Amikor Tony Blair és a brit neoliberális elit még Kadhafiban látta a jövő békés újtát

Még Anthony Giddens, a harmadik utas baloldaliság szellemi atyja is úgy dicsérte a diktátor Líbiáját mint Észak-Afrika Norvégiáját. Később persze kiderült, hogy óriási korrupciós botrányról volt szó, amely során Blair tanácsadói arra kényszerítették Nagy-Britannia egyik legpatinásabb egyetemét, hogy doktori diplomát és állást adjanak Kadhafi fiának. Mindez ma már történelem.

Mintha valami fikciós regényben lennénk: 2006-ban Tony Blair brit miniszterelnök, Nagy-Britannia legnagyobb korabeli társadalomtudósa, Lord Anthony Giddens és a legjobb londoni egyetem is tisztelettel fogadták a líbiai diktátort, országát „Észak-Afrika Norvégiájának” nevezték, fia pedig drága ösztöndíjat, sőt állást is kapott a brit fővárosban.

Idén februárban múlt tíz éve annak, hogy a Moamer al-Kadhafi ezredes által teljhatalmú úrként vezetett Líbiai Arab Szocialista Tömegállam (Dzsamahírija) ellen tömeglázadás és végül polgárháború tört ki, és éppen októberben lesz kilenc éve annak is, hogy az Arab Tavasz részeként véres háborúba torkolló konfliktusban a lázadók elfogalalták a dikátor és a hozzá hű köre által tartott utolsó várost, Szirtét is. A 2012-es képsorok, amikor a riadt, és rejtekhelyéről kirángatott Kadhafit kegyetlen tömegek lincselik meg a helyszínen, bejárták a világot.

Nehéz ebből a képből elképzelni, hogy csupán hat évvel azelőtt a líbiai vezér még Nyugat-Európában körbehordozott példája volt annak, hogy lehetséges békés úton és békés eszközökkel meggyőzni egy afrikai egyeduralkodót arról, hogy adja fel atomprogramját, összes fegyverét, és válassza inkább a békés egymás mellett élést.

A szociológus és a nomád diktátor találkozása az oázisban

Mindezt nem is kisebb ember hirdette akkoriban, mint Tony Blair brit munkáspárti kormányfő, és egykori fő teoretikusa, a szocializmus egyes gondolatait a liberális kapitalizmussal ötvöző „harmadik utat” hirdető Anthony Giddens, a London School of Economics szociológusprofesszora.

A Blair és Gordon Brown gazdasági válság alatti csúfos bukását követő, David Cameron vezette konzervatív kormány aktívan támogatta a líbiai rezsim csúfos – és mint kiderült, iszonyatos következményekkel járó – megbuktatását. Az ő és britek, sőt, európaiak millióinak szemében Kadhafi egy kegyetlen, radikális, antiszemita és Nyugat-gyűlölő rezsimet vezetett, amelyet a brit kormány olyan iszonyatos terrortámadásokért tett felelőssé, mint az 1988-as skóciai, Lockerbie-i repülős merénylet.

Az 1997-ben, Blair megválasztásával hatalomra kerülő brit New Labour akkori hangadói azonban egészen másként kezdtek beszélni Líbiáról. A leginkább megütközést keltő írás akkor született, amikor az akkor már a Lordok Házában is ülő Giddens professzor maga látogatta meg Kadhafit a sivatagban 2006-ban, miután a vezető nyilvánosan, nagy figyelemtől kísérve bejelentette: eláll a további terrortámadások finanszírozásától, és nem törekszik többé atomfegyver fejlesztésére sem.

„Nem is annyira sátor ez, mint inkább napernyő, végein nyitva áll a sivatag felé. Belül néhány fehér műanyagszéket helyeztek el, egy műanyag asztalt és két nyugágyat. Az egyikben én ülök, és Kadhafi ezredesre várok. Azért, hogy idejussak, elrepültem Tripoliba, majd átszálltam egy másik repülőre és átutaztam a partvidéken, majd másfél órán át autóztam a sivatag kemény terepén. Kadhafi rengeteget változtatja lakhelyét, mint azok a nomád törzsek, ahonnan ő is származik, és minden bizonnyal főleg biztonsági okokból. Ezen az estén egy apró oázisban táborozott, amely tele volt tevékkel, és bágyadtnak tetsző pálmafákkal. Már csak néhány perc, és megérkezik” – kezdi mintegy a 19. századi Rudyard Kipling-regények stílusában Giddens a találkozóról szóló beszámolóját.

A szerepek több, mint érdekesek, hiszen Lord Giddens maga a nyugati világban fogalmazta meg tételeit a kapitalizmus és szocializmus közötti „harmadik útról”, amit ma már egyetemeken tanítanak nálunk is. Ennek alapállítása 1998-as könyvében (A Harmadik Út: A szociáldemokrácia megújítása) „radikális centrizmust” és egy új politikai doktrínát hirdetett, ami nem liberális kapitalizmus, de ami megpróbál megszabadulni az újraelosztó államtól, és helyette, a „piac és az emberek köreire” bízná a társadalmi folyamatok alakítását.

Nyolc évvel elképzelései meghirdetése után, és mintegy hét évvel azután, hogy Tony Blair munkáspárti miniszterelnök egy új államigazgatási reformmal azok részleges megvalósításához is hozzákezdett, Giddens egy másik „harmadik út” elmélettel szembesült Kadhafi sátrában, amitől szemmel láthatóan fellelkesült.

Hónapokkal később ezután már nem is Giddens, hanem maga Tony Blair mosolygott Kadhafi napernyősátrában, az ezredessel kezet rázva, és meghirdetve a Líbiával szembeni enyhülési kísérlet kezdetét.

A Nyugat által még mindig parancsuralmi diktátornak tartott líbiai vezető hosszasan ecsetelte a tudósnak, hogy az úgynevezett „harmadik világnak” különleges harmadik utat talált föl, eszméit pedig már az 1960-as években, az úgynevezett „Zöld Könyvben” is meghirdette. Ahogyan erről Giddensnek akkor beszámolt, ez a „direkt demokrácia” különböző köreire épült föl, és a kapitalizmus ellenében olyan rendszert hoz létre, ahol a gyarmatosítás alól felszabaduló afrikai és ázsiai nemzetek munkájuk összes gyümölcseit élvezhetik majd.

Tapasztalatai során a brit szociológus kiemelte, számára Kadhafi abszolút meggyőző volt: „Kadhafi megtérését talán részben az állam elleni szankciók maga mögött hagyása vezethette, de az az erős benyomásom alakult ki, hogy mégis őszinte, és a fő hajtóereje maga a tiszta meggyőződés.”

Giddens az eleve meglepő, és vitát generálni szándékozó, New Statesmanben megjelent cikkében a továbbiakban hosszasan dicséri is Líbia vezérét, és annak második fiát, Szejf al-Iszlámot, aki szerinte a „hatásos és őszinte” modernizációs politika tényleges motorja és megvalósítója.

Vagy lehet, hogy mindezt csupán ő gondolta így akkor. De hogyan, és miért kerülhet barátságba a nyugatellenes diktátor a legmagasabb londoni körökkel? Olyannyira hogy egykori esküdt ellenségükkel szóba is állnak?

Az LSE legtehetségesebb diákja

Az igazságra csupán évekkel később, éppen 2011-ben derült fény, amikor a nagy enyhülés végén ismét emberek milliói nézhették végig, hogyan próbálja fegyverekkel elfojtani a legújabb lázadást a Kadhafi-klán, és hogyan marad végül alul. Mint kiderült, a diktátor fia, Szejf al-Iszlám és Blair legfontosabb háttérembere, a teljes életében a baloldali-szocialista mozgalmak ellen küzdő Peter Mandelson különleges londoni barátsága ágyazott meg a találkozónak és a látszólagos enyhülésnek is.

A folyamat nem volt más, mint a 2000-es évek elejére már 21 éve Líbia fölött megkérőjelezhetetlen módon (és nem éppen a direkt demokrácia, sokkal inkább a katonai fasizmus) eszközeivel uralkodó Kadhafi körül, két fia, az idősebb Mutasszim és az ifjabb Szejf al-Iszlám között kirobbanó utódlási harc. Moamer állítólag még élvezte is, hogy kegyeiért a két fia versenyre kel, ezért mindezt hagyta is.

Míg Mutasszim befolyását és utódlásának bebiztosítását elsősorban a befolyásos líbiai törzsfők és a hadsereg kegyeinek keresése által próbálta elérni, Szejf al-Iszlám egészen más taktikát választott. Miután Tripoliban 1994-ben elvégezte az egyetemet, óriási, máris rendelkezésére álló vagyonát kihasználva Londonba költözött, ahol kifejezetten intelligens, magnetikus személyisége miatt nagyon rövid idő alatt az úri társaság abszolút középpontjává vált.

Legjobb barátja a dúsgazdag, és minden brit kormánnyal barátságos londoni Rotschild-família ifjú örököse, Nathaniel (Nat) Rotschild lett. Ahogyan erről a Guardian 2011-es cikke részletesen beszámolt, a Szejffel nagyjából egyidős Nat vele együtt playboykodta végig a kétezres éveket. De ennél több is történt. Az exkluzív londoni éttermekben tartott, csillagászati árú klubvacsorákon, vagy talán éppen Nat Rotschild capri villájában ugyanis Szejf al-Iszlám nem kisebb emberrel kötött barátságot, mint az ugyancsak ezekbe a körökbe bejáratos volt blairista kampány-főtanácsadó és európai kereskedelmi biztos Peter Mandelsonnal.

Végül az elitkörökben a főtanácsadó szűk körben vállalt homszexualitására is utalva „Mandynek” becézett szürke eminenciás volt az, aki az egyik legszorosabb viszonyt alakította ki Szejffel, bemutatta a Downing Streeten Blairnek és fő embereinek, sőt, még Lord Giddensnek is. Ezzel alkalom nyílt Szejf egyik legfontosabb álmának megvalósítására is.

Mint azt tíz évvel ezelőtti botránycikkek sorozata feltárta ugyanis, az egykor a szociáldemokrácia fő képzőhelyének számító London School of Economics az ifjabb Kadhafi alapítványán keresztül nekik juttatott busás adományokért cserébe 2008-ban doktori címet és előkelő professzori állást is biztosított neki. Ezzel Szejf al-Iszlám egyenesen a nyugati egyetemi elit részeként jelenhetett meg a New York-i és londoni vacsorákon, amiket továbbra is Nat Rotschilddal közösen adtak a világ pénzügyi elitjének.

Az ebből kialakuló botrányba az akkori egyetemi elnök, Howard Davies bele is bukott, igaz, az akkor már igencsak idős Lord Giddensnek egy haja szála sem görbült meg.

Mandelson persze a határozott, kölcsönös szimpátián túl óriási terveket is dédelgetett Kadhafi fiával. Rajta keresztül az ezredes bármilyen ügyben napokon, vagy akár órákon belül elérhetővé vált London számára. Miután pedig Tony Blair és általában a körülötte sorakozó új Labour nemzetközi politikájának alakítói (például a kelet-európai rendszerváltás óta a teljes világ demokratizálásában is bízó Timothy Garton Ash) Blair óriási tiltakozást kiváltó támogatása után, amit George W. Bush iraki háborújának nyújtott, éppen négy évvel azután, hogy a britek Koszovóban is katonailag beavatkoztak az emberi jogok nevében Szerbia ellen, most bizonyítani akarták, a New Labour és az új Britannia fegyverek nélkül, a diplomácia erejével is le tud fegyverezni egy rezsimet és közelebb tudja hozni a világbékét.

Mindez elsősorban az Új Labour blairistáinak kisebbrendűségi komplexusából ered. Blair és Mandelson ifjúkorában ugyanúgy radikális baloldali volt, mint a Munkáspárt későbbi balszárnyához tartozó, de a kilencvenes-kétezres évekre már idős Tony Benn, Blair legnagyobb kritikusa, és Jeremy Corbyn későbbi munkáspárti vezér szellemi atyja. Mandelson, aki Bennt ősellenségének tekintette, nyilvánvalóan számukra is demonstrálni akarta, nem csupán belföldön termetenek hamarabb jólétet, mint baloldali kritikusaik, de a nemzetközi szolidaritásban és békekötésben is jobbak náluk, így a liberális világrend végül győzhet az ő utópiáik fölött.

Mandelson eleve az iraki háborús kaland legnagyobb ellenzői közé tartozott. A Szejf al-Iszlám Kadhafival kialakított kapcsolat első próbája pedig éppen az volt, hogy a fiúnak a londoni kormányzó elit megbízásából el kellett érnie, hogy a lockerbie-i repülőgépes bombáért Kadhafi ezredes vállaljon felelősséget, és fizessen busás kártérítést az 500 áldozat rokonainak. Ez a terrortámadás 20. évfordulójára meg is történt, bizonyítva, hogy Szejf al-Iszlám kapcsolatai és befolyása nyugaton meggyőzték atyját arról, hogy talán mégiscsak a visszafogottan öltözködő és szemüveges kisebbik fia az okosabb és nem is a fénylő öltönyökben és brillantinos hosszú hajjal villogó Mutasszim.

Összeomlás

Mindez azonban hiába hangzott szépen, ma már tudjuk, hogy a megegyezésnek óriási egyetemi korrupció, és a patinás LSE történetének legnagyobb botránya lett az ára. Ráadásul a világ összes problémáját a luxuséttermek és luxusnyaralók asztalainál, avagy Bono óriási adománykoncertjeivel megoldani próbáló brit neoliberálisok egyetlen, elég fontos szempontot mégis kihagytak a számításaikból. Kadhafi lehet, hogy valóban barátságosabb viszonyt akart a nyugati vezetőkkel, de

Tarik Kafala, a BBC arab adásának főszerkesztője a Moamer al-Kadhafi elleni forradalom közepén összegezte is, milyen volt az átlag líbiaiaknak az a rezsim, ami akkor megbukott. Már az 1976-os, brutálisan levert líbiai diáklázadások alatt az ezredes meghirdette ugyanis új kulturális doktrínáját, és Zöld Könyvén kívül a legtöbb politikai művet betiltotta, azokat publikusan el is égette. Miközben Giddensnek a direkt demokráciáról áradozott, aközben a legkisebb politikai ellenvélemény vagy tüntetés is brutális elnyomással találkozott.

Ráadásul az olajban gazdag ország ígéretes, 1969-es lakhatási és szociális programja után a 2000-es évek végére hihetetlen korrupcióba süllyedt, az olajbevételek óriási részét éppen olyan külföldi befolyásvásárlásra és luxuspartikra költhették, mint amilyeneket Szejf is szervezett.

A 2011-es – óvatos reformok utáni – forradalomban a mindezek miatt frusztrált, és helyzetét elviselni már képtelen 6 milliós líbiai nép lázadt fel. Blair bukása után pedig Cameron új, konzervatív külügyére, az azóta még a konzervatív elitből is kikerülő Philip Hammond Hillary Clinton amerikai külügyminiszterrel közösen aktívan beavatkoztak a líbiai háborúba, sőt, mint az később kiderült, a Kadhafi ellen fegyvert fogó dzsihádisták százait képezték ki brit pénzen a polgáháborúba.

Az irányítás azonban kicsúszott a nyilván a busás olajkincsre is pályázó brit-európai NATO-koalíció kezéből, és átkerült a helyi milíciákhoz. Amikor 2012 októberében Kadhafit Szirtében megtalálták, az akkor még bujkáló Szejf al-Iszlámnak megannyi, a nyugati elit legbelsőbb köreiben eltöltött év után végig kellett néznie, hogy az által nagyra tartott britek által kiképzett harcosok brutálisan megalázzák atyját, mielőtt végül iszonyatosan lassan agyonverik.

Ugyanez történt a nemzetközi közösség által el nem ismert (de például a NATO-tag Törökország által is pénzelt) tripoli iszlamista rezsim által lefogott bátyjával, Mutasszimmal is, akit az apjával együtt öltek meg. Máig sem tudjuk, hogy az elfogott Mutasszim október 20-án hogyan lelte halálát, annyi bizonyos hogy a nap elején, Szirtében még életben volt, majd utána a keleti Miszrátában filmezték le holttestét.

Szejf ezek után elmenekült, de végül az iszlamisták ellen harcoló hadsereg fogságába esett. Így hiába ítélték halálra, az LSE doktora és tanára végül nem kellett, hogy ezzel szembenézzen. 2015-ben el is engedték, azóta pedig egy időre szőrén-szálán eltűnt a föld színéről. De nem túl sokáig. A Bloomberg által megjelentetett, 2020-as tényfeltáró cikk arról számolt ugyanis be, hogy a 2017-ben kiengedett Szejf nem is tétlenkedett mostanában. A Nyugat által elfogadott, Tripoli Nemzeti Egyetértés kormánya ugyanis jó néhány orosz ügynököt tartóztatott le 2019-ben, akikről kiderült, hogy a Putyin elnökhöz közelálló Wagner zsoldoshadsereg segítségével akarták volna Szejfet visszahelyezni a hatalomba, és így a Kadhafi-család hatalmát restaurálni. A tripoli kormány szerint az oroszoktól elkobzott CD-ken olyan információk voltak fellelhetők, amelyek szeritn kétszer találkoztak is az ifjabb Kadhafival, aki azt állította, hogy az ország keleti felét akkoriban ellenőrző, az amerikai Virginiából visszatérő (és korábban Kadhafi által száműzött) Halifa Haftár tábornok seregei igazából hozzá is hűek, és ha a Wagner segít, egy puccsal akár vissza is térhet.

Ez nem Szejf első alkalma, hogy egy titkosszolgálatra bízza magát, 2011-ben a brit Independent napilap azt is nyilvánosságra hozta, a helyi hírszerzés, az MI6 és a Scotland Yard meghiúsítottak egy, a diktátor fia ellen Londonban tervezett merényletet is.

Noha ebből láthatóan nem lett semmi, és azóta Haftár milíciái is visszaszorultak, a mostani békés rendezés során Szejf al-Iszlám ismét visszatért, és június elején bejelentette, elindul az elnökválasztáson Líbiában, amint azt kiírják. Ezzel a tervvel csak egyetlen apró probléma van: Szejfet a Kadhafi-rezsim bűneiben való részvétel miatt keresi a hágai Nemzetközi Bíróság is.

Noha lényegében lehetetlen valóban együttérezni olyan alakokkal, mint Kadhafi és fiai, az sem állítható, hogy a nyugati civilizáció óriási erkölcsi győzelme volt Moamer és Mutasszim brutális, kaotikus lemészárlása. Ez ellen az amerikaiak a hetekkel, Bengázi támadás után - amelyet már az elvileg a lázadókhoz tartozó iszlamisták követtek el, és amelyben Líbia amerikai nagykövete is meghalt - szükségük volt a sikerre. És ami még ennél is fontosabb: ma az elmúlt évtizedben az azelőtt simán csak diktatórikus, elnyomó rezsimtől szenvedő Líbia gyakorlatilag romokban hever, darajaira esett, és mostanra – mintegy a 17. századi viszonyokat idézve – kalózkodással, és az Afrikából az országba érkező, és Európába távozni szándékozó menekültek százezreinek rabszolgakereskedelmével foglalkoznak az ország aktuális urai. Akik immár a mindenféle emberi jogi szempontot a „migráció” miatti félelemből fiókba rakó Európai Unióval is egyezkedhetnek.

A 2000-es és 2010-es évek bizarr Kadhafi-sztorijának azonban súlyosabb következménye is lett. Az, hogy a néhány éve még nyugati, innovatív üdvöskének számító, reformer Szejf al-Iszlám teljes kapcsolati rendszerével elérte, hogy a líbiai atomprogram leálljon, és cserébe az ország gazdasági-diplomáciai enyhüléssel nézett szembe, majd ezt az arab tavasz kezdetén mind Washington mind London azonnal sutba dobta, sőt, segített Kadhafit katonailag is megdönteni, minden keleti, önkényuralomra épülő rezsimnek súlyos figyelmeztetés volt:

Egyes politikai elemzők szerint ezért is van az, hogy az észak-koreai Kim Dzsongun, az iráni rezsim, vagy éppen a Szíriában a brutális polgárháborúért nagy mértékben felelős Basár el-Aszad soha, semmiféle körülmények között nem akar hallani diplomáciai megoldásról. Paranoiájukat mindaz, ami Kadhafival történt, némileg alá is támasztotta. Ennél – felfogásuk szerint – még az is jobb, ha inkább fegyveresen felkészülnek egy nyugati invázióra avagy annak elrettentésére kezdenek atomprogramjuk fejlesztésébe, mint Észak-Korea vagy Irán.

Ráadásul, mint azóta kiderült, a kaland árát Nagy-Britannia is megfizette. Egy nemrég megjelent okynomozás például feltárta, három közelmúltbeli merényletet, a manchesteri bombatámadást és három további, londoni terrorakciót is olyan brit iszlamista-dzsihádisták követtek el, akiket a Cameron-kormány még a líbiai polgárháború megvívására képzett ki, majd hozzájárult a nagy-britanniai visszatérésükhöz. A kezdeti támogatás után, mint kiderült, olyan terrorszervezetek, mint az Iszlám Állam könnyedén kihasználták ezeknek az embereknek a katonai képzettségét és azt is, hogy az összeomló líbiai helyzet és háborús élményeik hatására maguk is meggyűlölték a londoni kormányt.

Nem lehet ugyan azt állítani, hogy Líbia összeomlásáért egyértelműen az 1997 és 2008 között a briteket kormányzó új Labour elitje lenne a felelős. Az azonban világos, hogy humanista naivitásuk nem számolt az általuk, és az ezredes kisebbik fia által gyorsan áterőltetett demokratikus és gazdasági reformok árával, a nyílt líbiai forradalommal. A nemzetközi ügyekben akkor még igen járatlan Cameronnak és Hammondnak pedig nem jutott már más, mint az amerikaiakkal együtt kezdeményezett új háborús kaland, és a Közel-Kelet nagy részének máig tartó válságba taszítása.

A tízesztendős, szörnyű líbiai háború lezárására irányuló Berlini Konferencia második állomása éppen a napokban, június 23-án zárult le. Az EU által szorgalmazott kiegyezés és új líbiai egységkormány 2011 óta először kínál esélyt egy békés, a helyi politikai erők konszenzusára épülő békére. Az előrehaladás ugyan lassú, de talán most először a forradalom óta nem teljesen lehetetlen feladat.

NYITÓKÉP: Kadhafi minden külföldi vezetőt a nomád napellenzős sátrában fogadott, mint ahogy itt például Jorgosz Papandreu görög miniszterelnököt is 2010-ben / FOTÓ: Papandreu miniszterelnöki hivatala, Wikipédia