Sem az USA, sem a gazdasági válság, sem a járvány nem tudta térdre kényszeríteni Venezuelát

Miközben a Venezuelát valamennyire stabilizáló Nicolas Maduro ellen már nemcsak az eddigi ellenzéke, hanem a chavezista baloldal is lázadozik, az autoriter elnök egyre jobban egyensúlyoz. Olyannyira, hogy ellenfeleivel akár még tárgyalni is hajlandó lenne.

Venezuelának az elmúlt évszázad során hazánkban szinte alig hallott neve az utóbbi nagyjából fél évtized során még Magyarországon is elkezdett ismertté válni. A XXI. századi szocializmust megalkotni szándékozó néhai Hugo Chávez venezuelai elnök közel másfél évtizedes elnöki időszakát lezáró váratlan halálát követően felálló Maduro-kormányzat már egy aranykorát megélt országot örökölt. A gazdasági problémákat a hatalomhoz mindenáron ragaszkodó Maduro-rezsim a demokratikus intézményrendszer utolsó bástyáinak lebontásával tetézte, melyek újabb szankciókat, további elszigetelődést, valamint a nemzetközi közösségben szintén kevésbé szalonképes szövetségesekhez sodródást eredményezett.

A súlyos gazdasági és politikai krízis nyomán megnehezült, egyesek számára ellehetetlenült mindennapok hatalmas menekültáradatot bocsátottak elsősorban a régió országaira. A meggyengült államot 2020-ban ebben az állapotban érte a koronavírus-járvány. Az ötödik amerikai elnökét „fogyasztó” chávismo (azaz a chávezi szocializmus) azonban még mindig tartja pozícióját, újabb utakat találva a fennmaradásra.

A jobb sorsra érdemes latin-amerikai ország már a néhai Hugo Chávez elnöksége alatt elkezdte magára felhívni a figyelmet egyes szabadságjogok megsértésével, akár az ellenzéki pártok vonatkozásában, akár a sajtószabadság figyelmen kívül hagyásában. A Maduro-időszak történései ezen csak tovább rontottak. A kormánykritikus tömegdemonstrációk elleni erőszakos kormányzati fellépések, a kormány által támogatott fegyveres, civil milíciák, a colectivok ellenzéki szimpatizánsok elleni akciói, az ellenzéki politikusok és szimpatizánsok sorozatos vegzálása, bántalmazása, illetve bebörtönzése, valamint a fékek és ellensúlyok rendszerének leépítése, mind-mind egy autoriter rendszer képét festették fel Venezueláról.

Normalizálódó belpolitikai élet?

Lassan hozzá lehet szokni Venezuelában, hogy ha nem a Maduro-rezsim szája íze szerint alakulnak a nemzetgyűlési választások, akkor Alkotmányozó Nemzetgyűlés néven párhuzamos szervezetet hoznak létre, duplikálva a törvényhozói hatalmi ágat.

2019-ben és 2020-ban pedig a végrehajtó hatalmi ággal, azaz az elnök személyével történt ugyanez, csak fordított előjellel, mikor Juan Guaido, a Nemzetgyűlés elnöke az ország chávista alkotmányára hivatkozva átmeneti elnöknek kiáltotta ki magát.

Ez a lépés végül kilépett a belpolitikai mederből és a világ országait is megosztotta, melyek közül mintegy hatvan nyugati állam Juan Guaidot, az átmeneti elnököt fogadta el az ország legitim vezetőjének. A helyzet azonban 2020 decemberében megváltozott, mikor a koronavírus-járvány ellenére újabb nemzetgyűlési választásra került sor, amit azonban a megrendezés antidemokratikus körülményei miatt az ellenzéki erők nagy része bojkottált. Guaido így mandátum hiányában kikerült a törvényhozásból, tehát a továbbiakban már nem áll fenn a jogalap arra, hogy átmeneti elnökként tevékenykedjen. A helyzet természetesen nem ilyen egyszerű, hiszen bár az Európai Unió már nem ismeri őt el Venezuela vezetőjének, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok nem változtatott korábbi álláspontján.

Ez utóbbi ország pedig különösen is fontos Venezuela számára: hiszen az USA nemcsak a régió elsőszámú hatalma, hanem egészen a két állam viszonyának végső elmérgesedéséig, ami Trump elnöksége alatt következett be, az Egyesült Államok a venezuelai kőolajpiac egyik meghatározó szereplője, többek között felvásárlója volt, szankciós politikájával azonban saját kereskedelmi kapcsolatai mellett harmadik országok hasonló relációit is fel kívánja számolni.   

A jelenleg tehát parlamenti többséggel rendelkező Maduro – akinek legerősebb ellenfele immár meggyengült pozícióból tudja csak folytatni munkáját – az idei évben mindezek ellenére számos korábban nem látott kijelentést tett, és több gesztusértékű döntést is hozott. Sőt, már tavaly novemberben gratulált Joe Biden jelenlegi amerikai elnök választási győzelméhez, egyben reményét fejezte ki a kapcsolatok normalizálására vonatkozóan. Idén, a Biden elnök beiktatása utáni napokban azt nyilatkozta, hogy nyitott az Egyesült Államok és Venezuela kapcsolatát „egy új ösvényen folytatni, ami a kölcsönös tiszteleten, kommunikáción és megértésen alapszik”.

Május elején pedig a retorika mellett tettekben is kimutatta tárgyalási szándékának valódiságát, és a Citgo venezuelai tulajdonú, de az Egyesült Államokban működő olajtársaság korrupciós vádakkal három éve bebörtönzött hat vezetőjét – köztük öt amerikai állampolgárt – helyeztetett át háziőrizetbe. Ezt megelőzően, április során szintén teljesített egy Washington által is erőteljesen propagált nemzetközi kérést, és beengedte az országba az ENSZ Világélelmezési Programját, hogy az segítse az iskolai tanulmányokat folytatók étkeztetését.

A korábban az „amerikai imperializmust” és magát Donald Trump korábbi amerikai elnök személyét többször is elutasító Maduro a Washington felé történő nyitás mellett az ország különböző ideológiai háttérrel rendelkező ellenzéke irányába is nem várt lépést tett: többhetes titkos háttértárgyalásokat követően, május elején az öttagú Nemzeti Választási Tanács korábban teljesen kormánypárti tagságából két helyet ellenzéki politikusnak engedett át, a Nemzetgyűlés korábbi alelnökének, illetve egy ellenzéki tevékenységéért korábban bebörtönzött politikusnak. A döntés súlyát jelzi, hogy

hasonlóra 2005 óta nem volt példa.

A Caracas és Washington közti kapcsolat normalizálódásának előmozdítását beindítani hivatott döntések úgy tűnik, hogy egyes helyeken célba is értek: az USA Szenátus Külügyi Bizottságának demokrata elnöke már a két ellenzéki tag megválasztása előtt azt nyilatkozta, hogy úgy tűnik, hogy Maduro legutóbbi intézkedései „kinyitották a lehetőségek ablakát”. A kép azonban természetesen nem ilyen tiszta, hiszen nemzetközi szintén épp ellenkező reakciót váltott ki a döntés: az Amerikai Államok Szervezetének – az amerikai kontinens Kubát leszámítva valamennyi független államát tömörítő regionális nemzetközi szervezet – elnöke, Luis Almagro elítélte a háttéralkuk alapján megkötött megállapodást és kollaboránsoknak nevezte az újonnan kinevezett politikusokat.

Attól azért természetesen nem kell tartani, hogy a Maduro-rezsim önként és dalolva felszámolná állásait és lemondana a hatalomról.

Mindezzel párhuzamosan folyt többek között a kormánykritikus napilap, az El Nacional szerkesztősége elleni végrehajtás megkezdése egy rágalmazási ügy miatt kiszabott 13,4 millió amerikai dollárnyi boliváros bírság miatt, amit a Legfelsőbb Bíróság ítélete alapján Diosdado Cabello, az ország második, ha nem legerősebb embere ellen követett el a lap, mikor az leközölte a spanyol ABC egyik cikkét, amiben Cabellot drogkereskedelemben való részvétellel vádolták. Az ügy egyik érdekességét az adja, hogy egy 2018-as, másik perben hozott ítélet ezzel szemben mindössze mintegy 600 USD-nyi bolivárról szólt, ezért a döntés inkább a napilap felszámolását és elhallgattatását akarhatta elérni. Az 1943-ban alapított lap egyébként 2018 óta a papírhiány miatt már nem jelenik meg nyomtatásban, és a szerkesztőség is kevesebb, mint tizedére zsugorodott.

Ez a kettősség kiváló terepet biztosít a Maduro-rezsim számára, hogy minél előnyösebb helyzetbe kerüljön az idén novemberben megrendezésre kerülő helyhatósági választások előtt, melyen számos ellenzéki párt is indulni tervez. Szintén a rendszernek kedvez, hogy a vitatott státuszú Guaido is változtatott korábbi álláspontján és már ő is inkább tárgyalóasztalhoz ülne Maduróval, mint hogy mindenképpen az egyoldalú rendszerváltáshoz ragaszkodna.

A helyi seriff és a „brutális diktátor”

A fenti idézőjeles megnevezés nem Donald Trumptól származik, hanem Anthony Blinken jelenlegi külügyminisztertől, de ha már az idén januárban leköszönt elnöknél járunk, négyéves mandátumának bevándorlóellenes politikájával szöges ellentétben, Trump hivatalban töltött utolsó teljes napjának egyik döntése értelmében 18 hónapra felfüggesztette a venezuelaiak deportálását. Bár nem ez az ország a legnagyobb kibocsátója az Egyesült Államokba érkező bevándorlóknak, de egyes becslések szerint mintegy 350 ezer venezuelai él az USA-ban, nagyságrendileg 146 ezer rendezetlen jogi státusszal, akik közül 2018 óta 700-at deportáltak, és mintegy 11 ezer áll deportálási eljárás alatt a TRAC bevándorlási adatbázis információi alapján.

A Trump-adminisztráció időszakának szankciós politikáját egyébként Joe Biden már a kampányidőszakban óriási kudarcnak nevezte, ami „csak Maduro pozíciójának megerősödését eredményezte”, mindazonáltal közel fél évvel az elnöki hivatal átvétele után még mindig nincs ismert politikai szándék Washington részéről Venezuelával kapcsolatban, sem a korábbi politikai vonal folytatásáról, sem egyéb alternatívák bevezetéséről. Mindössze Anthony Blinken fent idézett retorikai fogása, valamint a szankciók fenntartására tett ígérete ismert.

Mindazonáltal az amerikai szenátus külügyi bizottságának elnöke mellett egyes üzleti körök is –  mint a számos meghatározó amerikai nagyvállalatot tagjai között tudó Council of the Americas – a szankciós politika átgondolását szorgalmazzák, a gazdasági érdekek mellett többek között azért is, mert a megszorítások elsősorban a venezuelai átlagpolgárt sújtják és nem a rezsim vezetőit. A Biden-kabinet mindezidáig egyetlen konkrét döntése, hogy az elnök a június 3-án lejáró engedély meghosszabbításaként

további hat hónapot adott a Chevron, a Halliburton és néhány jelenleg még Venezuelában működő amerikai cégnek, hogy állagmegóvó munkálatok elvégzése mellett számolják fel tevékenységüket.

Venezuela olajbevételeinek elapasztása mellett az amerikai politikai és gazdasági nyomásgyakorlás másik eleme azoknak a sokszor harmadik ország állampolgáraiként szabadon mozgó üzletembereknek a „kiiktatása”, akik a regnáló rezsim fennmaradása érdekében folytatnak különböző nemzetközi tevékenységet. Ennek egyik eklatáns példája Alex Saab kolumbiai-libanoni üzletember esete, akit egy amerikai elfogatóparancs alapján immár több mint egy éve háziőrizetben tartanak a Zöld-foki Köztársaságban. A Floridában emelt korrupciós vádak miatt amerikai kiadatásra váró Saab épp a közelmúltban tett panaszt az elhelyezési körülményei, és ezzel összefüggésben egészségügyi állapotának romlása miatt, valamint, hogy az Egyesült Államokban nem lesz számára biztosítva az őt megillető tisztességes tárgyalás.

Beszakadt gazdaság, tomboló infláció, tetemes hitelállomány

A szankciók említésekor nem mehetünk el a szó nélkül a venezuelai gazdaság mellett. Az utóbbi időszakban Delcy Rodriguez venezuelai alelnök és tanácsadója, Patricio Rivera, Raffael Correa volt ecuadori elnök egykori gazdasági minisztere keze alatt alakuló új gazdaságpolitika rengeteg változást hozott a korábbi időszakhoz képest. Chávez elnökségének gazdaságától már nemcsak az különbözteti meg a jelenlegi helyzetet, hogy a bruttó hazai termék (GDP), a 2012-es szinthez – Chávez utolsó teljes évéhez – képest a hetedét sem éri el, hanem az is, hogy az új rendszer megszüntette az árszabályozásokat és az importkorlátozásokat, csakúgy, mint a bolivar árfolyamának kötöttségét az USA dolláréhoz, valamint ösztönzőket vezetett be a magánbefektetések számára, sőt, törvényi garanciákat vállalt azok védelmének biztosítása érdekében.

A központi bank pénznyomási ütemének csökkentésével és a dollarizáció, azaz a valutahelyettesítés, tehát

a dollár fizetőeszközként való elfogadásának elősegítésével az infláció 2019-es, évi több mint 300 ezer százalékos szintjéről sikerült azt az elmúlt egy évben 2300 százalék alá csökkenteni

– hivatalos venezuelai adatok híján – a Bloomberg „Cafe con leche” mérési szisztémája alapján, ami egy bizonyos caracasi pékség tejeskávéjának árváltozásait követi. 

Az elért eredmények ellenére Venezuela, illetve a külföldön dolgozó venezuelai menekültek jelenleg is egyre növekvő piacát adják a kriptovaluták kereskedelmének. Bár a Maduro-kormányzat 2018 februárjában vélhetően orosz segítséggel petro néven saját kriptovalutát is bevezetett, a várt hatás elmaradt és csak limitált számú, elsősorban kormányzati műveletben használják a fizetőeszközt, a Bitcoin azonban a kereskedőoldalak adatai alapján rendkívül népszerű a venezuelaiak körében, annak ellenére, hogy körülményesebb, és elektromos áram illetve internetszolgáltatás is szükséges hozzá (két tényező, ami Venezuelában nem mindig adott), az utalási gyorsaság és a folyamatosan zuhanó bolivarárfolyam azonban úgy tűnik, hangsúlyosabban esnek latba a banki transzferek kiválasztásakor.

Külföldi segítség

A Nemzetközi Menekültügyi Szervezet, az IOM idén júniusi legfrissebb adatai szerint a közel 28,5 milliós Venezuelát 2015 óta mintegy 5,6 millió lakos hagyta el, elsősorban a környező országokban és a tágabb térségben keresve biztosabb körülményeket és megélhetést.

A gazdasági és belpolitikai válság mellett tehát nem feledkezhetünk meg az épp zajló humanitárius katasztrófáról sem, ami a régióban a valaha volt legnagyobb, világviszonylatban jelenleg pedig nagyságrendileg a második a polgárháború sújtotta Szíria után. Egy szintén júniusban tartott kanadai donorkonferencia adatai alapján azonban mindössze 1,5 milliárd dollárt sikerült gyűjteni a mintegy harminc ország felajánlásaiból. A menekültügyi szakemberek által gyakran „donorfáradtságnak” is nevezett jelenség kézzel fogható jele, hogy amíg Szíriában a menekültek számának arányában 3150 dollár jut egy főre, addig Venezuela esetében ez az összeg mindössze 265 dollár, a 2020-as adatokat alapul véve.

A környező (befogadó) országok hozzáállása is vegyes. A legtöbb menekültet, mintegy 1,73 millió főt befogadó Kolumbia jó példával járt elől, kormányzati bejelentések alapján 10 évre rendezik az országban élő venezuelaiak jogi státuszát. Más országok, mint például Ecuador viszont a korábban kölcsönösen elfogadott UNASUR-vízumokkal érkezett, tehát legálisan az országban tartózkodó venezuelaiakkal szemben sem mutat ilyen szívélyes fogadtatást.  

A külföldi támogatás egyik merőben másik formája a katonai segítségnyújtás, ez esetben iráni hadihajók elindulása, ami nagyjából április vége óta borzolja a kedélyeket. A dél-iráni Bandar-Abbász kikötőjéből Afrika keleti partjai mellett indult el az iráni építésű, Sahand nevet viselő romboló, valamint kísérőhajója, a tartályhajóból átalakított, helikopterek fogadására is képes Makran, ami a fedélzetén a műholdfelvételek tanúsága szerint hét darab rakétavető naszádot szállít. Az Iráni Forradalmi Gárda közkedvelt típusa mellett feltételezések szerint más fegyverek és katonai felszerelések is lehetnek a hajón, ami idő közben megkerülte a Jóreménység Fokát, azonban – egyes értesülések szerint a diplomáciai tárgyalásoknak és a politikai és gazdasági nyomásgyakorlásnak köszönhetően –

bár északnak tart, nem tért ki Venezuela irányába, így várhatóan nem eszkalálja tovább a venezuelai krízist. 

Az egyébként már magában is jelentőségteljes, rekordhosszúságú haditengerészeti küldetés jelenlegi célja egyelőre ismeretlen, szolgálhat egyszerű erődemonstrációként vagy akár valódi katonai támogatásként egy baráti állam számára, a Venezuela és Irán között az elmúlt időszakban megkötött katonai együttműködési megállapodások és az utóbbi években megerősödő kölcsönös politikai és gazdasági támogatások azonban kezdetekben potenciálisan magukban hordozták annak a lehetőségét, hogy Teherán a baráti Maduro-rezsim részére szállít, a már régóta a venezuelai beszerzési tervekben szereplő haditechnikai eszközöket.

De nemcsak a hadihajók, hanem a Venezuelába érkező és onnan induló kereskedelmi hajók – és elsősorban a kőolajszármazékokat szállító (szuper)tankerek – is elég fejtörést okoztak az utóbbi években, elsősorban az Egyesült Államoknak. Tekintettel arra, hogy a venezuelai olajszektort is érintő amerikai szankciók harmadik országokra is vonatkoznak – melyek amennyiben nem akarnak saját maguk is amerikai szankciók alá kerülni, betartják azokat, így mindössze néhány ország, mint például Görögország vagy Ciprus bátrabb szállítmányozó cége vállalja a kőolaj, illetve kőolajszármazékok szállítását. Saját maguk, illetve tevékenységük álcázása, valamint a nyomonkövetés megnehezítése érdekében a szupertankerek számos nemzetközi szabályt megszegnek (például kikapcsolják a helyzetjelzőjüket), és sokszor veszélyes, a környezetre potenciálisan ártalmas módon, a biztonsági rendszabályok be nem tartásával, sokszor a nyílt vízen, két mozgó tanker között, rögtönzött módon történik a kőolaj átfejtése.

Minden próbálkozás ellenére azonban több alkalommal is kudarcba fulladtak a kísérletek, a cégek kilétére fény derült, vagy akár a tankert és szállítmányát is lefoglalták a hatóságok.

Chávismo, hogyan tovább?

Az immár 23. évében járó chávizmus, a néhai Chávez elnök szolidaritáson és önmeghatározáson alapuló XXI. századi szocializmusa a fent ismertetett nehézségek és negatívumok ellenére sem teljesen népszerűtlen, sőt. Egyes baloldali érzelmű venezuelaiakban el is válik a Maduro-korszak negatívumaitól:

Maduro korábbi szövetségeseiből, párttársaiból már ki is termelődött egy olyan réteg, akik alkalomadtán akár a kormánypárt ellenében, de baloldali színekben és chávista ideológiával is elindulnának egy választáson.

Egy ilyen választás azonban még minden bizonnyal várat magára. Maduro enyhülést és békülékenységet sugalló intézkedései könnyen lehet, hogy csak ügyesen megkoreografált lépések, és a korábban két alkalommal is a chávismo ellen az elnökségért induló, önmagát centristaként, humanistaként jellemző, Henrique Capriles köreihez tartozó politikusok támogatásával Guaido táborát kívánja gyengíteni Maduro, és egyben megosztani a jelenleg még viszonylag egységesnek tűnő (céljaikban legalábbis egységes) ellenzéket.

Az ezidáig jó stratégának bizonyuló Maduro az ellenzéki térfélen már korábban is megmutatkozó repedéseket, belső ellentéteket és a valószínűsíthetően jelenlévő féltékenységet használhatja ki okosan, hiszen nem felejthetjük el, hogy Capriles korábban már kritizálta Guaido „kormányzatosdit játszó” tevékenységét, valamint az átmeneti elnököt kihagyva kezdett tárgyalásokba a Maduro-kormányzattal. Mindemellett a kedélyállapot javításában és támogatói bázis néminemű biztosításában az is fontos szerepet játszik, hogy a bevezetett gazdaságpolitikai intézkedések a fővárosban és a nagyobb városokban a korábbiakhoz képest nagyjából normalizálták a helyzetet, és ha nincs is árubőség, legalább már korántsem üresek az áruházak polcai.

Venezuela fontosabb külföldi szövetségesei – Kuba, Kína, Oroszország, Irán és Törökország – láthatólag nem pártoltak el a szankciók ellenére sem, feltételezhetően részben azért sem, mert ellenük is érvényben vannak hasonló jellegű intézkedések. A beszerzési nehézségek és az alulfinanszírozott egészségügyi ellátórendszer súlyos kihívásai ellenére a koronavírus-járvány sem tudta két vállra kényszeríteni a rezsimet. Bár a hivatalos számoknak valószínűleg kevésbé hihetünk – ezek alapján 268 349 megbetegedés mellett 3055 fő vesztette életét a 28,5 milliós országban–, az oltási program rendkívül nehézkesen indul, a legalább egy adag oltást felvevő lakosok száma mindössze 1 466 988, míg a teljesen beoltottak száma még az ország lakosságának 1 százalékát sem éri el (0,79 százalék).

A helyzet javítása érdekében a latin-amerikai ország számos forrásból próbálja biztosítani az oltóanyagot. Venezuela volt az egyik, amely részt vett az orosz Szputnyik V tesztelésében még a tavalyi év végén, így az első szállítmányok is ebből a vakcinából érkeztek, de az országban oltanak a kínai Sinopharmmal, és június 24. óta az itthon kevésbé ismert, kubai fejlesztésű, háromdózisos Abdala-vakcinával is, mely a gyártó információi szerint a klinikai teszteken 92,28 százalékos hatékonyságot mutatott. Maduro mindemellett áprilisban bejelentette, hogy az ország csatlakozott a COVAX-programhoz is.

Úgy tűnik tehát, hogy sem a politikai, sem a gazdasági krízis, sem pedig a természet nem tudja térdre kényszeríteni az ország autoriter vezetését,

így az egyetlen út a helyzet normalizálásához a felek bevonásával történő tárgyalásos megállapodás lehet a korábbi sérelmek félretétele mellett, transzparens módon, tanulva a kolumbiai békemegállapodás hibáiból, annak érdekében, hogy a megegyezés ne csak a politikai elit és a nemzetközi közösség, hanem a részben Venezuelát már elhagyó lakosság számára is elfogadható legyen. Ehhez pedig úgy tűnik, hogy hosszú idő óta először van tárgyalni kész fél mind a Maduro-rezsim, mind az ellenzék meghatározó figurái részéről, a nemzetközi közösség Norvégia, illetve a Vatikán kapcsán pedig már korábban is bizonyította, hogy kész helyet és támogatást biztosítani az egyeztetésekhez.   

NYITÓKÉP: Nicolas Maduro / Facebook