Vissza a nagyszínpadra

Raktározzuk el jól a lelkünkben az elmúlt napok eufóriáját. Ilyen csodát jó ideig nem fogunk újra átélni. És éppen ez a legfontosabb, egyben legörömtelibb tanulság, amelyet levonhatunk a válogatott Eb-szerepléséből.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A 2016-os kontinenstornára való kijutásunkat kitörő örömmel ünnepeltük, hiszen előtte negyven éven át nem sikerült kvalifikálni magunkat Európa legjobbjai közé. A részvétel már önmagában akkora szenzációnak számított, hogy érdemi elvárásokat a legtöbben nem is támasztottunk a csapattal szemben. A nyolcaddöntőbe kerülés pedig egyenesen a tündérmesék birodalmába repített minket, ahonnan ugyan nem volt kellemes visszazuhanni a szürke valóságba – de már a rövid kirándulást is a sorstól kapott váratlan ajándékként éltük meg.

Az idei Európa-bajnoksági részvételt kiharcoló, Izland elleni győzelem a lehető legjobbkor jött a karanténos-járványos novemberi depresszióban. Amikor kiderült, hogy az UEFA abszurd szabályainak köszönhetően behajítottak minket egy csoportba az aktuális és az előző világbajnokkal, illetve az Eb-címvédővel, a vérmes remények szertefoszlottak. A maximális elvárás a tisztes helytállás lehetett, sok társaságban születtek „ha egy pontot szerzünk…” kezdetű, azóta boldogan megbánt fogadkozások.

Merthogy szereztünk. Kettőt is. És te Jóisten, hogyan! Majdnem végig pariban a portugálokkal, ikszelve a franciákkal és a németekkel. Ha valamire illik a „legszebb álmainkban sem” közhely, hát erre tökéletesen. Az utolsó meccs utolsó negyedórája keserves csalódás volt ugyan, de

De nem csak az eredményekről van szó. Sőt, elsősorban nem azokról.

Amikor gyerekkoromban apámmal néztük a tévében a kilencvenes évek nagy tornáit, ámulattal figyeltük a sztárok játékát. Egy-egy halálpontos átadás, merész beívelés, szemtelen cselezgetés vagy precíz gólpassz után gyakran csattant fel keserűen: „Na, ilyet a magyaroktól nem látsz!” Igen, mi ebben nőttünk fel. Hogy van a komoly csapatok, a komoly focisták, a komoly játék világa – és vagyunk mi, magyarok. És ebbe a komoly világba mi az üveg túloldaláról tekinthetünk csak be.

Minket arra nevelt a magyar foci, hogy komolytalanok vagyunk. És a mögöttünk álló nyolc nap legfontosabb eredménye, hogy ez megváltozott. Ez a csapat nem helytállt, nem böcsülettel szenvedett, nem hősi halált halt – játszott. Nemcsak a góloktól kerültem eufórikus hangulatba, hanem akkor is, amikor azokat a megmozdulásokat, megoldásokat láttam tőlük, amelyek azokon a gyerekkori nyári estéken a televízió előtt olyan elérhetetlen messzeségben voltak.

A nagy futballfesztiválokra évtizedeken át el se jutottunk. Most volt két egymást követő, remekül sikerült kisszínpados fellépésünk. A következő a nagyszínpadon lesz. Egyelőre még csak a délutáni matinésávban – de már a komoly bandák között. És éppen ezért nem lesz már csoda és népünnepély, ha legközelebb is ott leszünk.

És ebben bizony benne van annak a kockázata is, hogy nem élünk át ilyen földöntúli pillanatokat, esetleg csalódunk is, hiszen, aki állt már a siker kapujában, annak legközelebb már nem csak a részvétel a fontos. Dehát ez a méltóság ára. Ezt kaptuk vissza a fiúktól. Hála és köszönet érte! Az éjjel véget ért. Varázslatos éjszaka volt, amelynek éppen az a jutalma, hogy kiléphetünk a napfényre. Ha úgy focizunk, mint ezen az Eb-n, itt sem vallunk szégyent.

A szerző Bencsik Jánosnak, a Polgári Válasz országgyűlési képviselőjének kommunikációs tanácsadója, az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel. Olvass még tőle! Vitáznál vele? Írj!