Az emberiség nagy reménye vagy inkább sírásója a mesterséges intelligencia?

Napjaink legforróbb technológiája, elménk kiterjesztése, a Homo sapiens nagy lehetősége és egyben nagy fenyegetése is. Milyen irányban fejlődik tovább a mesterséges intelligencia, mit tehetünk azért, hogy az emberiség egészét szolgálja? Ezeket a kérdéseket teszik fel, majd válaszolják meg az égetően aktuális kérdéseket a Mesterség és intelligencia kötet szerzői.

Az évtizedek óta tartó permanens infokommunikációs forradalmat az 1990-es években az internet és a világháló, a 2000-esekben a web 2.0 és a közösségi hálózatok mozgatták, a 2010 utáni időket pedig a mesterséges intelligencia (MI) és kulcsfontosságú szakterülete, a gépi tanulás határozzák meg. Az MI rég túlmutat a szűk szakmai kereteken, számtalan vitát, világvégi katasztrófa-forgatókönyveket és technológiai édenlátomásokat generáló össztársadalmi probléma és remény.

A számítástudományt, filozófiát, kognitív és mérnöki diszciplínákat közös nevezőre hozó mesterséges intelligenciáról mint tudományról az 1950-es évek második fele óta beszélünk: már a kezdetekben is az emberi értelmet megközelítő, esetleg túlszárnyaló gondolkodó gépek megvalósítását értették leginkább rajta. A „hivatalos” nyitány 1956 nyara volt – két évvel az alapokat lerakó előfutár, a homoszexualitása miatt meghurcolt, ma viszont már az ötvenfontos címleten szereplő tragikus sorsú zseni, Alan Turing (1912-1954) halála után –, amikor a körvonalazódó szakterület meghatározó tudósai a New Hampshire állambeli Darthmouth College-ban „Kutatási projekt a mesterséges intelligenciáról” című nyári workshopra gyűltek össze. A „keresztapa” John McCarthy (1927-2011) volt.

A mesterségesintelligencia-forradalom technológiai alapjai

A két évtizedes gyors fejlődést a meg nem valósult célok miatt elzáródó pénzcsapok, megtorpanás, az „MI-tél” követte, aztán az 1990-es évektől megint dől a pénz, a kezdeti vágyak átalakultak, a mindent átfogó, egyetemes gépi értelem akkor kivitelezhetetlennek tűnő fejlesztése helyett a pontosabban körülírható, így konkrétabb eredményekkel kecsegtető szakterületi (gépi látás, nyelvtechnológiák, beszédfelismerés) megoldásokra tolódott át a hangsúly. Kisebb megszakításokkal, látványos, viszont mindig számszerűsíthető, szűk keresztmetszeti sikerekkel (például sakk- és go-világbajnokok legyőzésével) lényegében azóta tart az „MI-robbanás”.

A jelen exponenciális fejlődését és az erre reflektáló, egyre élénkebb társadalmi diskurzust technológia szempontból három tényező és hatékony összekombinálásuk alapozta meg.

1. A gépi tanulásban kulcsszerepet játszó, az emberi agy idegtevékenységét utánozni hivatott (komplexitásától persze még fényévekre járó), hasonló felépítésű és hasonlóan működő mesterséges idegsejtekből összeálló hálózatok és a kapcsolódó komplex algoritmusok gyors evolúciója az első. Ez az evolúció tette lehetővé az ideghálózatok sok rétegbe rendeződését, az úgynevezett mélytanulást (deep learning), és olyan kifinomult változatait, mint a felügyelet (azaz emberi beavatkozás) nélküli és a megerősítéses tanulást. Az eredmények magukért beszélnek, drasztikusan feljavultak a különböző (arc-, kép-, beszéd- stb.) felismerőtechnológiák. 
2. A korai mesterségesintelligencia-fejlesztések a rendelkezésre álló szerény hardverlehetőségek miatt sem érhették el a célokat. Részben a videójáték-ipar hatására mára jelentősen megváltozott a helyzet, a többmagos (számítógépes) központi feldolgozó egységekkel (CPU-kkal) és többezer magos grafikus processzorokkal (GPU-kkal) a számítási kapacitások kvázi a végtelenbe tartanak, rengeteg adat szimultán feldolgozása vált lehetővé. Ez a teljesítménypotenciál a kortárs MI másik alapja. 
3. A harmadik az úgynevezett big data jelenség, a számítógépes kapacitások drámai növekedésének hatására bekövetkezett adatrobbanás, a rendelkezésre álló és használható, a korábbiaknál összehasonlíthatatlanul nagyobb adatmennyiség. A mesterséges intelligencia adatokon tanul, és minél méretesebb adatsorokon gyakorol, annál pontosabb munkát végez.

A mesterséges intelligencia három korszaka

Az utóbbi éveket a nélkülözhetetlen alapok megteremtése mellett az MI fogalmának átértelmezése jellemezte. Régebben, különösen sci-fi vagy cyberpunk olvasmányaink és filmélményeink, valamint a korai tudományos-technológiai definíciók hatására az emberi gondolkodáshoz hasonló „valamit” értettünk mesterséges intelligencián. A sokkal árnyaltabb mai kép az MI három fázisát vetíti előre.

1. A szűk vagy gyenge MI az első. Amikor a mesterséges intelligencia mindennapos alkalmazásaival, például a Facebook titokzatos algoritmusával, a Google fordítójával, fecsegő online robotokkal (chatbotokkal) vagy személyi asszisztensekkel, mint például Sirivel érintkezünk, pontosan ezekkel a szűk MI-kkel kerülünk kapcsolatba. A példák tetszés szerint és sokáig folytathatók; annyira hozzászoktunk ezekhez a programokhoz, appokhoz, hogy eszünkbe sem jut mesterséges intelligenciának nevezni őket. Pedig azok, mint ahogy az egyre fenyegetőbb arcfelismerő alkalmazások, az önvezető járművek és a barátságosabb gépművészek (például a Google DeepDream) szintén azok. Itt tartunk most – szakbarbároknál, a társadalomra a kontextus és az erkölcs megértése nélkül hatást gyakorló, se butának, se okosnak nem nevezhető rendszereknél.
2. A második evolúciós állomás az általános MI (artificial general intelligence, AGI) a Homo sapiensével azonos vagy nagyon hasonló szintű „klasszikus” gépi értelem. Egyesek szerint öt-tíz, mások szerint húsz-harminc évre vagyunk tőle, megint mások a jövő évszázadra várják, több kutató szerint viszont soha nem valósul meg. Tehát nem tudjuk, mikor, de feltételezhetően valamikor eljönnek – miután a részterületi eredményeket sikerül egyetlen rendszerbe integrálni, a rendszer gördülékenyen működik, és az eddig csak ránk jellemző, számokkal és egyenletekkel leírhatatlan emberi jegyekkel is rendelkeznek: empátia, alkotótevékenység, érzelmek. E ponton automatikusan merül fel a kérdés: az MI-nek tényleg az emberi intelligenciát kell utánoznia, mindenképpen hozzánk hasonló, saját képünkre formált szellemgyermekeinket akarjuk látni bennük?
3. A harmadik szint az egyrészt a Terminátor-filmekből ismert gonosz, másrészt a például Iain M. Banks Kultúra-regényeiben, grandiózus űroperáiban szereplő jótékony szuperintelligenciák. Szellemi kapacitásuk messze meghaladja az emberét, gondolkodásukat, működésüket lényegében fel sem fogjuk, mint ahogy az eljövetelük időpontjáról sincsenek elképzeléseink. Majd, valamikor a távoli jövőben: viszont ha az előző állomás megvalósul, akkor a szuperintelligencia is. Egyelőre azonban a földhözragadtabb, valódi életünket tényleg befolyásoló alkalmazásokon a hangsúly, belőlük alakulhat ki valahogy az AGI.

Sem új barbarizmus, sem hightech éden

Ehhez a jelen és közeljövőbeli valósághoz ad fogódzókat, ezt mutatja be közérthetően az utóbbi tíz év egyik legfontosabb MI-könyve, a Mesterség és intelligencia, a Szilícium-völgyben élő, nemzetközi szervezeteknek, vállalatoknak és kormányoknak mesterségesintelligencia-stratégiai és -etikai tanácsokat adó Tilesch György és a NASA mérnöki innovációért felelős részlegét vezető Omar Hatamleh közös munkája.

Az MI még annál is fontosabb, mint gondolnánk, multi- és interdiszciplináris megközelítés nélkül képtelenek vagyunk értelmezni és kezelni, nem szelídítjük meg a „fenevadat”. Tévednek azok, akik állandóan jövőidőben beszélnek róla – a hétköznapok szerves része; a földi élet leállna, a társadalmak visszamennének a barbarizmusba nélküle. Álmodjanak halhatatlan embergépekről a transzhumanisták, vagy tomboljanak a természetet, régi életünket a gépektől féltő neoludditák, az MI-optimizmus és az MI-pesszimizmus egyaránt meghaladott állapot,

mára csak a realizmus, a lehetőségek pontos felmérése, keretrendszerek és működő stratégiák kidolgozása, a határozott fellépés maradt, máskülönben nem tudjuk kihasználni, az egész emberiség, és nem vállalatkonglomerátumok vagy politikai csoportok javára fordítani a nem véletlenül legmeghatározóbb kortárs technológiát.

Sok más IT-megoldás – virtuális valóság, nanotech, kvantumszámítógép – is azzá válhatott volna, de mégsem így történt, mert az MI egyetemesebb, mindet képes magába integrálni.

A közlekedéstől az építőiparig, az oktatástól az egészségügyig (például a Covid-19 elleni védekezésig, oltóanyagok kidolgozásáig), a kreatívipartól a divatig, a társadalmi-gazdasági élet összes szegmensében jelen van. Nem utolsósorban a hadiiparban is, és nemcsak drónok, hanem a folyamatos vitát kiváltó és sürgős szabályozásért kiáltó önvezérlő fegyverek formájában is. Ellentétben a Terminátor-féle lázálmokkal, az autonóm hadászati eszközök, a „gyilkos robotok” tényleg tragédiákat okozhatnak.

Potenciálisan sokkal valósabb félelemforrások, mint a riogatásra tökéletes, közkedvelt médiatéma, hogy az MI vajon milyen szektorokban és hány munkahelynek jelenti a végét. A nagy technológiaváltások köztudottan nemcsak megszüntetnek, hanem teremtenek is állásokat, lényeg, hogy az egyensúly ne billenjen fel drasztikusan. Nem teljesen ugyanez, de hasonló várható most is.

Az egyensúly fenntartása, a technológia közjót szolgáló használata morális MI, együttérző MI, MI-etika nélkül azonban nem megy. Naponta jelennek meg újságcikkek algoritmusok melléfogásairól, hamis pozitívokról, rossz döntéseikről. Az ok az általuk használt adatsorokban keresendő – hiába növekednek mennyiségileg, a gyakorlóadatokat általában emberek válogatják össze, így sokszor az előítéleteink is bennük foglaltatnak. Ha valamin, ezen mindenképpen változtatni kell, az MI nem lehet elfogult, súlyos következményekkel járó döntések meghozatalakor nincs helye a részrehajlásnak.

Problémaforrás az is, hogy sokszor a fejlesztők sem értik teljesen a „fekete dobozban” végbemenő folyamatokat, a bemenetet értelemszerűen ismerik, de a kimenetre nincs mindig logikus indoklás. Egyértelműen átláthatóbb rendszerekre van szükség, máskülönben fogalmunk sem lesz a gépi döntések indokairól.

Minél előbb kidolgozzuk a morális MI alapelveit, a megnyugtató fejlesztésekhez – például az erkölcsiség és az együttértés gépekbe programozásához – és alkalmazásokhoz szükséges keretrendszert, annál biztosabb, hogy a közeljövőt uraló, a politikai, gazdasági és pénzügyi hatalomtechnika megkerülhetetlen részévé váló, paradigmaváltást hozó technológia valóban pozitív célokat szolgál. Egy technológia ugyanis soha nem semleges – állítják a szerzők.

Rajtunk múlik a fejlődés iránya, és ebben az Európai Unió komoly szerephez juthat. A mesterségesintelligencia-hegemóniáért folyó globális versenyfutásban a kontinens ugyan lemaradni látszik a két versengő szuperhatalom, az Egyesült Államok és Kína mögött, viszont mint a kötetben írják, „a jól kigondolt MI-szabályozási keretrendszer létrehozására irányuló európai fókusz irigylésre méltó”.

De merre tart most az MI?

Nehéz megítélni, a szerzők szerint inkább rossz irányba.

Manapság főként a manipulációt szolgálja – mesterséges intelligenciával tukmálnak ránk termékeket, befolyásolják választásainkat, hallgat le minket a telefonunk. A gépi tanulással, ideghálókkal generált, egyre nagyobb mennyiségben ránk zúduló álhírek és kamuképek, kamuvideók (deepfake) elbizonytalanítanak, végletesen relativizálják az igazságot. Szűk MI-k forgatják fel demokráciáinkat, erodálják az intézményekbe vetett bizalmat, és tették lehetővé, hogy idegen hatalmak befolyásolják a 2016-os brexitszavazást, Donald Trump megválasztását. Az állampolgárok megfigyelésével, pontozásával ugyancsak szűk MI-k garantálják Kína nyugati szemmel orwelli disztópiává válását.

Valószínűleg jobb lett volna, ha a technológia a fukuyamai történelem végén, a boldogemlékű kilencvenes években éri el a mostani fejlettségi szintet. De nem így történt, és jó hír, hogy még változtathatunk. Az emberiség a jövőbeni társadalmi, gazdasági és környezeti katasztrófákat vagy MI-vel kerüli el, vagy sehogy. MI és Homo sapiens nem egymás ellenében, hanem egymásért működik, a mesterséges intelligencia rendeltetése a természetes növelése.

NYITÓKÉP: Rejon / OpenClipart