Hát lehet valakinek magyarként boldog gyerekkora a Szovjetunióban?!

Szerző: Pintér Bence
2021.07.11. 08:06

Gazda Albert regényben rajzolta fel gyerekkora mikrokozmoszát, mi pedig elolvastuk, mire jutott.

Hát lehet valakinek magyarként boldog gyerekkora a Szovjetunióban?!

Gazda Albert regényt írt – tudtam meg, mikor Gazda Albert, a közéleti újságírástól visszavonult egykori szerkesztőm, számos magyar lap munkatársa, szerkesztője, főszerkesztője, miegyebe dobott egy e-mailt, hogy megjelent a könyve, ami a Leningrád címet kapta.

Mielőtt még bármit, mondjuk a könyv fülszövegét elolvastam volna, az futott át az agyamon, hogy Albert mennyi érdekes dologról adhatna számot akár memoár-, akár regényformában, hiszen 1991 óta foglalkozott újságírással, belülről nézte végig a médiaháborút, a kétezres évek internetboomját, a NER felemelkedését és pusztítását a magyar sajtóban.

Mivel mindig is szerettem, ahogy ír, gyakorlatilag bármit elolvasnék tőle ezekben a témákban is, a Leningrád azonban sokkal személyesebb regény, és a fenti szempontokból kevésbé releváns témába ad betekintést:

Gazda Albert ugyanis ebben a regényben megírta gyerekkora történetét, amit az akkor éppen a Szovjetunióhoz tartozó kárpátaljai kisvárosban, Técsőn töltött.

Ha nem ismerném és becsülném a szerzőt, nem biztos, hogy a kezembe vettem volna a kötetet, mert több szempontból is kívül esik az érdeklődési köreimen; a végére érve azonban elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy a körülmények oda vezettek, hogy végigolvassam. El is mondom, hogy miért.

Semmi nyomasztás

Laikus vagyok a magyar kortárs szépirodalommal kapcsolatban, de az embernek támad olyan képzete, hogy

  • vagy formailag valami rendkívül progresszív-posztmodern dologgal kell előállni,
  • vagy valami tematikailag iszonyatosan nyomasztó dologgal,

hogy ezekben a körökben valaki a kortársak által maradandónak vélt alkotást alkosson. A legszerencsésebb, ha valaki formailag szubverzív és egyben nyomasztó dolgot rak le az asztalra.

És hát a tematikát tekintve itt is mehetnénk valami ilyen irányba, hiszen mégis mi az isten lehetett volna a Szovjetunió nyugati határvidékén, a hatvanas-hetvenes években, magyar kisebbségiként, mint elnyomás, nyomor meg szenvedés – gondolnánk, de aztán kiderül, hogy szerencsére szó sincs erről, legalábbis Gazda Albert gyerekkorát nem ezek az élmények határozták meg.

Ehelyett egy olyan gyerekről és fiatalemberről olvashatunk, aki az adott körülmények között keresi az útját: keresi az utakat az életben, és keresi az utakat kifelé abból a szerethető, pozitív, mégis szűkösnek érződő környezetből, amit a kárpátaljai Técső nyújtott ebben az időszakban. 

Mindezzel együtt a Leningrád nem egy nagy lázadás története. A fent említett komótos útkeresés vonul végig a regényen, ami a lehető legegyszerűbb és legőszintébb, mégis gazdag és kellemes prózai eszközökkel vezényel minket végig másfél évtized történetén, aprólékosan, de érdekesen bemutatva ezt a miliőt.

Popkulturális emléktár

Mivel én már az a generáció vagyok, ami egyáltalán nem tapasztalta meg a kommunista mázzal leöntött államkapitalista kísérletet sem érett, sem haldokló formájában – akkor születtem, mikor Gazda Albert fiatalemberként Budapestre költözött, és elkezdett újságot írni –, számomra többszörösen is érdekes a dolog.

Főleg azért, mert ennek az érának magyarországi oldaláról a családi legendáriumon és az idősebb generációk kollektív élményein keresztül vannak képzeteim: a fogyasztói társadalomban szocializálódott gyerekekként ámulva hallgattuk, hogy déligyümölcs például csak karácsonykor került a boltokba, már amikor – hogy csak egy egyszerű példát mondjak.

Érdekes ezek mellé a történetek mellé odatenni, hogy ugyanez az éra mennyire volt hasonló, és mennyire volt más egy országhatárral odébb –

gyanítom, ez még érdekesebb lehet annak, aki ezt az időszakot szintén gyerekként, vagy fiatal felnőttként élte meg Magyarországon.

Gazda Albert lelkesen és kimerítően számol be az összes hatásról, ami a televízión, a rádión, a lemezeken, filmeken és könyveken keresztül érte, amelyek így vagy úgy, de eljutottak Técsőre. Ugyanilyen fontosak az utazások: Técső környékén, Kárpátalja nagyobb városaiban, osztálykirándulásokon még nagyobb városok felé, vagy éppen nagy ritkán Magyarországra.

És teszi mindezt úgy, hogy miközben leír, nem mond ítéletet, nem hozza be a felnőtt, tapasztaltabb Gazda Albert véleményét a történetbe – úgy ad számot erről az időszakról, hogy még impliciten is alig érezni a szerző felnőtt énjét a történetben. Ez a hátralépés pedig sokat hozzátesz az élményhez.

A generációs regény mint olyan

Vicces módon épp egykori közös kollégánk, Vass Norbert írt ajánlót a könyv hátsó borítójára, aki szintén egy felnövéstörténetet bemutató novellafüzérrel, az Indiáncseresznyével rukkolt elő két éve. (A Leningrádot pedig szintén egy egykori közös kolléga, Szathmáry István illusztrálta csodás montázsokkal.) Azt a könyvet is nagyon szerettem, úgy persze, hogy az időben közelebb volt az én generációmhoz, és több ponton tudtam hozzá személyesen kötődni. Erről aztán eszembe jutott valami.

Könyvajánlói pályafutásom legeljén csúnyán belerongyoltam egyszer Inkei Bence generációs regénynek titulált alkotásába, a Mirelitbe, ami mondjuk nem elsősorban a gyerekkorról szólt, de hasonló állatfajnak tekintem. Abban továbbra sem vitatkozok egy évtizeddel ezelőtti önmagammal, hogy neki nem tetszett a könyv, biztos megvolt rá az oka, de a recenzióban indokolatlanul gonosz dolgokat írtam.

Az ilyen könyvenek ugyanis van értéke, nem is kevés, még akkor is, ha nem is dolgoznak valami elképesztően, mesterien újszerű megoldásokkal.

Emlékeim szerint a Mirelit jelentős része átment egyfajta céltalan idétlenkedésbe, de az adott generáció élményeinek desztillálásában nem volt ügyetlen; és ahogy Vass Norbert gyermeki pszichét előtérbe helyező prózája tökéletesen épített fel egy olyan mikrokozmoszt, amilyenként a saját gyerekkorom is bennem él, úgy hozza ezt véleményem szerint csont nélkül Gazda Albert Leningrádja is. Azt nem én fogom megmondani, hogy viszonyul mindez Bereményi Gézához meg Nádas Péterhez, mert mint többször jeleztem már, nem értek mindehhez.

Azt viszont tudom, hogy ahogy rohamléptekben közeledett a kötet vége, aggódni kezdtem: tényleg csak a középiskola végéig jutunk? Tényleg csak addig jutunk: a történet ott ér véget, ahol főhősünk, Albert kollégiumba, egyetemre indul. Hogy mi jön ezután, azt talán egy folytatás rajzolja majd fel – én nagyon várom ezt a folytatást.

Olvasnál valami jót? Könyves Kálmán segít!

Pintér Bence
Pintér Bence az Azonnali külsős munkatársa

Nappal újságíró a győri Ugytudjuknál; éjszaka fantasztikus irodalomról író blogger.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek