Négy évadot kellett várni rá, de végre politikus lett a szolgálólányból

A szolgálólány meséje azzal a nehézséggel nézett szembe a negyedik évadban, hogy már nem tudja a gileádi diktatúrával sokkolni a nézőket. Ez a kifulladás kísérte végig az évadot, nyögvenyelőssé és unalmassá téve azt, de megérte, mert annak végére June Osborne megtanulta, hogyan kell politizálni.

Figyelem, ez a kritika spoilereket tartalmaz!

A szolgálólány meséje egy olyan disztópikus mese, ami eddig mindenek előtt a sokkra épített: arra a sokkra, amit – a szent cél, a gyermekek születése érdekében – Gileád az egyént és a nőket elnyomó politikai rendszere okoz; arra a sokkra, amit (mások mellett) a szexrabszolgaként tartott szolgálólányok átélnek; arra a sokkra, ahogy a rendszer számító, könyörtelen pontossággal képes újraalkotni a belső szabályrendszerét ahhoz, hogy az alapvetően antihumánus kereteket fenn lehessen tartani, például a szürkezónában működő bordélyházakkal.

A kérdés a 2017-ben kezdődött, Margaret Atwood regényein alapuló sorozat elejétől az volt, hogy

A szolgálólány meséje három évadon keresztül viszonylag sikeresen tudta ezt fenntartani: elképesztően jó érzékkel vette végig leginkább a főszereplő, June Osborne történetén keresztül, hogy Gileád milyen válogatott módon semmisíti meg az embert emberi valójában, és alacsonyítja le egy olyan szintre, amit felfogni is alig lehet.

Tökéletesen leképezi ezt az az ördögi körforgás, ami az Elisabeth Moss által alakított June-t jellemezte: June fellázad az őt emberi mivoltában megalázó totalitarizmus és annak egyes szereplői ellen, kitartóan szervezkedik, elér valamit (legyen az például a többi szolgálólány fellázítása, a társai, a saját vagy mások gyerekeinek kimentése), elfogják, megzsarolják és végül megtörik. Majd kezdődik az egész elölről, lényegében azért, hogy a forgatókönyvírók Gileád más és más szörnyűségeivel sokkolhassanak minket, más és más szemszögből bemutatva az egyén szenvedéseit.

Túl jól megismertük Gileádot ahhoz, hogy érdekes maradjon

De valljuk be, nincsen olyan borzalmas világ, ami önmagában a kegyetlensége miatt örökké érdekes tudna maradni – és a negyedik évadra pont ezzel a nehézséggel szembesült A szolgálólány meséje. Mert eddigre

A feladat tehát az volt a negyedik évadban – és ezt a forgatókönyvírók nagyon is jól tudták –, hogy ahelyett, hogy újabb és újabb ördögi körbe hajszolnák bele June-t, valahogyan kitörjenek ebből, és megújítsák a sorozatot.

Ezt a célt szolgálta, hogy June-t – végre valahára – Gileád rendszerén kívülre helyezték, és Kanadába menekítették, ami teljesen logikus lépés volt: ha egyszer már elmondtunk minden érdemit Gileádról, semmi értelme nem lett volna továbbra is ott tartani őt.

Viszont sajnos A szolgálólány meséje egyúttal saját magát is foglyul ejtette: hiába volt meg a szándék, hogy az unalomig ismert sokkoltatás helyett másról szóljon a sorozat,

Mert valljuk be, nagyon disszonáns lett volna, ha csak azért, mert June Kanadába menekül, és már nem kell féltenie az életét, hirtelen teljesen másképp kezdett volna el viselkedni ahhoz képest, ahogyan arra Gileád megtanította.

Ez viszont azzal járt, hogy – akármennyire is szívtelenül hangzik – a negyedik évad szükségszerűen unalmas lett: miközben az volt a hiteles magatartás például, hogy June még Kanada felé hajózva is vissza akart menni az elsőszülött lányáért, vagy hogy bosszút akart állni a Kanadában fogvatartott erőszakolóin, Fred és Serena Waterfordon, ez egyszerűen már erőltetett és akár még azt is lehet mondani, idegesítő lett.

Kellett a sok szenvedés ahhoz, hogy June politikussá váljon

Ezek a szükségszerű körök azonban kellettek ahhoz, hogy June a megváltozott környezetben szép lassan újra tudja fogalmazni magát, egyúttal újrafogalmazva a sorozatot is. És az évad végére ezt a munkát sikerült elvégezni:

Megtanulta, hogy Kanadában sokkal kifinomultabb eszközei vannak arra, hogy a céljait elérje: fel tudja használni a személyes karizmáját arra, hogy a gileádi sorstársain túl tőle független politikai szereplőket – mint az Egyesült Államokat képviselő Mark Tuellot – befolyásoljon, fel tudja használni a korábbi – például a Gileádban újra hatalmi pozícióba kerülő Joseph Lawrence parancsnokkal való – kapcsolatait, és megtanulta azt is, hogy hogyan használja fel a mindenkinél mélyebb tudását Gileádról ahhoz, hogy a politikai sakktáblára is fel tudja tenni magát.

Ennek a folyamatnak a megkoronázása volt az, ahogy June az évad végére elérte, hogy így vagy úgy, de Fred Waterford az ő kezére kerüljön, és megadja neki azt a büntetést, amit ő jogosnak tartott.

És ezzel June a sorozatnak is új irányt szabott: vége annak az időnek, hogy A szolgálólány meséje a sokkolásunkkal akarja elérni, hogy fennmaradjon a figyelmünk –

Most már csak az hiányozna, hogy a többi politikai szereplő is rádöbbenjen arra, hogy June személyében egy komoly politikus lépett a színre, akivel így vagy úgy, de kezdeni kell valamit. Az ötödik évad nagy kérdése – azon túl, hogy June hogyan fogja fejleszteni és egyre jobban használni a politikusi skilljeit – az, hogy ez a rádöbbenés be fog-e következni, és ha igen, annak milyen következményei lesznek.

A szolgálólány meséjét az HBO GO-n lehet nézni Magyarországon.

KÉPEK: A szolgálólány meséjének hivatalos Instagram-oldala