajtással elengedik a kezünket.

Nem az a reális veszély, hogy kizárnak minket az EU-ból, és Moszkva vagy Peking halálos ölelésébe ájulunk – hanem az, hogy az uniós hálószobából az előszobába költöztetnek ki minket, s így már az oroszoknak és a kínaiaknak sem leszünk többé kívánatosak. Ennek a történetnek jelen tudásunk szerint kétféle vége lehet:

  1. Bezuhanunk a két szék között a padlóra. Az EU döntéshozatalából kiszorítva, az orosz és kínai érdeklődést elveszítve, a jóval kevesebb uniós forrásnak is még inkább kiszolgáltatva betérdeltetnek minket a sarokba, s még azt a kevés szuverenitásunkat is elveszítjük, ami ma még megvan. Ha az ellenzék az Orbán elleni dzsihád hevében ezt Brüsszelben még sietteti is, győzelme esetén ezt a perifériás roncstelepet örökli meg.
  2. Még időben besorolunk oda, ahová nem elsősorban az értékeink, hanem az érdekeink mentén tartoznunk kell. Az ország elbukik néhány, javarészt eleve bőven nélkülözhető kínai és orosz beruházást, így a NER-elit kénytelen lesz az uniós forrásokon élősködni – amit Brüsszel persze ebben az esetben tovább fog tűrni, bármennyire is szép szerelmesleveleket ír hozzájuk az ellenzék.

A második szcenárió megvalósulása minden más egyéb szempontot felülíró nemzeti alapérdek. Bármilyen ideológiai, világnézeti kérdést, vagy pláne rövid távú belpolitikai haszonszerzést ez elé helyezni nettó nemzetárulás – akár szabadságharcos, akár demokratikus köntösben teszik. A magyar politikai elit az elmúlt harminc év talán legnehezebb vizsgája előtt áll. Nagyjából semmi okunk nincs bízni abban, hogy nem buknak el – mégis egyedül ebben reménykedhetünk. 

Balogh Gábor

Bencsik Jánosnak, a Polgári Válasz országgyűlési képviselőjének kommunikációs tanácsadója, az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel.

olvass még a szerzőtől
Balogh Gábor

Bencsik Jánosnak, a Polgári Válasz országgyűlési képviselőjének kommunikációs tanácsadója, az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek