Az űropera, amiben a magyar nyelv drog, és Kompország az űrbe megy

Kelet és Nyugat között, úgy tűnik, örökké: Baráth Katalin új űroperájában a nyelvüket katonás társadalmukban megőrző magyarok az űrben is a szokásos dilemmák előtt állnak. De legképességesebb álmaiban is csak mászkál-e tovább két part között Űrkompország?

Baráth Katalin merész zsánerugró. Nevét a történelmi krimisorozatáról, az előző század elején játszódó Dávid Veron-könyvekről ismerheti leginkább a közönség, 2016-ban viszont kortárs thrillert írt Arkangyal éjjel címme. Most meg sci-fit. Ritka az ilyen sokoldalúság, becsülni kell a magyar irodalomban, főleg a magyar fantasztikus irodalomban.

Mert hát nehéz dolog ez a zsánerirodalom úgy általában. Azt mondja az ember, hogy sci-fi, oké, sci-fi, de milyen sci-fi? Ha sokat foglalkozol egy-egy területtel, rögtön viszonylag értelmetlenné válnak a címkék, átjárhatóvá a határok, kiderül, hogy azt mondani, hogy sci-fi (vagy krimi, horror, fantasy, romantikus…), olyan, mint azt mondani mondjuk, hogy fagyi. De milyen fagyi?

Nem vagyok nagyon túlművelt magyar sci-fiből, de az általam ismert recept szerint a magyar sci-fi, ha hoz is valamilyen magyar vonatkozást, az gyakran csak elrugaszkodási pont egy sokkal univerzálisabb történet felé.

Persze nincs is ezzel semmi baj, hiszen ha valami, a sci-fi univerzális témákkal foglalkozik. Mégis. Mégis jó, ha – ahogy azt már nemrég Mészöly Ágnes krimije kapcsán jeleztem – hazai zsánerkönyveink, ha már importált zsánerekből dolgozunk, legalább hoznak valami hazai ízt, és az is jó, ha ez nem válik rögtön egyértelműen nevetségessé.

Moyerek a világ ellen

Párszáz évvel később járunk, a Föld tönkrement, az emberiség egy töredéke, főleg a gazdagok, kijutottak még előtte a világűrbe. Az egyik hatalmi tömböt a keleti birodalmak hozták létre, ez a mindenkit megfigyelő Háló Birodalom; a másikat az USA, ők magukat Demokráciának hívják. Közös bennük, hogy tagjaik már nem verbálisan kommunikálnak egymással, el is felejtettek nagyjából beszélni.

Van azonban egy kis nép, a moyerek, akik egy gazdag mecénásnak hála szintén kijutottak az űrbe, és nemcsak túlélték a Föld összeomlását, de katonailag szervezett, fegyelmezett társadalmukban meg is őrizték nyelvüket.

amit ők arra használnak fel, hogy terítésből szerzett pénzből fenntartsák függetlenségüket. Ami persze mindkét nagyhatalmat borzasztóan zavarja, bár főleg azért, mert tudják: ha hatalmuk alá hajtanák a moyereket és nyelvüket, akkor le tudnák győzni a másik felet.

Hát ez az alapállás, és ebben minden történelmi kínunk és miegyebünk ott van: a lángoktól ölelt kompország kelet és nyugat között, ami foggal s körömmel ragaszkodott nyelvéhez és kultúrájához, Habsburgok, törökök és mindenféle egyéb hódítók közepette. Szerencsére mindez Baráth Katalinnál nem omlik össze valami pátoszos hülyeségbe, hanem logikus – és mindezt a kontextust figyelembe véve: némileg komikus – alapként szolgál a világ felépítéséhez.

Az események az első oldaltól kezdve mozgásba lendülnek, az évek óta tartó békét ugyanis a fenekedő nagyhatalmak különféle frakciói meg akarják bolygatni, és ehhez példátlan módon a moyerek között is találnak egy szövetségest. Sikerül-e vajon megmenteni a moyer nyelvzetet a megsemmisüléstől? És milyen titkos fegyvert hagyhatott a moyerekre az ősi mecénás, aki kijuttatta őket az űrbe?

Az előző háborúban testileg módosított Sió, a kiégett hírszerző, Maros, illetve az egyik, MI-k kiirtása során a moyereknél menedéket találó mesterséges intelligencia elindul a Naprendszerbe, hogy fényt derítsenek ezekre a titkokra.

Vörösmarty az űrben

Nagyon sok remek ötlet van Baráth Katalin könyvében, amely miatt önmagában megérte megírni ezt a történetet. A sci-fi hagyomány nagyon gazdag, nehéz valami újjal előállni, és ebben az esetben az újdonság, a nóvum, a szubverzió egyértelműen a magyar nyelv középpontba állítása, ennek mentén pedig a moyer társadalom felépítése.

Ez az okos világépítés koherens és részletgazdag, egyszerre ismerős és idegen, egyszerre ismerünk rá magunkra, magyarokra, és kerülünk be az uncanny valley-ba, ahol egészen érdekes fénytörésben köszönnek vissza a magyarsággal kapcsolatos dolgok, de úgy, hogy azok semmiféle kifejezetten tételezett vagy kimondott politikai-erkölcsi állítást nem akarnak belénk súlykolni.

Azért is fontos ez, mert az utóbbi években előfordult olyan magyar témájú könyv sci-fi/posztapokaliptikus vonalon, amelyek mondjuk az érett, kicsit bespeedezett NER ideológiáját tette az olvasók elé, végső soron önmaga paródiájává válva. (Persze ahogy mindig, ennek a vonalnak – már az ősmagyar posztapokaliptikának – is van olvasható és élvezhető verziója egyébként, legalábbis az értékelések szerint, megvallom, hogy engem ez az irány hidegen hagy.)

illetve popkulturális előtörténete: űrhajók, mesterséges intelligenciák, egzotikus fegyverek, Star Wars, biohackelés, miegyéb. Ha valaki aggódna azért, hogy mit keres ez a bölcsész krimiszerző ezen a környéken, nyugodtan hátradőlhet, mert féltucat kötetre való spekulatív ötlet keveredik magas színvonalon a moyerek történetébe. (Nekem leginkább Hannu Rajaniemi trilógiája járt közben a fejemben.)

Ezután várjuk igazán Demeter Szilárd székely cyberpunkját

És hogy tegyünk egy kis csapást a szépirodalom felé is: Baráth Katalin persze nem az az átlagos sci-fi szerző. Az egy dolog, hogy vendégszövegként a magyar irodalom rengeteg remek alkotása feltűnik. A másik dolog az, hogy a szerző nem fél egyrészről a világa terminológiáit kimerítően használni, másrészt attól, hogy egy-két narratív trükk miatt akár úgy érezze magát az olvasó, hogy itt bizony nem vezetik kézenfogva.

Remélem, hogy ez a kötet inspiráló lesz a hazai fantasztikus közegben, és ezen belül is a haldoklás jeleit mutató sci-fiben. A fantasynk továbbra is izmos és meg tudott újulni az utóbbi években, a horror és a weird az utóbbi években a fantasyvel együtt hasít a Gabo-antológiákban és a Black Aether hasábjain. Nem kis részben egyébként pont azért, mert mindennapi hazai tapasztalatainkat, vagy a magyar folklórt tudja beemelni a közismert és világszerte használt elemek közé. Eközben a sci-fi különféle okokból elhalványult – persze vannak jó pillanatai, de a trend inkább negatív.

Ezen a ponton muszáj megemlítenem egy másik kötetet, amit nemrég olvastam: Pál Sándor Attila vékony novelláskötetéről, a Rokonokról van szó, amit bár nem próbál zsánerkötetként népszerűsíteni a Magvető, a címlapra rajzolt néptáncoló Vasember azért csak elcsábított. És milyen jól tette: Pál Sándor Attila rövid novelláinak egy részében pontosan olyan, magyar vonatkozású spekulatív ötletek sorakoznak, amelyekkel a magyar fantasztikus íróknak foglalkozni kéne. (A kedvencem az a novella, amiben miniszteri szinten kezdik el felügyelni a magyar néptáncot, és hamarosan úgy határoznak, hogy abban nincs szükség nőkre, akiket robotokkal helyettesítenek.)

Az Afázia és a Rokonok üzenete számomra ez: nemcsak, hogy lehet, de kell is hazai témákkal foglalkozni a hazai science fictionben, illetve spekulatív irodalomban. Szeretettel várjuk ezen a vonalon Demeter Szilárd PIM-igazgató székely cyberpunk regényét, ha lesz végre ideje megírni. Baráth Katalin könyve lesz hozzá a mérce.

Olvasnál egy jó könyvet? Könyves Kálmán segít!