Miért vitatkozik Kína és India az alig járható Himaláján?

2021.07.02. 17:03

Kína és India régóta vitatkozik azon, hogy kihez tartozik a Himaláján található Akszai Csin-fennsík. Legutóbb az indiaiak 50 ezer katonát vezényeltek a körzetbe. De miért ilyen fontos ez a terüle, mit akarhat ott India? És készek lennének háborúzni is a területért a világ legnépesebb államainak vezetői? Szakértőkkel jártunk utána!

Miért vitatkozik Kína és India az alig járható Himaláján?

Tavaly nyáron a Kína és India közötti vitatott határterületen, Akszai Csinben több, mint húsz katona vesztette életét, miután a két nukleáris képességekkel rendelkező ország között kisebb atrocitás kezdődött a hegyekben. A komoly nemzetközi aggodalmakat kiváltó esemény végül nem torkollott háborúba.

Idén június végén azonban India bejelentette, hogy újabb 50 ezer katonával erősíti a jelenlétét a vitatott területen, amivel megközelítőleg 200 ezerre nő az ott állomásozó indiai katonák száma.

A két nagyhatalom az elmúlt évtizedben már többször is összetűzésbe keveredett a területet illetően: először még 2013-ban a Depsang síkságnál, amit 2014-ben Chumurnál követtek újabb kisebb összecsapások, majd 2017-ben a Doklam-fennsíkon 73 napig néztek egymással farkasszemet a két atomhatalom katonái.

De jelenthetik-e vajon a júniusi indiai csapatmozgások egy közelgő háború előszelét?

A brit gyarmati időkben nem voltak ilyen fontosak a határok

Az ázsiai népek évszázadokig nem voltak érdekeltek a Himaláját érintő határkérdésekben, azzal csak a brit gyarmatosítók kezdtek el foglalkozni. A britek egyértelműen le akarták határolni saját gyarmatterületüket – vélhetően az európai gondolkodás miatt tartották fontosnak a határokat, hiszen a Himaláján többnyire nomád családok és törzsek éltek, akik számára nem volt fontos a határ, ahogy a brit gyarmatosítók előtti korábbi államoknak sem különösebben:

a terület nyersanyagban szegény, nehezen járható, emiatt pedig az itt élőktől még adót sem nagyon tudnak behajtani.

A jelenlegi határok előzményeit a 19. században kezdték el lefektetni, amikor a britek szerződésekkel lehatárolták a saját területüket, amit Brit Indiának neveztek – ez a terület a Brit Kelet-indiai Társaság 1874-es megszűnésével jött létre.

India azonban 1947-ben kiharcolta függetlenségét, a határokon pedig az ország első miniszterelnöke, Dzsaváharlál Nehru sem akart módosítani, hogy ne alakuljon ki konfliktus a terület hovatartozását illetően.

Azonban emiatt egy vitatott határszakasz jött létre, ami három részből áll:

  • Keleti Szektor, ahol az India által irányított Arunacsál Prades tartomány található és aminek határvonala a brit gyarmati időkből származó McMahon-vonal. Kína a vonaltól délre nagyjából 85 500 négyzetkilométert követel magának mondván, hogy az Tibethez tartozik, amit meg sajátjának gondol;
  • Középső Szektor, ahol a fő problémát az indiai várostól, Darzsilingtól északra fekvő határátkelők és szorosok okozzák;
  • és a Nyugati Szektor, amit India szintén magának tart, de Akszai Csint Kína 1962-ben elfoglalta.
Térképen jelölve, hogy mely területekre mely országok tartanak igényt.

Térképen jelölve, hogy mely területekre mely országok tartanak igényt.

Fotó: Planemad / Wikimedia Commons

Annak ellenére, hogy a határok évszázadokig nem voltak fontosak se a kínaiak, se az indiaiak számára – mivel azokat a brit hódítók állapították meg, sokszor ad hoc módon –, a brit gyarmatosítók kivonulása után ez mindkét függetlenedő országnak központi kérdéssé vált.

A Kínai Népköztársaság ugyanis a kialakított határvonalat a brit imperializmus termékének tekintette, ami miatt a mai napig nem ismeri el azt.

Valódi határháborúra ennek ellenére eddig csak egyszer került sor Kína és India között, még 1962 októberében: ez 33 napig tartott és az indiaiak csúfos vereségével végződött.

De miért lettek hirtelen ilyen fontosak a határok?

Ahhoz, hogy ennek okait megértsük, egy kicsit még a történelmi előzményeknél kell maradni. Háda Béla, a Stratégiai Védelmi Kutatóintézet tudományos munkatársa az Azonnalinak elmondta: fontos tudni, hogy

a két ország viszonya az ötvenes évek végén azért romlott meg, mert Kína ellenőrzése alá vonta Tibetet, amit az 1959-es tibeti felkelés, majd a tibetiek spirituális vezetője, a dalai láma Indiába menekülése követett.

Utóbbi lépést a Kínai Népköztársaság a saját belügyeibe való beavatkozásnak értékelte India részéről, ahogyan az autonóm Tibet elképzelését is, ami még a Kínai Népköztársaság területi integritását is veszélyezteti a kínaiak szerint. Ezzel párhuzamosan Kína olyan himalájai területeken kezdte kiépíteni a Tibetet megszálló erőinek az ellátási vonalait, amiket meg India a saját területének tartott.

A már amúgy is feszült hangulatra tett rá egy lapáttal az India által elindított új külpolitikai irány 1961-ben, aminek eredményeképpen

India közelebb tolta a bázisait és katonáit a vitatott határrészhez mondván: az az ő területük.

Mao Ce-tung, a Kínai Népköztársaság vezetője válaszul további csapatokat küldött a régióba, és megparancsolta, hogy kezdjenek el kiépíteni bázisokat és egyéb katonai infrastruktúrákat, amivel idővel bekeríthetik az indiaiakat – az akkori tervek szerint mindezt persze úgy, hogy ne robbanjon ki konfliktus közöttük.

Ezt Mao nemes egyszerűséggel „fegyveres együttélésnek” nevezte el, ami olvasatában annyit jelentett, hogy mindkét fél fegyverrel a kezében, egymással szemben állva integet a másiknak, miközben az erejüket fitogtatják.

Azonban India a himalájai területeken elkezdett előrenyomulni, és a folyamat során több kínai katonát is megöltek, aminek következtében Maonak át kellett gondolni a stratégiáját.

Az ebből eredő feszültség végül az 1962-es határháború kirobbanását eredményezte, aminek köszönhetően Kína megszerezte Akszai Csint.

Azonban Akszai Csin megszerzése újabb bonyodalmakat okozott: mivel ez a terület része Ladakhnak – ahol pedig India és Pakisztán között vannak határviták –, Mao a területszerzéssel az indiai-pakisztáni konfliktus részévé is vált. Mivel Pakisztánnak és Kínának az érdeke India gyengítése, ezért Mao közeledni kezdett Pakisztánhoz – egyébként Pakisztán volt az első muszlim állam, amely elismerte Mao kommunista Kínáját –, hogy együtt szövetkezzenek India ellenében.

A vitatott indiai és pakisztáni területek: 

Hiába a közeledés, még mindig komoly érdekek állnak egymással szemben

Háda az Azonnali kérdésére hangsúlyozta, hogy a hosszas bizalmatlanságot követően elindult egy közeledés India és Kína között a kilencvenes években, aminek eredményeképpen két egyezményben rögzítették, hogy miként fogják gyakorolni szuverenitásukat az aktuális ellenőrzési vonalak mentén, miközben állandó tárgyalásban lesznek a határ pontos kijelölését illetően.

Ezekben az egyezményben többek között megállapodtak arról, hogy

  • ha az egyikük repülővel kívánja megközelíteni a területet, azt előre kell jeleznie;
  • mindkét fél maximalizálja az ott állomásozó csapatok számát;
  • és kitiltották a nehézfegyverzetet a határvonal közvetlen közeléből.

Egy idő után az egyezmény de facto részévé vált, hogy a határon állomásozó katonáknak nem adnak éles lőszert – pont azért, hogy felindulásból még csak véletlenül se lőjék le egymást.

Ezért van az is, hogy a katonák vasdorongokkal, kövekkel és egyéb tárgyakkal verik egymást, aminek már voltak halálos áldozatai

– magyarázza Háda.

Ez az állapot változott meg 2020-ban, amikor India az egyre erősödő kínai katonai infrastruktúrákat észlelve elkezdte kiépíteni saját katonai infrastruktúráját a főleg a vitatott hovatartozású Ladak régióban található, Kínába is átnyúló Pangong Tso-tó környékén.

Mindkét országnak jól jön a vita, de háborút nem szeretnének

Salát Gergely sinológus, a PPKE BTK Kínai Tanszékének vezetője az Azonnalinak elmondta, hogy

a két országnak nagyon szoros gazdasági és kulturális kapcsolatai vannak, és a közöttük lévő határproblémák kérdését csak a politikai célok elérése miatt szedik elő.

India és Kína is súlyos belpolitikai feszültséggel nézett, illetve néz szembe az utóbbi időszakban: míg Indiában a koronavírus-járvány második hullámának a félrekezelése, illetve a Narendra Modi által vezetett hindu-nacionalista kormány általi muszlim kisebbséget érintő jogfosztások miatt vannak belső gondok, addig Kínában a koronavírus-járvány alatti titkolózás, Hongkong bekebelezése, illetve az ujgur kisebbség munkatáborokba való bezárása miatt van probléma.

„Egy külső ellenség keresése ezeket a feszültségeket hivatott csökkenteni és a társadalmi kohéziót erősíteni”

– fogalmaz a sinológus.

De Salát hozzátette: India az 50 ezer katona átcsoportosítása előtt minden bizonnyal egyeztetett az Egyesült Államokkal, mert a január 20-a óta Joe Biden által vezetett ország és Kína között egyre inkább új hidegháború van kibontakozóban, amiben az USA komoly szerepet osztana Indiának:

India ugyanis a szárazföld felől is nyomást tud gyakorolni Kínára, ezzel pedig olyan területeknél enyhítenék a kínai nyomást, mint a Dél-kínai-tenger, Tajvan vagy a Kelet-kínai-tenger.

Ezeken a területeken pedig a komoly amerikai érdekek mellett olyan amerikai szövetségesek is jelen vannak, mint a Fülöp-szigetek, a Kínai Köztársaság (Tajvan), Dél-Korea vagy Japán, akiknek ez az indiai nyomás kapóra jöhet – véli Salát.

Salát a Kínai Kommunista Párt 2022-es kongresszusára is kitért, ami véleménye szerint Hszi Csin-ping elnök pozícióját leszámítva komoly személycseréket fog hozni, így elindultak a helyezkedések a pozíciókért, amikhez most kell megmutatni, hogy ki a nagyobb kínai nacionalista.

Ezt pedig a vitatott területeken történő minimális feszültségkeltéssel könnyen el tudja érni egy kínai politikai szereplő.

Háda Béla szerint a politikai motiváción túl gyakorlati céljai is lehetnek Indiának az 50 ezer fős csapatnöveléssel: ezzel ugyanis saját katonáikat is hozzá tudják szoktatni a hegyi hadviseléshez. A kutató szerint az indiai hadsereg rotációs megoldással próbálja azt elérni, hogy minél több katona tapasztalja meg, hogyan kell a Himalájában állomásozni, mozogni és gyakorlatozni, aminek köszönhetően

a katonák vérkeringése és tüdeje is akklimatizálódik a magaslati környezethez, amihez egy-két hét szükséges.

A csapatnövelés mellett India 350 könnyű tank és 1750 új futurisztikus harci jármű beszerzését is elindította, amik csapatszállításra és ellenséges tankok elpusztítására lesznek alkalmasak. Ezek az eszközök könnyű súlyuk miatt hegyvidéki környezetre vannak tervezve és Ladak keleti részén fogják őket bevetni.

Abban mindkét szakértő egyetértett, hogy a területeknek elsősorban nem gazdasági, hanem stratégiai jelentősége van.

Ez pedig nemcsak a Himalája völgyeinek ellenőrzésében rejlik, hanem leginkább abban, hogy az ottani gleccserek biztosítják a világ lakosságának megközelítőleg 46 százalékának a vízkészletét,

aminek a felügyelete komoly előnyökhöz juttathatja annak birtokosát. A víz birtoklásáért folytatott verseny már el is kezdődött, amit a klímaváltozás miatt olvadó gleccserek csak még jobban kiéleznek.

India egyik legfontosabb folyója a Tibetből érkező Brahmaputra folyó, amivel az ország vízszükségletének a 30 százalékát elégíti ki. Kína – hogy biztosítsa saját vízszükségletét és hogy jobb alkupozícióba helyezze saját magát egy Indiával történő esetleges konfliktus esetén – elkezdett óriási vízerőműveket felhúzni a folyóra, azonban ezek közül jelenleg csak egy üzemel, hét van készülőben és összesen tizenegyet terveznek. Ezzel Kína az Indiába áramló víz mennyiségét 60 százalékkal tudná csökkenteni, amivel igazán kellemetlen helyzetbe hozhatná szomszédját.

NYITÓKÉP: Narendra Modi, indiai miniszterelnök és Xi Jin-ping, kínai elnök találkozik még 2016-ban. FOTÓ: Narendra Modi / Flickr

Papp Gábor András
Papp Gábor András az Azonnali gyakornoka

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek