4 óra munka, 8 óra pihenés, 4 óra szórakozás, a többiről meg inkább ne beszéljünk

Ági 35 éves, egygyermekes családanya. Napi 4 órában dolgozik egy vidéki kisváros utcavégi kisboltjában. Legalábbis ha bárki kérdezi, akkor 4 órában. A többiről csak a fizetésnapon tenyérbe csapott boríték mesél.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A feketefoglalkoztatás, vagy a papíron napi 2-4 órában történő foglalkoztatás Magyarországon lényegében népbetegségnek nevezhető. Ennek részben történelmi okai vannak, részben a történelmi okokból eredő kulturális okai. És nemcsak okai, de következményei is vannak. Sok és súlyos következménye. A jelenség felszámolására pedig érdemi kísérletet az elmúlt harminc évben nem láttunk.

Nézzük először, kire nézve van negatív következménye ennek a foglalkoztatási kulturálatlanságnak!

+ A jelenkori Magyarországnak. Nem kell túlságosan magyarázni, miért. Eltitkolt jövedelem -> eltitkolt adófizetési kötelezettség -> kieső költségvetési bevétel.

+ A jövő Magyarországának. A ma létre nem jövő járulékalap (és ennek következtében meg nem fizetett járulék) a jövőben meg nem alapozott érdemi nyugdíjösszegeket fog jelenteni. A most eltitkolt jövedelem miatt a jövőbeni alacsony nyugdíjak sűrűbb szociális hálót, mondjuk ki, vastagabb segélyezési rendszert fognak igényelni. Ezt a jelenséget pont most tapasztalják meg a rendszerváltás pályakezdői közül sokan. Nemcsak dolgozók, hanem kisvállalkozók is. Utóbbiak közül sokan saját településük „sikeremberei” voltak, felépítették a nagy házat, meg új kocsi a gyereknek érettségire, külföldi nyaralás évente kétszer (amivel önmagában semmi gond nincs), de nem szabad alábecsülni azoknak a számát, akiket ilyen életstílus után egy-két éven belül havi 60 ezer forintos nyugdíj fog várni. Sose felejtem el, hogy itt a dél-alföldi régióban mennyire futó poén volt, hogy

+ A jelen munkavállalóinak. A be nem jelentett, vagy kevesebb órára/összegre bejelentett dolgozók egyrészt – ahogy korábban már láttuk – kevesebb nyugdíjra számíthatnak, másrészt a csecsemőgondozási díjnál, gyermekgondozási díjnál is fájdalmas összegekkel fognak szembesülni, ha egyáltalán jogosultak lesznek rájuk. Emlékezzünk arra a horrortörténetre, amikor a feketén foglalkoztatott építőipari munkás Ausztriában leesett az épületről és a magyar „foglalkoztatója” segítségnyújtás helyett inkább a saját furgonjával 80 km-t utaztatta, hogy egy magyarországi kórházba tudja bevinni, ahol műtét közben meghalt!

+ A jelen vállalkozóinak. Akik nem tartják be a játékszabályokat, azok versenyelőnybe kerülnek a tisztességesen eljárókkal szemben. Ez a jelenség komplett ágazatokat borít meg: az építőipar, a vendéglátás, a személy- és vagyonvédelem területén nem tudnak a piac hagyományos szabályai érvényesülni, mert egész egyszerűen ezek az ágazatok annyira fertőzöttek a fekete- és szürkefoglalkoztatással, hogy ez borít minden hagyományos szabályt. Az ilyen ágazatokban tisztességgel, rendesen bejelentett dolgozókkal jelen lenni és működni lényegében egy szabadságharcnak felel meg, amely sem gazdasági logikát, sem érdeket nem követ, tisztán elvi alapú – és meglehetősen kockázatos – kiállás.

Annak ellenére, hogy ez így néhány vállalkozót leszámítva mindenkinek rossz és összességében elég egyértelműen sérti a magyar emberek érdekeit,

Az elmúlt években – a covidjárványt megelőzően – az ország minden területén munkaerőhiány lépett fel. A hagyományos gondolkodás ellenére ez sem kényszerítette a vállalkozókat arra, hogy a szabálykövető útra lépjenek. Ennek több oka van.

Budapestet leszámítva a munkavállalók – akár helyben történő – mobilitása károsan alacsony. Egész egyszerűen nem váltunk munkahelyet, hiába van elérhető közelségben jobb lehetőség. Nagyon sok munkavállaló még mindig abban a kultúrában él, hogy ha nem vagyok rákényszerítve, akkor nem váltok. A fekete- és szürkemunka pedig nem bizonyul kényszerítőerőnek – a fájdalmas következményei később jelentkeznek és egyszerűen a legtöbb magyar nincsen arra kondicionálva, hogy ezeket a hosszútávú következményeket most váltásra kényszerítő erőnek élje meg.

A munkavállalói mobilitás alacsony voltához az is hozzájárul, hogy vidéken a „tiszta”, fekete- és szürkefoglalkoztatástól mentes munkaerőpiacon túlsúlyban vannak az olyan munkatípusok, amelyek nem elérhetőek a teljes munkavállalói kör számára. Ilyenek például a többműszakos munkák, amelyek kisgyermekes anyák, egyedülálló szülők számára az esetek többségében élethelyzetükből adódóan alapértelmezetten elérhetetlenek. Ez értelemszerűen az ő munkaerőpiaci tárgyalási terüket tovább szűkíti, sebezhetőségüket pedig jelentősen növeli. (Kifejezetten a kisgyermekesek, illetve a családalapítás előtt állók munkaerőpiaci helyzetéről már korábban is írtam, például itt.)

A munkaerőpiacot érintő, munkaerőhiányból fakadó nyomásnak – amely nyomás alatt átalakulhatott volna a kultúra – azonban szelepet nyitottunk, ezzel megakadályozva a változást. A cégek a magyar emberek szabálykövető alkalmazása helyett vendégmunkásokkal igyekeztek pótolni a hiányt, amelyet az önkormányzatok nagyon sok helyen a lehető legnagyobb örömmel kiszolgáltak. Munkásszállók sora épült az elmúlt években országszerte. Kormányzati támogatással. Ráadásul az első 20 munkásszállóból 14 azokban a régiókban épült, amelyek az Európai Unió legszegényebb régióinak szégyenlistáján állnak.

Mindeközben a munkaügyi ellenőrzések korábban sem acélos rendszere leépült, nevetségesen kevés munkaügyi ellenőrünk van, a munkaügyi ellenőrzések hatékonysága pedig minimum megkérdőjelezhető. 2021 első negyedévében 3952 munkáltató volt ellenőrizve, ebben a tempóban idén 15 808 munkáltatót fognak ellenőrizni. Tekintettel arra, hogy Magyarországon 2020 végén több, mint 490 ezer vállalkozás van, ezzel a tempóval egy-egy cég ellenőrzésére átlagban 31 évente lehet számítani. És ebben az egyéni vállalkozók még benne sincsenek.

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy sem az önkormányzati, sem az országos politikában nincsen stratégiai gondolkodás a probléma megoldására. Sőt! Tudok olyan önkormányzatot, ahol

Rendbe kellene szedni az ellenőrzési rendszert. Oda kellene figyelni arra, hogy egészséges és biztos lábakon álló munkaerőpiacok tudjanak kialakulni az ország minden területén: ne egy-két munkáltatótól legyen függésben egy-egy térség komplett munkaerőpiaca. Jól láttuk, mekkora problémát okozott Ózdon az ABB és a Johnson Electric kivonulása, a Dunaferr helyzete Dunaújvárosban, de a Szarvasi Vas- és Fémipari vagy az orosházi AKG bezárása is rendesen betett a saját környékük munkaerőpiacának.

Segíteni kell olyan munkáltatók létrejöttét vagy megtelepedését, amelyek a helyi fősodortól eltérő foglalkoztatási formában alkalmaznak (például ahol fajsúlyos a 3 műszakos állások száma, ott törekedni 8-tól 4-ig típusú állások létrehozására a kiegyensúlyozás érdekében). Kell, hogy legyen települési- és megyei önkormányzati szinten „B-terv” a fiókban a térségi nagyfoglalkoztatók kiesése esetére, hogy ilyen esetben az adott tudással/képességgel rendelkező munkavállalói tömb jövőjét kezelni tudja a helyi társadalom.

És természetesen elkerülhetetlenül fontos a munkavállalók legalább helyi (településen belüli, vagy kistérségi) mobilitásának ösztönzése, és az edukáció, edukáció, edukáció.

A munkaügyi kapcsolatok alapszabálya, hogy a munkaügyi kapcsolatok sosem kétoldalúak. Mindig legalább háromoldalúak: a munkáltató és a munkavállaló mellett az állam is mindig szereplő. A szociális-társadalmi feszültségek a munkaerőpiac velejárói és szükség van arra, hogy az állam beavatkozzon a feszültségek enyhítése érdekében. Erre természetesen az eszközök széles tárháza áll az állam rendelkezésére: jogszabályalkotás, a társadalom- és gazdaságpolitika alapkérdései, a foglalkoztatás-, a jövedelempolitika.

Hiába a rendelkezésre álló eszközök, ezt a témát mégsem karolják fel. Itt az ideje ezen változtatni.

A szerző munkaügyi és társadalombiztosítási szakértő, a Momentum országgyűlési képviselőjelöltje a Békés megyei 4. választókerületben.