Miért gyönyörködtetnek a különbségek?

Czutor Zoltán

Szerző:
Czutor Zoltán

2021.07.06. 15:05

Abba, hogy dacosan nem akarunk tudomást venni az emberről mint biológiai lényről, már több társadalmi törekvés is belebukott. Szilárd építményt csak létező alapokra lehet húzni.

A közelmúltban jelent meg Kardos Gábor esszéje, ami egészen speciálisan, a feminizmus eredményein és következményein keresztül vizsgálja az emberiség ökológiai felelősségét. Először azt gondoltam, írok egy reakciót közvetlenül a cikkre mint társadalmi ügyekre, morális dilemmákra érzékeny ember, hiszen vitára, eszmecserére érdemes felvetések vannak abban.

Aztán beleolvastam a megosztások kommentszekciójába és tudomásul vettem, hogy alapvető fogalmak tisztázásánál érdemes kezdeni megint, nem is moralistaként, inkább biológusként.

Afelől egy fikarcnyi kétségem sincs, hogy akik eddig is azon a távcsövön keresztül vizsgáltak minden férfit, aki csak beszélni is mer a feminizmusról, hogy az a nemek közötti egyenlőtlenséget, a „konyhában a helye” gumicsontot és az igazságtalan fizetéskülönbségeket akarja fenntartani és legitimálni, majd nyitottan és a megismerés szándékával közelednek-e az alábbi információkhoz. De a demagógia örök, mindegy, hogy nemzeti szocializmusba vagy cancel culture-be van csomagolva.

És valószínű, hogy ebbe is muszáj beletörődnünk.

Ahogy az említett kommentek olvasásakor többször, a feminizmus tematikája körül forgó diskurzusoknál meglepően gyakran futok bele olyan véleményekbe, amelyek szerint mára „bizonyítva van”, hogy a férfiak és a nők közötti különbségek (tudományos néven ivari dimorfizmus) valójában nem is léteznek, csupán valamilyen káros társadalmi fejlődés, hitrendszer és az ebből következő gyakorlat (nevelés, rítusok) miatt vagyunk – elsősorban a képzeletünkben – mások.

Hol is kezdje az ember, amikor ilyen lesújtó, dogmatikus hívőkkel száll vitába? Először is kalapot kell emelni az emberi absztraháló képesség határtalansága előtt, és felismerni, hogy 21. század ide, vagy oda, az ember nagyjából semmit sem változik. De még ha komikus is, ennek is evolúciós okai vannak. A mai ember minden meghatározó tulajdonsága, készségei, vonzódása, elkerülése, habitusa a neolitikumra (csiszolt kőkor) kb. a mai formájában kialakult. És hogy bármilyen lényegi változáson menjünk keresztül, ahhoz nemcsak számtalan generáció (azaz idő) szükségeltetik, hanem olyan kényszerítő körülmény is, ami a megszokott embertől lényegesen eltérő fajtársainkat szaporodási előnyhöz juttatja. Ettől pedig úgy tűnik, egyelőre távol állunk.

Abba, hogy dacosan nem akarunk tudomást venni az emberről mint biológiai lényről, már több társadalmi törekvés is belebukott. Szilárd építményt csak létező alapokra lehet húzni.

A spekulációkból falanszter, kommunizmus, meg talán ezeknél is borzalmasabb dolgok következnek. Egyre súlyosabb probléma a társadalom természettudományos érdeklődésének csökkenése (és – mint ahogyan ebben az esetben is – nem csak a pandémia hozza ki ezt ennyire látványosan). Márpedig ez középtávon akár egy következő sötét középkorba is áttolhat bennünket. Igény nyilván lenne erre is…

Nagy dilemma ám, hogy azoknak, akik úgy tudják, hogy megdőlt az a közvélekedés vagy hitrendszer, hogy a férfiak és nők külsejükben és több belső tulajdonságukban is különböznek, tudok-e, vagy ha igazán őszinte vagyok, akarok-e bármit is mondani. Ők számomra az a kategória, akik miután tudomást szereztek arról, hogy valaki valahol két fejjel született, azt állítják elbukott, megcáfolódott az ember egyfejűségének dogmája.

Persze kifejezetten nem elegáns, ha az ellenkező nem próbálja előírni azt, hogy a másiknak mit és hogyan kellene tennie az életben. Ezért ez a cikk egyáltalán nem akarja megmondani, hogy kinek mi a dolga, arra viszont mindenkit buzdít, hogy törekedjen a tényleges megismerésre. Saját magunk megismerésére.

Az is egydimenziós gondolkodás, hogy amikor valaki ezt a kérdést szabad eszmecserében feszegeti, arra egyesek azonnal rásütik a bélyeget, hogy a nők alárendeltségét akarja konzerválni.

Ennek a cikknek nem lehet témája az egyenrangúság. Úgy is mondhatnám, hogy rangon aluli ezzel a témával foglalkoznunk. A nemek közötti egyenlőség megkérdőjelezőit nem is kívánnám győzködni semmiről. Az alárendeltség gondolata feltételezhetően a leggyakoribb aktus közbeni pozíciók természetéből következik, de ez – nagy szerencsénkre – vajmi kevés ahhoz, hogy bármilyen más alárendeltséget objektíve igazolhassunk a női nem hátrányára. (De a valós helyzet az, hogy – szerencsére – én személyesen nem ismerek ilyen törekvésű embert.)

Ahogyan Konok Péter is említette a téma kapcsán, az emancipáció nem szabad, hogy nemi kérdés legyen. Ezzel együtt, ha a nemeket is elkenjük, eljelentéktelenítjük, már most sem lesz nagyon kit emancipálni, márpedig társadalmi emancipációra (nemek, osztályok, emberfajták és vallások között is) nagyon nagy szükség lenne.

És akkor jöjjön a lényeg! (Bátran szemezgettem Kerepesi Andrea és Molnár Csaba biológusok, tudományos szakújságírók anyagaiban is és örömmel láttam, minden írásuk egybevág az általam egykoron tanultakkal.)

Gyakorlatilag minden tevékenységünk és tulajdonságunk – ahogyan az élőlények mindegyikének – igazolható ön- és/vagy fajfenntartó célokkal. Igaz ez az ivari kétalakúságra (dimorfizmus) is. Az emberi fajénál vannak sokkal látványosabb és sokkal kevésbé szembetűnő dimorfizmusok az állatvilágban. (Ez egyébként sok minden más mellett a poligámiára való hajlandóság egyik mutatója is.) Mi valahol középen állunk. Nem okoz nehézséget, hogy ránézésre megállapítsuk a férfiak és a nők többségének nemét, és ez egyszerűen igazolható is.

Az élet, az evolúció nagyon is jó okkal szelektálta ilyenné az emberi fajt a rendszeresen előálló, kisebb, nagyobb különbségekkel bíró mutációkból. A munka és a feladatok megosztása ugyanis sokkal erősebbé és hatékonyabbá teszi az emberi közösségeket. A sikeresség pedig egyéni és közösségi szinten is meghatározó a fennmaradásban. Így egyes tennivalókhoz a nőknek, másokhoz a férfiaknak ad nagyobb tehetséget. Persze kivételek, rendhagyó esetek mindig vannak, de ez is az élet velejárója.

A kivétel azonban nem írja felül a nagyszámú általános tapasztalatot és vizsgálati eredményt. Inkább igazolja a génjeink csodálatos működését: a rekombinációkban és mutációkban rejlő számtalan lehetőséget, ami a legváltozatosabb környezeti fordulatok esetén is reményt adhat a faj fennmaradására.

Ha minden spekulatív sallang és elvárás nélkül hasonlítjuk össze a nemeket, gyorsan kiderül, hogy se szeri, se száma a külső és belső differenciáknak. Olyan sok, hogy nem is tudom, érdemes-e kiemelni néhányat a számtalan nyilvánvaló különbségből azoknak, akik általában megbántva érzik magukat, amikor a férfi és a női nem különbözősége kerül szóba. (Hamar kiderül, hogy náluk sokkal inkább valamilyen személyes sérelem okoz tiltakozást és a tényektől való elfordulást, mint megalapozott és kipróbált felismerések.)

Mondjuk ki, hogy sokszor nagy különbségek vannak testi tulajdonságokban, élettani jellemzőkben és a viselkedésben is!

Az emberi faj hímje és nősténye olyan szexuális stratégiát követ, amely szerint máshogy vesznek részt a közösség és a születendő utód túlélésének biztosításában.

  • Számtalan vizsgálat szerint a férfiak a szisztematikus gondolkodást igénylő teszteken, a nők pedig az empátiában erősebbek. (Állítólag az autizmus is – amikor némely speciális, rendszerszerű gondolkodást igénylő dologban kiemelkedő az illető, a szociális készségei viszont fejletlenek – ezért gyakoribb a férfiaknál. Ezt hívják extrém férfiagy elméletnek.).
  • A nők jobban teljesítenek verbalitást igénylő feladatokban, a férfiak ugyanígy a térbeli gondolkodást igénylőkben. (Ezek a különbségek már kisgyermekkorban is feltűnőek, sőt, sok más emlősfajra is jellemző, hogy a hímek térbeli képességei jobbak.)
  • A nők agya 4 százalékkal kevesebb neuront tartalmaz, de bizonyos területeken a szürkeállományuk nagyobb, mint a férfiaknak. A nőknél a féltekék közötti virtuális aszimmetria is kisebb (kivéve a munkamemóriát), a kéregtest is (agyunk két féltekét összekötő része) neuronban gazdagabb.
  • A férfiak direkt agresszióra hajlamosabbak, azonban ha a közvetett agressziót vizsgáljuk az emberi fajnál, úgy tűnik, a nők hajlamosabbak agressziót előidézni (pletykák, mások agresszióra való felbujtása, csoportból való kizárása által). Ennek az az oka, hogy a közvetett, vagy ha úgy tetszik, verbális agresszió sokkal kisebb kockázattal jár és ez egybevág a nők gyengébb sérülékenyebb testalkatával is. Az indirekt agressziónál sokszor ki sem derül az agresszor személye.
  • A férfiak és nők átlagéletkora között is jelentős eltérés van. A betegségekre való hajlamosságban is alapvető különbségeket mutatnak a tapasztalatok.
  • A férfiak bőre vastagabb, több faggyúmirigyet tartalmaz (a nőké verejtékmirigyből ugyanígy), a nők kisebb termetűek, kevésbé szőrösek (bár a genitáliákon épp fordítva), a nők dereka keskenyebb, csípőjük szélesebb, ezzel reproduktív értékét kommunikálja a férfiak felé.
  • Különbség van a mutatóujj és gyűrűsujj egymáshoz viszonyított méretében is. A férfiaknál a gyűrűsujj, a nőknél a mutatóujj hosszabb normálisan.
  • A nők relatív szőrtelensége (még ha kegyetlenül is hangzik) azt a célt szolgálja, hogy a hímek számára észrevehetőbbek, feltűnőbbek legyenek a sűrűben. Ezt a génjeinkbe vésett igényt elégítheti ki a nők színesebb, nyitottabb öltözködési szokása, a haj és az arc színezése is.

A két nem közötti vonzódás létrejöttében – tudattalanul, de alapvetően – meghatározó szerepe van a másik nem reproduktív értéke felmérésének. Ezek mindig a fitneszfaktorokkal (alkalmasság, életrevalóság) állnak korrelatív kapcsolatban. A nőknél ilyenek az arc, a mell, a csípő-derék arány (ösztrogén markerek) és az életkor. Úgy gondolták sokáig, hogy a párválasztásban csak a neolitikumban számított alapvetően a jóltápláltság, de egy angliai vizsgálat igazolta, hogy a férfiak többsége – divat ide, vagy oda – az átlagos testalkatúakat, vagy a teltebbeket választotta inkább a sovány nők helyett. A férfiaknál tehát elsősorban az utód kihordásának és felnevelésének képessége határozza meg, milyen nemi jegyeket találnak vonzónak a nőkben és nem azok társadalmi státusza.

A nő is sokszor – ösztönösen – testi jegyek alapján dönt: a férfiak karakteres álla, erőteljes szemöldöke, tetemes izomzata és testmagassága (tesztoszteron markerek) mind előnnyel bírnak. A nőknél jóval kifejezettebb a hosszú távú és rövidtávú kapcsolatban alkalmazott preferenciák különbsége, mint a férfiaknál. A nők alkalmi kapcsolataiban határozottan felismerhetők az atavisztikus vonzódási jegyek, míg a hosszú távúban a társadalmi státusz, intelligencia, humorérzék is fontossá válik.

Akik a fentiekkel tisztában vannak, amúgy sosem vetemednének arra, hogy a férfi-női egyenlőtlenség mellett kardoskodjanak. De bárki, aki ezzel próbálkozik, szégyellheti magát! Pont ugyanúgy, mint azok, akik a két nem egyformaságát erőszakolnák ki. És teljes tévedés ezt még a balliberális-népnemzeti egydimenziós tengelyre is ráhúzni. Sőt, ez már a nevetséges hülyeség kategóriája.

Az egyformaságot erőltetőknek előbb-utóbb nem marad más választása, mint betiltatni az etológiát és a genetikát (vagy akkor már az egész biológiát) mint tudományokat, mert amíg ezek léteznek, nagyon nehéz lesz igazolni az emberi faj két nemének azonosságát.

De az a rossz hírem, hogy a természet ettől függetlenül is harmonikus és következetes egységként a maga útját járja majd, és ahogyan eddig is, továbbra sem lesz fogalma arról, hogy mi emberek diszciplínákra osztottuk őt és történelmi koronként különböző trendi, absztrakt spekulációink vannak róla. Ugye emiatt is milyen jó lett volna megtartani a gendertudományt Magyarországon!

Annak ugyanis nem az a feladata, hogy modern dogmákat próbáljon tudományosan is elfogadhatóbbá tenni, hanem kiderítse: ténylegesen mi is az, amit magunkkal hozunk és inkább alkalmazkodni kellene ezekhez, és mi az, ami csak társadalmi, kulturális rárakódás az életünkön és bátran alakíthatjuk anélkül, hogy a férfi-női kapcsolat biológiai alapvetései veszélybe kerülnének.

Csak érintőlegesen említettem egy-két nyilvánvaló és igazolt különbséget a nemek között, de az árnyalatnyi és szintén bizonyított differenciáknak se szeri, se száma. És ez bizony így van jól.

Ugyanis a nemi vonzódás felkeltésében, a szexuális vonzalom előidézésében és fenntartásában is ezek a jegyek mind esszenciálisak. Nemi vonzódás nélkül pedig viszonylag gyorsan kipusztulnánk. Egyes elméletek szerint a nyugat-európai civilizáció egyik puskaporos hordója a túlgondoltság, túlokoskodás, trendkövetés, vagy bárminek is hívhatjuk, ha az eredmény az, hogy egyre idősebb korban, egyre kevesebb utódot hozunk a világra.

Egy idő után törvényszerűen átveszik a helyünket azok a kultúrák, akik ebben a fontos kérdésben a hagyományos utat követik. És ennek nagyon egyszerű oka van: belőlük sokkal több lesz, belőlünk meg sokkal kevesebb. Az a faj, amelynek életformája (ember esetében ez az értékrend is lehet) szaporodási hátrányba kényszeríti, az az evolúció zsákutcájának bizonyul. Ahogyan ezt az elmúlt évmilliárdból sokmillió eset kiválón példázza is.

Tehát ezért is van az, hogy a másság gyönyörködtet bennünket, embereket, az egyformaság meg nem igazán.

Czutor Zoltán
Czutor Zoltán vendégszerző

Biológia-kémia szaktanár, moralista.

olvass még a szerzőtől
Czutor Zoltán
Czutor Zoltán vendégszerző

Biológia-kémia szaktanár, moralista.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek