Orbán kínaizásába belevásik az ükunokáink foga is

Nem vagyok Kína-ellenes, és természetesen senkit nem beszélek le a világhírű és gazdag kínai konyháról, viszont ez a történet annak kapcsán jutott eszembe, hogy mostanság igencsak felértékelődtek a ki tudja, miket, milyen összetevőket és adalékokat tartalmazó kínai-magyar kapcsolatok.

„Igen sok mai ember kereszténysége csak szenteltvizes pogányság csupán.”

(Juhász Gyula)

Nem messze attól a háztól, ahol rövid ideig laktam, volt egy kedves kínai büfé csinos, mosolygós, fiatal kínai lányokkal. Az elviteles ételekre specializálódott önkiszolgáló üzlet valójában két-három nagyobb elektromos melegítő pultból állt, amelyek keresztben végigérték az egész helyiséget. A pult dugig volt finomabbnál finomabb és érdekesebbnél érdekesebb ételekkel, köztük olyanokkal is, amelyeket európai halandó talán soha meg nem enne. A sült kacsafej volt például számomra az egyik ilyen.

A pultok elején kitett négyosztatú, ráhajtható fedelű habtálcákba válogathatta össze mindenki a maga ínyére valót. A tálcát a pult végén kellett a mérlegre tenni, a pénztárgép pedig automatikusan nyomtatta a nyugtát. A menük ára egységes volt. Poundjukért (1 font kb. 0,45 kg) mindössze 3,50 dollárt kértek, amely messze a legbarátságosabb ár volt a New Yorkhoz közeli városka főutcájában, a kilencvenes évek közepén.

Mivel sem a kacsafej, sem a hagymás pácolt kígyó, sem más egzotikus „foodjaik” nem hódították meg ízlésvilágomat, megmaradtam a jól bevált pikáns szecsuáni ételeknél. Ezek közül is a sertés és a marha volt a kedvencem, de szerettem a panírozott zöldségtekercsüket, a flambírozott banánjukat és a csípős káposztasalátájukat is.

Kóbor macskák

A viszonylag gondtalan húszas éveim után már politikus voltam Budapesten, amikor az utcánkban egy kínai büfé nyílt. Az üzlet nagyon hasonlított az amerikai városka Main Street-i kifőzdéjére. Itt is hosszú pultból kínálták finomságaikat (kacsafej és kígyó nem volt), én pedig kicsit talán nosztalgiából is, be-betértem időnként oda.

Pár éve már, hogy működött a büfé, amikor hóbortos barátom és felesége vendégségben volt nálunk. Miközben vacsoráztunk elejtett egy mondatot: „Te, Robi, észrevetted, hogy mióta a kínai étterem megnyílt, az utcátokból eltűntek a kóbor macskák?” Ezen akkor jót derültünk, ám Taki bogarat ültetett a fülembe. Ezt követően

önkéntelenül is elkezdtem figyelni a csendes kis utcánkat. Valóban nem lehetett látni kóbor macskákat. Persze, egy percig sem tételeztem fel, hogy azért, mert azokat dobnák a kondérokba.

Mindenestre haverom „macskás” beköpése után valahogy mégis véget ért életem kínai kosztos korszaka. Ennek idestova már vagy húsz éve. Azóta nem ettem étteremben szecsuánit, sőt kínai büfében is csak párszor jártam, akkor is csak flambírozott banánért és a felülmúlhatatlan csípős káposztasalátájukért. Szecsuánit időnként azért eszünk, kizárólag azt, amit magunk, saját wokunkban készítünk.

Régen a tankok, ma a bankok

Körülbelül tizenöt évvel a macskás sztori után, „szolgáló vezetés” témakörben előadásra kértek fel. Hallgatóságomnak meséltem fiatalkori életem megpróbáltatásairól: a formáló mélységekről és a csúcsokról, köztük hirtelen ötlettől vezérelve – vagy ki tudja, miért? – említést tettem arról az időszakról is, amelyet az Egyesült Államokban tölthettem. Beszéltem a New York melletti városka kínai büféjéről és haverom macskás beszólásáról is. Előadásom végén szót kért egy vidéki református lelkész, aki elmesélte az ő kis történetüket.

Ifjúsági rendezvényük után kitalálták a fiatalokkal, hogy közösen elmennek városuk kínai éttermébe. Mindenki megkapta a maga rendelte menüt. Már a vacsora végéhez közeledtek, amikor csapatukból az egyik fiatalnak hasító fájdalmai lettek. A fogai közé szorult valami. Próbálták a mosdóban kipiszkálni, de nem sikerült. Végül a fogorvosi ügyeleten kötöttek ki, ahol az orvos is csak nehézségek árán tudta kiszedni a szorosan beékelődött, csontszerű valamit.

Amikor kiszedte, kiderült, hogy egy transzponder, népiesebb nevén „kutyachip” szorult a fogai közé, amelyet azonosítás céljából injekcióznak nálunk a három hónaposnál idősebb kutyák hússzövetébe.

Hozzáteszem gyorsan, hogy nem vagyok Kína-ellenes, és természetesen senkit nem beszélek le a világhírű és gazdag kínai konyháról. Csupán ez a történet is annak kapcsán jutott eszembe, hogy mostanság igencsak felértékelődtek a ki tudja, miket, milyen összetevőket és adalékokat tartalmazó kínai-magyar kapcsolatok.

A felettébb titokzatos orosz Paks 2; az ugyancsak felettébb titkos, Mészáros Lőrinc által bonyolítandó Budapest-Belgrád-vasútvonal, a raktárokban porosodó túlárazott kínai lélegeztetőgépek, a védettséget ugyan nem nagyon adó, de legalább jó sokba kerülő, titokzatos haverokon keresztül beszerzett kínai Sinopharm-vakcinák után, itt az újabb titokzatos és szintén méregdrága kínai biznisz: a Fudan. Valamiért annyira fontos ez Orbánnak, hogy kész minden követ bevállalni, minden követ megmozgatni, és minden földi jót tálcán kínálni fel érte Kínának.

Nem tudom, hogy a kormány egyes tagjainak és a holdudvarának önös anyagi érdeke mellett mi más célja fűződhetne ezekhez a korrupciótól bűzölgő projektekhez? Hacsaknem titkosszolgálatok zsarolása állhat a háttérben, és emiatt „kellenek nekünk” ezek? Ha valami jól látszik a kormány kínai kapcsolataiból, az az, hogy Magyarország számára méregdrága, előnytelen, láthatóan pillanatnyi politikai célokat és nem a magyar gazdaság, a jövő érdekeit szolgálja; az ezermilliárdos hitelek pedig hosszú évtizedekre gúzsba kötik az országot. Nem beszélve az ennél még súlyosabbról, mindezek ideológiai hátteréről. Míg régen tankokkal igáztak le idegen hatalmak népeket, országokat, ma a bankjaik útján teszik ugyanezt.

Hibrid kereszténység

Mindazok számára, akik akarnak látni, láthatják, hogy Orbán Viktor világképe mily nagy ideológiai ívet ír le: valahol kiszesként kezdte – ezzel semmi gond, hiszen egy, a közélet iránt érdeklődő tizenéves fiútól nem várható még el kiforrott politikai látás –, ám két évtized alatt volt ő liberális, aztán polgári, majd illiberális, mély nemzeti és keresztény.

Ez utóbbival végképp nem lenne semmi gondom, ha valódi megtérés lenne az alapja, és valódi gyümölcsontó élet a következménye, nem pedig csak egy máz, a hatalomban maradás és a politikai haszonszerzés egyik fontos eszköze.

A 2010-es kormányra kerülése előtt még lázasan Putyin-ellenes, Nyugat-barát Orbán – aki időközben talajt vesztett és elmagányosodott saját európai pártcsaládjában és egykori hű szövetségesei körében –, mára kommunista- és keleti diktátorok személyében új barátok után nézett. Eközben idehaza eljátssza a hazájáért aggódó, nemzeti keresztény szerepét, papi segédlettel létrehozta a magyar államegyházat, „pénzt, paripát, fegyvert” juttatva nekik. Megtalálva az egyház árulóit, cimboráját választatta egyházi helytartóvá, így mai árfolyamon ezermilliárdokat kóstáló „harminc ezüstnek” köszönhetően valósította meg a hibrid magyar kereszténységet, és ma már ökumenikusan mondathat főpapi áldást minden bűnre és istentelen gonoszságra. Ilyenekre gondolva is mondta talán híres költőnk, Juhász Gyula, hogy „Igen sok mai ember kereszténysége csak szenteltvizes pogányság csupán.”

Belevásik a fogunk

A történetbeli fiúnak a fogai közül kipiszkált kutyachip csak neki volt fájdalmas, de nagyon. Orbán lassan tizenkét éve etet bennünket különböző ízesítésű „chipseivel” – és megteheti, mert még mindig elhisszük szebbnek hangzó mézes-mázas hazugságait a keserűbb valóságnál –, aminek súlyos árát egyszer minden bizonnyal kamatostól kell megfizetnünk, és ez mindannyiunknak fájni fog, de nagyon.

Nemcsak mi, ma élők fizetünk bevállalt vakságunkért, szótlan és tétlen felelőtlenségünkért, hanem még az unokák, vagy tán’ még az ükik is. Ezékiel próféta, aki nem a világi hatalmak langyos kiszolgálójaként ismert a Biblia lapjairól, óva intette népét az efféle felelőtlenségtől, ezt mondva nekik:

„Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle?!”

NYITÓKÉP: Orbán Viktor és Xi Jinping / OV, Fb