Merkel lelép, de mi marad utána?

Szerző: Techet Péter
2021.06.29. 07:10

Múlt csütörtökön tartotta Angela Merkel az utolsó kancellári beszédét a Bundestagban. Történelmi hosszúságú korszak ért véget, amelyet nem a nagy lépések, hanem a kis tapogatózások jellemeztek. Merkel egy másik Németországot és Európát hagy maga után. Mi jellemezte ezt a 16 évet?

Merkel lelép, de mi marad utána?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Múlt pénteken véget ért a Bundestag rendes ülésszaka, a politikusok nyaralni mennek – de többségük persze leginkább kampányolni, elvégre szeptember végén új parlamentet választanak a németek.

2005 óta először Angela Merkel nem indul el a választásokon kancellárjelöltként, ezzel egy 16 éves korszak zárul le a német történelemben.

Merkel múlt csütörtökön meg is tartotta utolsó beszédét a Bundestagban – ha nem tudnánk, hogy ez volt vélhetően az utolsó kancellári beszéde a berlini parlamentben, nem sok különbséget vehettünk volna észre az eddigi Merkel-felszólalásokhoz képest:

szenvtelen tárgyilagosság, megoldandó ügyek felsorolása különösebben nagy vízió nélkül, és persze egy kis északi száraz humor.

Merkel beszédében megköszönte a képviselőknek, hogy „betartották a szabályokat” – és ennél érzelmesebb búcsúra nem is került sor. Merkel megvárta még a többi párt felszólalóit – majd összepakolta a táskáját, és elhagyta az üléstermet.

Merkel távozása mindenképpen illik egész kormányzati stílusához: a nagy szavak, érzelmek kerülése. De közben ott van a precíz megtervezettség is. Elvégre Merkel nem bízta a véletlenre, mikor ér véget a kancellári időszaka. Már 2018-ban bejelentette: nem indul újra a kancellári posztért. Ellentétben Helmut Kohllal, aki 1998-ban szintén 16 évnyi kancellárság után még egyszer győzni akart – majd elbukott –, Merkel maga szervezte meg távozását. Ezzel

1949 óta először fordul elő az is, hogy egy regnáló kancellár nem indul újra a posztért.

Pedig Merkelnek még esélye is lehetett volna győzni. Amint a CDU/CSU-n belüli kaotikus kancellárkeresés mutatta: a párt nem tudott azonnal és problémátlanul előállni az egyértelmű utóddal. És miközben a konzervatívok kancellárjelöltje, Armin Laschet továbbra se túl népszerű,

Merkel jelenleg is a legnépszerűbb német politikus.

Merkel a pártja kancellárválasztásába és a kampányba se akar(t) beavatkozni. Amikor sokan azt várták volna tőle, hogy ő döntsön Laschet és a bajor Markus Söder között, nemet mondott. De utolsó Bundestag-szereplésekor is, amikor felmerült a kérdés, hogy egy nő kövesse-e a kancellári székben (azaz a zöld Annalena Baerbock), csak annyit mondott: a németek vannak olyan érettek, hogy majd eldöntik, kancellárt vagy kancellárnőt akarnak-e. Hogy nem állt ki a zöld jelölt mellett, természetes. De hogy Laschet mellett sem, az már Merkel politikafelfogásából következik:

egy távozó kancellár ne akarjon mégis a színpadon maradni mindenféle jótanácsokkal.

A Bundestag utolsó ülésén is Merkel helyett a politikai színpadot már a többi kancellárjelölt népesítette be. Nemcsak Annalena Baerbock és a szocdem kancellárjelölt, Olaf Scholz beszélt, de tartományi miniszterelnökként élt a szókérés lehetőségével Armin Laschet is.

Miközben valamennyien már önmaguk mellett kampányoltak, az AfD kivételével minden párt köszönetet mondott Merkelnek. Az ellenzéki Szabad Demokraták (FDP) elnöke, Christian Lindner is elismerte: Merkel az elmúlt 16 évben

„erejét és szellemi képességeit önzetlenül Németország és Európa szolgálatába állította”,

bár hozzátette: a merkeli évek eredményét majd a történészek lesznek hivatottak eldönteni. Még a kommunista Linke frakcióvezetője, Dietmar Bartsch is elismerte:

Merkel a kiegyensúlyozó, nyugodt stílusával „sok rosszat megakadályozott”.

Bár szerinte sokkal több jót, változást is kezdeményezhetett volna. Egyedül az AfD frakcióvezetője, Alice Weidel tette világossá: nincs mit köszönniük Merkelnek, akivel semmiben sem értenek egyet. Merkel hozzátette: ez kölcsönös a részéről – ami még Weidel arcára is azért mosolyt csalt.

A németek egy alapvetően konzervatív nép, szeretik, ha a dolgok működnek, és esetleg kicsit javítgatnak rajtuk, de a német politikára nem jellemző a franciás forradalmiság vagy az olasz folyamatos káosz. Franciaországban az elmúlt 16 évben négy elnök, Olaszországban pedig hét miniszterelnök (és öt nagyobb kormányválság) volt. Németországot ez alatt egyetlen kancellár irányította, és 16 év alatt 12 évig eleve nagykoalíció uralkodott.

Ahogy a Mercedes dizájnja se szokott hirtelen változni, a német választópolgárok se ugranak nagyot a politikában.

Merkel ezt a német attitűdöt jól kifejezte. Természettudósként és protestánsként eleve idegen volt tőle bármiféle pátosz. A nagy tervek helyett a kis lépéseket, a rövidtávú tervezést kedvelte – mint egy laborban: csak akkor jöhet a következő kísérlet, ha az előzőeket lezártuk, és megvannak az eredmények. Rendszeresen idézte Helmut Schmidt, egykori német szocdem kancellárt:

akinek víziói vannak, az menjen orvoshoz.

De a német társadalom se várta el ezeket a nagy víziókat. A merkeli 16 év kapcsán éppen ezért elsőre

nehéz azt a nagy ügyet, változást megtalálni, ami minden korábbi kancellár esetében azért annyira egyértelmű volt.

Kondrad Adenauer lehorgonyozta a posztnáci Nyugat-Németországot a transzatlanti világban; Ludwig Erhard a Wirtschaftswunderrel megteremtette az új állam belső elfogadottságát; a szocdem Willy Brandt és Helmut Schmidt az 1968 utáni társadalmi változásoknak adott keretet egy szociálliberális agendával; Helmut Kohl – akinek 1982-es kancellárrá választásakor nem sok jövőt jósoltak – véghez vitte az újraegyesülést, Gerhard Schröder pedig a 2000-es évek elején még Európa beteg emberének számító német gazdaságot – sokszor persze túlzó neoliberális reformjaival – talpra állította, és nem kétséges, hogy a német gazdaság mai erejét sokban köszönheti a schröderi politikának.

2005-ben pedig jött Merkel, a bubifrizurás, a nyugati férfiak között lesajnált, keletnémet nő. Nehéz meghatározni azt az egy szót, amellyel Merkel mássá tette 2021-re Németországot. De neki ez nem is volt szándéka. Mégsem lehet azzal vádolni, hogy pusztán állagmegőrzésre vállalkozott.

Mik a merkeli 16 év eredményei (akár negatív értelemben is) Németország és Európa számára?

+ Az Európai Unióban jelentős előrelépés – leszámítva a már korábban beindult román, bolgár, majd horvát EU-csatlakozást – nem volt. Ez persze nemcsak Merkellel függ össze, de azzal is, hogy éppen 2005-ben mondtak nemet a franciák és a hollandok népszavazáson egy európai alkotmányra. A helyzet megmenteséhez – azaz a sokkal technokratább lisszaboni szerződés elfogadásához – azonban már Merkel nagyban hozzájárult.

Merkel azonban talán éppen a holland és a francia elutasítások után láthatta be:

olyan nagy integrációs lépések – mint mondjuk a Kohl által keresztülvert euró – nem lehetségesek.

+ Az Európai Unióban nagyon is megmutatkozott, hogy Németország már nem az integráció motorja, hanem futóműve volt csak: ami összetart és előre visz, de Merkel nem lépett sohasem a gázra.

Az újraegyesült Németország Európa megkérdőjelezhetetlenül legnagyobb és legerősebb hatalma lett – miközben hatalmi súlypontja el is tolódott részben keletre. Különösen a 2004-es EU-csatlakozással a német „hátsóudvar” országai kerültek be, ami egyrészről tovább erősítette a német pozíciókat, de másrészről olyan politikai, kulturális ellentéteket hozott elő, amelyeket Berlin nem akart huszárvágással eldönteni.

Ebből különösen Orbán Viktor profitált, akivel szemben Berlin a saját gazdasági érdekeit képviselte,

és nem akart olyan keményen fellépni, ahogy Berlin megtette – a németek számára kevésbé fontos – Görögország esetében az euróválság idején.

+ Merkel 16 évére több európai válság is jutott (euró-, menekült-, majd most járványválság). Berlin mindegyikben pragmatikusan lépett fel. Az euróválságban megakadályozta, hogy az EU-ból transzferunió lehessen – ennek első lehetőségét csak a járvány idején engedte meg az EU által felvett koronahitellel –; a menekültválságban is – a sokszor eltérő véleményekkel szemben – Berlint nem valami hatalmas emberi jogi felbuzdulás hajtotta.

2015-ben Merkelnek arra a helyzetre kellett reagálnia, hogy menekültek indultak meg Magyarország felől – ha őket nem fogadja be, akkor elég csúnya jelenetek játszódtak volna le Magyarországon és Ausztriában –,

de közben a cél a menekülthullám megállítása volt, amit a törökökkel kötött – emberi jogi szempontból nagyon is problematikus – megállapodással el is értek.

+ Ne feledjük: Merkel egyáltalán nem volt egy multikulti-kancellár. A multikulturalizmust maga is bukottnak minősítette, még 2015 nyarán maga mondta azt egy sírva fakadó szír kislánynak, hogy nem minden menekült maradhat. 2015 augusztusában azonban – amikor Orbán útnak indította a menekülteket Hegyeshalom felé – más út, mint a befogadásuk nem maradt. De Merkel akkori lépése semmiképpen sem következett addigi politikájából. A politikus egyrészről sohasem volt híve a nagy bevándorlásnak, másrészről

eleve idegen tőle az a pátosz, amely egy ideig magával ragadta a német társadalom balliberális részét a Willkommenskulturral.

+ Merkelnek az egész EU-politikában azt lehet felróni, amivel dicsérni is lehet: egyben tartotta a boltot.

A déli követeléseket leszerelte, a keleti autoriter utakat pedig eltűrte.

Ezzel nagyban hozzájárult Orbán Viktor sikeréhez is. De ha nem gondoljuk azt, hogy Magyarország a világ közepe, akkor Merkel a politikájával másrészről úgy tűrte meg Orbánt, hogy izolálni is tudta. Ez szomorú hír lehet a magyar ellenzéknek – de annak be kell látnia: Berlinben Magyarország annyiban fontos, hogy ne okozzon olyan anyagi kiadásokat, mint a déliek.

+ Ha a német belpolitikát nézzük, Merkelt szintén az igazgató, lassan és mindig csak rövidtávra reagaló politika jellemezte. Azonban így is

sikeresen tudta a CDU-t mára gyakorlatilag Európa utolsó néppártjaként átmenteni.

Merkel öröksége lesz a CDU/CSU várható győzelme – azaz Merkel sikeresen mozgott a pártjával a társadalmi igényekkel (így lett atompártiból atomellenes).

+ De az is, hogy ez a CDU/CSU már könnyedén fog tud egy újabb nagykoalíciót alakítani az új polgári középpárttal, a Zöldekkel, merkeli siker. A merkeli 16 év igazán egy konzervatív-zöld koalícióban teljesedhet ki. Merkel alapozott meg annak, hogy a CDU/CSU már rég nem a nyugatnémet katolikus férfiak pártja – az ezt helyreállítani akaró Friedrich Merznek kétszer sem sikerült visszatérnie –, és annak is, hogy a Zöldek – akik sokszor merkelistábbak voltak ellenzékből is, mint a konzervatívok – akár szívesebben állnak össze a CDU/CSU-val, mint mondjuk a kommunista Linkével.

+ A merkeli centrális erőtér – amelyben a CDU/CSU elsősége megkérdőjelezetlen maradhat, legfeljebb a szocdemek helyét a Zöldek veszik át – azonban

ellenhatásként megerősítette a szélsőjobboldalt.

Merkel alatt fordult elő 2017-ben – több, mint 50 évvel az utolsó szélsőjobbos párt, a Német Párt parlamentből kiesése után –, hogy a szélsőjobboldal parlamenti pártként megjelent.

Az AfD szükségszerű reakció volt arra a merkeli politikára, amely már nem akarta a jobbszélig lefedni az egész spektrumot a centrumtól. De egyben az, hogy az AfD-nak semmiféle esélye nincs kormányzati szerepre – az AfD-vel szemben még Friedrich Merz is teljességgel elutasító – szintén Merkelnek köszönhető, aki alatt a CDU/CSU lett az a párt, amely egyrészről gyakorlatilag minden párt irányába nyitott, és amelyre másrészről mostanra lassan mindenkinek szavaznia kell több keletnémet tartományban is, ha nem akarnak erős AfD-t.

Mi marad?

A Merkel utáni évek nagy kérdése az lesz, hogy ez az örökség mennyiben folytatható.

+ Elég-e az Európai Unió elirányítgatni, vagy fel kell vállalni határozottabb konflikusokat, és nagyobb integratív lépéseket (annak veszélyével, hogy ezen vitákban az is elvész, ami ma még megvan)?

+ A CDU/CSU meg tudja-e tartani pragmatikus néppártiságát, vagy feljön annyira a baloldal, esetleg a szélsőjobboldal, hogy itt is világosabban kell politizálnia?

+ A járványkezelés miatt elszálltak a német költségvetés számai, azaz egy új kormánynak megszorítania vagy még többet elvonnia kell. Miként tud erre egy mégiscsak konzervatív párt reagálni?

Merkel úgy távozik a német politikából, ahogy érkezett: feltűnés nélkül, alábecsülve. Ha majd élesednek az EU-n belüli feszültségek, vagy a német társadalmon belüli ellentétek,

még lehet, hogy a merkeli 16 év „boldog békeidőként” vonul be a történelemkönyvekbe.

Persze annak kérdésével, hogy nem éppen ezen merkeli túlzott nyugalom – és a német társadalom jólétéből fakadó európai laissez-faire – eredményezte a merkeli évek későbbi utóbbi megszépülését.

Olvass még Techet Pétertől az Azonnalin!

NYITÓKÉP: Merkel az Európai Tanács egyik ülésén 2020-ban.

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek