Miért nem tudnak vitatkozni a liberálisok?

A konstans nácizó liberálisok és a valódi nácik között valójában nincs is akkora különbség. Sőt, míg az egyik oldal nyíltan deklarálja a demagógiáját, a másik az elfogadás és a diverzitás címszavai alatt üldöz mindent és mindenkit, aki nem ért vele egyet.

Az utóbbi pár hétben főleg a pedofiltörvénynek köszönhetően halmozottan is szembesültem az úgynevezett liberális világnézetet képviselők vitakultúrájával, és az ezen belül fellelhető furcsa önellentmondásokkal, amelyekről most szeretném megosztani csokorba rendezett tapasztalataimat.

Elsőként rögtön arra figyeltem fel, hogy a számukra kedvezőtlen vagy kellemetlen állításokat progresszivitástól duzzadó eszük ágában sincs egy alátámasztott érvrendszer segítségével megcáfolni.

Az ellenvélemény kinyilatkoztatása általában úgy néz ki, hogy le van hülyézve az eredeti állítás megfogalmazója a véleményével együtt, majd amikor az egy konstruktív vita halvány reményében felteszi a kérdést, hogy „ugyan miért?”, arra már sosem érkezik válasz. Ha esetleg mégis, ami az esetek rendkívül elenyésző részében történik csak, a válasz annyi:

ez túl nagy botorság ahhoz is, hogy egyáltalán válaszra méltassák.

Hasonló mezsgyéjén mozog a woke-ságnak az, amikor már nem is ostobaságnak neveznek valamit, hanem egyenesen betiltandó, eltörlendő, örökre elnémítandó véleménynek. Egyáltalán nem számít, hogy ezen vélemény hány oldalról van megtámasztva és aládúcolva a statisztikák szilárdságot jelentő oszlopaival, a progresszivitás baltái kíméletlenül lesújtanak újra meg újra egészen addig, amíg apró darabokra nem aprítják azt.

Egyébként is egészen rendhagyó a viszonyuk ezekhez a statisztikákhoz. Tudniillik, ha bármely olyan felméréssel, vizsgálattal vagy kutatással találják szembe magukat, amely számukra bosszantóan kellemetlen vagy egyenesen elfogadhatatlan dolgokat fogalmaz meg, a kommunikációs fegyvertárban tartogatott válasz a következő: a statisztikákat a világ legkönnyebb dolga meghamisítani és manipulálni.

Igen ám, csakhogy ez az állítás csak addig igaz, ameddig nem rántják elő környezetbarát kecskeszőrből font tarsolyukból a saját igazukat bizonyító statisztikákat. Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy a tíz, „Le a patriarchátussal!” tetoválást viselő, leszbikus vegán nő bevonásával készült kutatás maximálisan reprezentatív a társadalom egészét tekintve.

Ugyanez vonatkozik az anekdotikus érvelési hibaként elhíresült jelenségre is. Ez ugyebár azt jelenti, amikor valamelyik vitázó személy saját életből vett példákkal kívánja igazolni az általános érvényű kijelentéseit. Leszögezném, hogy semmi baj sincs az általános kijelentésekkel, mert a világban zajló folyamatokat és az emberi magatartást is csak általánosságban tudjuk vizsgálni, ráadásul, ha általánosítás helyett a tendencia terminusát használjuk, mindjárt fogyaszthatóbbá válik.

Igen ám, csakhogy a liberális narratíva hívei mélységesen fel vannak háborodva, amikor bizonyos statisztikákra alapozva az ember egy általános érvényű kijelentést tesz, amely felháborodás szintén csak addig tart, ameddig ő – statisztikák helyett – a saját életéből vett egyszeri példával akarja alátámasztani az igazát. Mint a pozitív diszkrimináció, a pozitív általánosítás sem jelent problémát.

Ugyanennek az ellentmondásnak egy másik aspektusa, amikor például a feminizmus kérdésének megvitatása során általános természetbeli attribútumokra alapozva nyilatkoznak bizonyos kérdésekről. Hiszen egyébiránt tűzzel-vassal üldözik, aki csak a szájára meri venni az eltérő természet jelenségét.

Sokan közülük nem látnak problémát abban, hogy a válás, a gyermekelhelyezés vagy az igazságszolgáltatás során a nők jóval kivételezettebb helyzetnek örvendenek, hiszen evidens, hogy egy anya sokkal inkább törődik a gyermekével, és a statisztikák alapján a női bűnelkövetők visszaesési aránya szignifikánsan alacsonyabb. De ha valaki meg meri említeni, hogy a magas pozíciókban talán azért kevesebb a nő, mert ők általában nem olyan ambíciózusak, már mantrázzák is a „szabadságra való rákényszerítés” bűvös varázsigéit.

Rendkívül gyakran mondanak ellent saját maguknak is: a nagy genderszótár összes nemének megkérdőjelezése szigorúan tilos, hiszen a nemiség velünk született és a legkevésbé sem tanult dolog. Kivéve persze akkor, amikor a hagyományos férfi vagy női természetről van szó, mert az semmi más nem lehet, csak a patriarchátus által ránk kényszerített szörnyű elnyomás.

Ugyanazon embereknek nincs problémájuk a férfierőszak kifejezéssel, akiknek vérben forog a szemük a cigánybűnözés hallatán. Kérem alássan, maradjunk konzekvensek: vagy mindkettő, vagy egyik sem.

Pontosan ugyanazok az emberek, akik megvetéssel vegyített sajnálkozással fogadják, ha a nézeteik miatt sorosistáknak titulálják őket, aggatják rá a „náci” levakarhatatlannak tetsző jelzőjét mindenkire, aki nem ért velük egyet.

Annak idején hetekig tartó felháborodáshullámot korbácsolt Dúró Dóra elkeseredett performansza, amikor is nyilvánosan ledarálta a Meseország mindenkié című könyvet, és az ellenlábasai hosszan köszörülték rajta a nyelvüket, mondván, hogy ugyan mi félelmetes lehet egy mesekönyvben. Ehhez képest a tengerentúlon egyetlen klasszikus mesének sem sikerült megmenekülnie a progresszivitás csápjai elől, egyre-másra veszik le őket a műsorról, vagy látják el rasszizmusra figyelmeztető felirattal.

Természetesen az egyik oldal nyilvánvaló hiányosságai nem legitimálják a másik oldal hibáit – én csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a konstans nácizó liberálisok és a valódi nácik között valójában nincs is akkora különbség. Sőt, míg az egyik oldal nyíltan deklarálja a demagógiáját, a másik az elfogadás és a diverzitás címszavai alatt üldöz mindent és mindenkit, aki nem ért vele egyet.