Ki ütheti ki jövőre Macront vagy Le Pent?

A francia regionális választások megmutatták: felesleges előre Macron-Le Pen-meccsként készülni a jövő tavaszi elnökválasztásra. A jobbközép nagyon is él, de még a balközép se tűnt el teljesen. Ki lehet az a jobbközép politikus, akinek a nevével akár Macron utódaként is találkozhatunk?

A közvélemény-kutatásokban még mindig két jelölt szerepel az élen, amikor az a kérdés, hogy kinek van esélye jövő tavasszal a francia államfőválasztáson a második fordulóba továbbjutni: Emmanuel Macron és Marine Le Pen. Miközben a regnáló elnök 24-31 százalékra számíthat, szélsőjobboldali kihívója 24-25 százalékra. Macron pedig eszerint a második fordulóban akár tíz százalékpontot is verhet Le Penre. A köztük lévő különbség azonban csökken, elvégre 2017-ben Macron a második fordulóban még a szavazatok kétharmadát elhozta Le Pen elől.

Miközben azonban folyamatosan e két politikusra figyel a francia sajtó – mintha eldöntött tény lenne, hogy 2017 ismétlődik meg jövőre is –, a hagyományos jobbközép is kezd feljönni. A gaulleista Republikánusok jelöltje, François Fillon 2017-ben – nem kis részben a kampány alatt kiderült korrupciós ügyei miatt – a harmadik helyre csúszott csak vissza. Sarkozy korai elbukásával – a volt államfő még saját tábora előválasztását se nyerte meg –, majd Fillon első fordulós kiesésével

Ez azonban nem következett be teljességgel – a múlt vasárnapi francia helyhatósági választásokon pedig Macronék teljesen összeomlottak (11 százalékkal az En Marche-párt csak ötödik lett országosan), Le Penék pedig megint nem szereztek egyetlen régióelnökséget sem, ráadásul rosszabbul szerepeltek, mint hat éve. A szárazföldi Franciaországban hét régió megint a jobbközépé és öt a balközépé – ahogy ez volt 2016-ban is.

Visszajön a régi jobb- és baloldal?

+ Természetesen a regionális választás több szempontból is sajátos – és nem csak azért, mert rekordalacsony volt a részvétel (a szavazók kétharmada otthon maradt).

Egyrészről a francia régióknak nincs olyan jelentőségük – pár kivételtől eltekintve: identitásképző elemük se –, mint a német tartományoknak vagy akár csak az olasz régióknak. A polgárok életében azon prefektúra fontos, amely amúgy is a párizsi központi hatalomhoz van bekötve. Másrészről helyben mindig az erős beágyazottsággal, szervezettel rendelkező pártok indulnak – márpedig hiába gyengültek a gaulleisták, vagy szűntek mára majdnem meg a szocialisták, helyi szinten azért még mindig inkább jelen vannak, mint mondjuk a pusztán Macron személyére 2017-ben gyorsan felhúzott médiapárt, a République En Marche (LREM).

+ Mindebből az is következik természetesen, hogy

Pusztán azért, mert a jobboldali Xavier Bertrand (Felső-Franciaországban), Valérie Pécresse (Párizs körül) és Laurent Wauquiez (a lyoni régióban) győzedelmeskedni tudott megint, nem jelenti azt, hogy országosan – azaz más régiókban is – népszerűek.

+ Ráadásul eleve olyan politikusokról van szó, akik eddig is régióelnökök voltak – márpedig helyi szinten a választópolgár sokszor arra szavaz, aki már amúgyis bizonyított. Mivel a régióknak különös politikai tétje nincs, nem feltétlenül itt játssza majd le az országos politika a meccseit.

+ A nagyon alacsony részvétel okán pedig amúgy is nehéz messzemenő következtetéseket levonni a jövő tavaszi államfőválasztásra, hiszen ott mindenképpen többen fognak szavazni. Azaz a hagyományos jobb- és balközép mostani sikerét akár az is magyarázhatja, hogy nekik van stabil táboruk – de ez a tábor egy magas részvétel mellett kevés lehet az olyan médiapolitikusokkal szemben, mint Macron és Le Pen, akik úgysem erős pártkötődések alapján tudnak mozgósítani. Le Pen mögött a Nemzeti Tömörülés mindig csak egy lényegtelenebb szervezeti váz volt – a macronista En Marche pedig gyakorlatilag mint önálló tényező eleve nem is létezik.

A jobbközép azonban még feltámadhat

Azonban a verseny valóban nyitott lett, főleg azért, mert most már maga a jobbközép is érzi: ha erős jelölttel indulnak el, van esélyük bejutni a második fordulóba – azaz onnan akár Macront, akár Le Pent kiütni.

Rögtön a vasárnapi helyhatósági választások után készült is egy felmérés arról, hogy melyik jobbközép jelöltnek milyen esélyei lennének.

Ha viszont Valérie Pécresse vagy Laurent Wauquiez mögé áll be a jobbközép tábor, csak 13 százalékot szereznének. Bertrand többlete a Macron-hívektől származik. Egyvalami azonban most még mindhárom jelölt kapcsán biztos: Fillonhoz hasonlóan csak a harmadik helyre futnának be.

Kicsoda Xavier Bertrand?

Vasárnap este Bertrand tartott leginkább olyan győzelmi beszédet Lille-ben, amely felért egy elnökjelölti bejelentkezéssel. „Franciaország csapatát” akarja maga mögött megszervezni, és nagyon hangsúlyozta, mennyire sikeresen tudta leszorítani saját szűkebb pátriájában Le Pent. Tény: miközben hat éve a Nemzeti Tömörülés a régióban a 40 százalékot is megugrotta – akkor Bertrand amúgy magát Marine Le Pent verte meg –, most csak 20 százalékot sikerült hoznia a pártnak.

Bertrand már másnap – hétfőn – találkozott Emmanuel Macron elnökkel. Persze „csak” egy gyár korábban leszervezett átadásáról volt szó, de Bertrand nem hagyta szó nélkül az eredményét, és azzal büszkélkedett, hogy a széljobbot meggyengítette, a balközép nem tudott felérni hozzá, a macronisták pedig helyben – noha két kormánytag is rajta volt a listájukon – csúfosan elvéreztek. Majd a jövőre esedékes államfőválasztás kapcsán

Bertrand sikere azonban sokban meglepő, mert nem nevezhető egy különösen karakteres politikusnak. A Les Echos gazdasági napilap Macron környezetéből eleve úgy értesült: ott kicsit lekezelően beszélnek róla. Helyben biztos kedves és népszerű, „de senkit nem érdekel a világban Bertrand” – mondják róla.

Az 56 éves politikus 2005-ben lett először miniszter. Miután az akkori kormány az európai alkotmány elutasítása miatt lemondott, Dominique de Villepin elitista-konzervatív kormányfő munka- és egészségügyi miniszterré nevezte ki Bertrand-t. Eleve

A 2007-es elnökválasztáson Nicolas Sarkozy mögé állt be – noha kormányfőjének, de Villepinnek is lettek volna jelölti ambíciói. Sarkozy győzelme után munka- és szolidaritásügyi miniszter lett – amivel tovább polírozhatta szociálkonzervatív imidzsét –, sőt, egy rövid időre még az akkori jobboldali kormánypárt, az UMP vezetését is átvette. Ezen tisztségében írt alá amúgy 2009-ben megállapodást a Kínai Kommunista Párttal.

2015-ben indult el a felső-francia régió elnöki posztjáért. Az első fordulóban nagyon elhúzott még mellette Marine Le Pen (40 százalékot kapott, miközben Bertrand csak 25 százalékot), de a második fordulóra mögötte állt össze a „republikánus front”. Nagyobb botrányok nélkül viszi azóta a régiót – bár kiderült róla, hogy 7000 euró összegben egy ideig a régiós költségvetésből fedezte a saját étkezéseit.

Noha jelenleg hivatalosan a jobbközép legesélyesebb jelöltjének számít, Bertrand 2017-ben kiszállt a Republikánusok közül – az ellen tiltakozott, hogy a lyoni régióban most is győzedelmeskedő Wauquiez lett a párt elnöke, márpedig annak kemény bevándorlásellenes, radikális irányvonalával nem értett egyet.

Macron felajánlotta neki a tisztséget, de Bertrand arra hivatkozva, hogy ő a jobboldal és a centrum embere, nem akart kormánytisztséget vállalni az akkor még baloldalibbnak látszó Macron mellett. Mindazonáltal látható: a jobbközép jelöltek közül ma Bertrand tudná a legtöbb macronistát átcsábítani.

Bertrand – aki 2012-ig az „Isis gyermekei” szabadkőműves páholy tagja volt – jelenleg tehát a Republikánusokon kívül harcol a párt elnökjelöltségéért. Nincs ezzel egyedül, elvégre Valérie Pécresse is kilépett a hajdani sarkozysta pártból. Bertrand nem szereti az ideológiai vitákat – a liberális Pécresse és a radikálisabb jobboldali Wauquiez között ő legfeljebb a szociális elkötelezettségét hangsúlyozza.

Az, hogy nem egy karizmatikus politikus – ráadásul a mindig kicsit megmosolygott északi régióból –, még hasznára is lehet, ha a franciák egy hétköznapi elnököt akarnak. Persze „a normális elnök” jelszava is már kissé lejáratódott, elvégre a Bertrand-hoz hasonlóan szürke François Hollande szocialista politikus ezzel a mottóval győzte le 2012-ben az azóta börtönbüntetésre ítélt Sarkozyt.

NYITÓKÉP: Macron már nem kér kávét. EM / FB