Biden még Trumpnál is előzékenyebb volt Putyinnal a genfi csúcson

A Putyint évekig kritizáló amerikai liberális médiában most csak halkan zümmög a méltatlankodás, a republikánus ellenzék azonban lecsapott. A hirtelen bideni fordulat mögött elsősorban Jake Sullivant, az elnök régi segítőjét kell sejtenünk, aki immár nem szeretne visszatérni a klasszikus neoliberális külpolitikához, úgy, mint például Blinken külügyminiszter. Csakhogy ennek ára lehet, nem is kicsi.

Alig telt el fél év a nagy januári oroszországi tüntetések óta, és még nem telt el egyetlen év sem a Vlagyimir Putyin által életben tartott belarusz rezsim brutális reakciója óta, amit a kirobbant tömegtüntetésekre adott, csütörtökön máris létrejött egy négyszemközti találkozó az új, demokrata amerikai elnök, Joe Biden és az orosz elnök, Vlagyimir Putyin között Genfben.

Oroszország és az Egyesült Államok külügyminiszterei, Szergej Lavrov és Antony Blinken a mintegy háromórás vezetői találkozót már egy hónappal korábban előkészítették a svájci, tóparti városhoz hasonlóan hagyományosan semleges helyszínen, az izlandi Rejkjavíkban, az ott tartott sarkköri állami találkozó mellett működve.

És mégis: az elmúlt öt-hat év eseményeit figyelembe véve sokkoló lehet az a könnyed, barátságos és mérsékelt elegancia, amivel Biden az amerikai, nyugatos-atlantista sajtókörökben még fél éve is főgonosznak számító orosz elnököt kezelte.

A privát megbeszélésről nem szivárogtak ki részletek, az amerikai fősodratú média még csak figyelme tizedét sem szentelte ennek az eseménynek, ami kifejezetten érdekes fejlemény, ha párhuzamba állítjuk az előző amerikai elnök, Donald Trump és Putyin 2018-as helsinki találkozójával. Emlékszünk még? Akkor Trump elnök barátságos hangvétele az akkor bevett módon a megválasztásáért felelőssé tett orosz első emberrel „gyengeségként”, „gyávaságként”, sőt, hazaárulásként szerepelt a címlapokon, ettől zengett a nemzetközi és annak nyomán a magyar liberális média is.

Az okok összetettek.

Az egyik nyilvánvalóan az, hogy az amerikai média nem konzervatív része láthatóan egyáltalán, semmiért nem hajlandó komoly kritika alá venni Joe Bident, így arról is csak itt-ott jelentek meg részletek, hogy még a Fehér Házban és az amerikai külügyminisztériumban is vannak, akik keményebben beszéltek volna az általuk továbbra is Amerika ellenfelének tekintett Putyinnal.

Biden azonban nem ezt tette, utólag leginkább azt hangsúlyozta, hogy az amerikai olajvezetékeket ért, az oroszoknak tulajdonított kibertámadások ügyében figyelmeztette az orosz államfőt, és leszögezte, van „16 kritikai infrastruktúrát érintő szektor”, ahol az amerikai szövetségi kormány nem fogja tűrni az ilyen támadásokat, és kemény választ ad majd. De nagyjából ez volt az egyetlen téma, amiről az elvileg nagy jelentőségű találkozó után az amerikai fél a nyilvánosságot tájékoztatni kívánta. Eközben Putyin nem sokkal Genf után, egy orosz diplomataiskolában tanuló diákoknak tartott online előadáson nagy optimizmussal számolt be a Bidennel való találkozásáról.

A magyar sajtó kiemelte a találkozóról, hogy az az előre belengetett és szokásos 4-5 óránál rövidebb ideig, csupán három óráig tartott, az első, zárt felében Biden és Blinken, valamint Putyin és Lavrov tárgyaltak a genfi villában, majd a második részben elég rövidre zárták a megbeszélést, majd nem együtt, hanem külön tartottak a vezetők sajtótájékoztatót. Bidenék közölték: az elnök Alekszej Navalnij orosz ellenzéki politikus ügyét is felhozta Putyinnál, a Navalnij elfogásáról és munkatárborba küldéséről szóló kérdésre viszont a nemzetközi sajtónak Putyin a saját részéről, feltűnően jó hangulatban annyit nyilatkozott csupán, hogy Navalnij Berlinből való hazarepülése szerinte azt jelenti, hogy ő politikai okokból saját maga szeretett volna börtönbe kerülni.

Hideg béke

A találkozó előtt az amerikai Foreign Policy úgy írta le annak egyetlen reális célját, hogy az Egyesült Államok és Oroszország között kialakulhat egy 2016-17 óta nem látott „hideg béke”, és ez váltja fel majd a „hidegháborút”. Hiába kezdődött ugyanis nagyon barátságosan például Trump és Putyin kapcsolata, hiába dicsérte őt az exelnök hivatali ideje alatt számos fórumon, a gyakorlati politika – a külügyi és hadügyi minisztériumok nyomására – Washingtonban a fegyverkezés és az azt korlátozó nemzetközi szerződések felbontása jegyében zajlott. Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy a meggyőződéses neokonzervatív John Bolton és Fiona Hill is szolgált fehér házi tanácsadóként a republikánusok alatt, ők pedig

Ez volt a határozott célja Antony Blinken külügyminiszternek és embereinek a kinevezésük után is. Nem véletlen az sem, hogy a 2014-es ukrán-orosz konfliktus idején igencsak agresszív szerepet vivő Victoria Nuland május 3-a óta Blinken helyettes politikai tanácsadójaként tért vissza, és az sem, hogy például a magyar Telexnek adott exkluzív interjújában Blinken „Moszkva-Peking-tengelyről” értekezett ami elsősorban felelős a közép-európai autoriter rezsimek fenntartásáért.

Csakhogy van más is Biden körül, aki évekig vele dolgozott, majd Hillary Clintonnal is, sőt még annak 2016-os kampányában is részt vett politikai főtanácsadóként. Az pedig, hogy Biden főleg a kiberbiztonsági kérdéseket emlegette föl mint a találkozó fő pontját, arra utal, hogy az előkészítő munkában Blinken mellett leginkább az ő tanácsai hathattak az elnökre: ez pedig Jake Sullivan fehér házi nemzetbizonsági főtanácsadó.

Beszólások helyett egyezkedés

Sullivan a közelmúltban azzal kavart botrányt, hogy kinevezése után kiderült, a Trump megválaszása utáni szűkös években az Uber autómegosztó applikáció után a Bill Gates-féle Microsoftnak is dolgozott, és Biden csapatába már közvetlenül innen került át, 2021 januárjában pedig ő vezényelte le a Microsoftot ért súlyos kibertámadás utáni szövetségi kormányzati választ is.

De a Yale-en végzett és szinte mindig külpolitikával foglalkozó tanácsadót nem innen ismerik, hanem főleg onnan, hogy 2015-ben ő volt az, aki a végül sikerrel záruló amerikai-iráni nukeláris egyezményt (Joint Comprehensive Plan of Action – JCPOA) tető alá hozta, illetve a nagy 2016-os Clinton-kampány bukása után többen megjegyezték, Sullivan volt az egyetlen tanácsadó, aki számtalanszor figyelmeztette Hillaryt, hogy a választás előtti napokat töltse a közép-nyugati államokban (Michiganben, Minnesotában és Wisconsinban), mert arrafelé borzalmasan gyenge volt.

Az amerikai Politico a posztra való megnevezésekor nagyon részletes portréinterjút is közölt Jake Sullivanről, aki maga is minnesotai és a helyi szenátor, és akit Amy Klobuchar vitt be annak idején a vezető washingtoni körökbe. Itt két fő munkaadója és szövetségese Hillary és Biden volt, de Sullivan 2016-ig főleg csupán külpolitikai egyezményekkel foglalkozott, a belpolitikával csupán akkor találkozott, amikor szembesülnie kellett azzal, hogy Hillary Clinton szinte semmit nem tud elérni a demokraták hagyományosabb munkásosztálybeli bázisában.

Különösen kizárólagos stratégiának tartja ezt a nemzetbiztonsági tanácsadó olyan államokkal szemben, amelyeknek atomfegyverei is vannak.

De mindehhez a Politico-portréban nyilatkozva Sullivan már 2020 novemberében hozzátette: sokáig a Blinken által most is képviselni igyekezett és Hillary Clinton által is követett aktív beavatkozásos és ellenségeket elszigetelő politika híve is volt, Clinton és Bernie Sanders 2016-os előválasztási, késhegyre menő harca azonban rádöbbentette, mekkorát tévedett, amikor az amerikai társadalom állapotát és viszonyait a külpolitikai doktrínák kidolgozásakor figyelmen kívül hagyta.

Minderről akkor Natasha Bertrandnak, a Politico újságírójának úgy számolt be:

„Tényleg úgy gondolom, hogy a 2016-os kampány igen nagy hatással volt a gondolkodásomra, de ez nem csupán Trumpról szólt. Sokkal inkább arról a nagyon éles vitáról, amit a demokratáknál folytattak az előválasztás idején. A felismerésről, amit a nemzetbiztonság területéről kilépve a belpolitikába belépve ért arról, hogy milyen óriási érzelmek vannak a társadalom jó részében azzal kapcsolatban, hogy a kormányuk nem is értük dolgozik.”

Maga Bertrand is jelzi, hogy az akkor már kinevezése után nyilatkozó Sullivan szavai gyanúsan ugyanazok, mint amiket Joe Biden a 2020-as kampányban is hangoztatott. Egy kivétel mégis volt: nemzetbizonsági tanácsadóként Jake Sullivan arról beszélt, a legfőbb problémát ő Amerika helyzetével a világban abban látja, hogy

Minderről egyébként ő és Jennifer Harris, a Roosevelt Intézet elemzője még 2020 februárjában – lényegében Sanders második kampányának legsikeresebb időszakában – részletes vitacikket is publikáltak a Foreign Policyben, amely eredetileg azt a címet viselte, hogy „A neoliberalizmusnak vége. Amerikának új gazdaságfilozófiára van szüksége” (később a címet az FP szerkesztői finomították azért). Ebben olyan különleges gondolatok kaptak helyet – éppen az Obama-kormány egyik volt kulcstagjától –, amelyek előtte sohasem, kárhoztatták például Obamát azért is, amiért nem számolt le Clinton és Bush IMF-barát, szabadkereskedelmi politikájával, ami nyugaton csak a szélsőjobbnak volt jó.

JAKE SULLIVAN A NEW YORK-I ÁZSIA TÁRSASÁG ÜLÉSÉN AD ELŐ 2016 SZEPTEMBERÉBEN / FOTÓ: ELLEN WALLOP, ÁZSIA TÁRSASÁG, FLICKR

Biden nyomán ezért ő is úgy kezdett nyilatkozni, hogy az Egyesült Államok belpolitikai válsága – ami a Capitolium január 6-i ostromában csúcsosodott ki – és külpolitikai vezető szerepének szétesése egy egységes folyamat, amelyben a kapitalizmust az amerikai baloldal értékeivel szemben kezdték el használni. Ennek megoldása pedig csak az lehet, ha a munkajogok kiterjesztésével és „a középosztály újbóli felépítésével” Washington most új, jóléti kapitalista alternatívát mutat.

A nácik hatalomra kerülése után a német marxista Frankfurti Iskola egy jeles politikaelméleti előadója, Franz Leopold Neumann volt az, aki az autoriter kapitalizmus elméletét először Hitler Németországával kapcsolatban leírta. Neumann, aki a Führer 1933-as hatalomra jutása után Londonba kellett, hogy távozzon, a harmincas évek végén a baloldali szellemiségű London School of Economicson doktori hallgatóként dolgozta ki 1944-es könyvét (Behemót: a nemzetiszocializmus struktúrája és gyakorlata 1933 és 1944 között), amelyben egy korábban általa kidolgozott nácizmusdefiníció szerint megállapította, hogy Hitler rendszere a kapitalizmus egy tekintélyuralmi formája.

Neumann később másik két frankfurti iskolás emigránssal, Herbert Marcuséval és Otto Kirchheimerrel együtt az amerikai kormány és Roosevelt elnök számára készített részletes jelentéseket a nácizmus politikai rendszerének kialakulásáról és gazdasági működéséről. Noha a reagani-thatcheri neoliberalizmus után a külpolitikában is uralkodó lett az a nézet, hogy ahol kapitalizmus van, ott demokrácia is kialakul, ahol pedig a piacgazdaság eltűnik, ott demokrácia sem lesz, úgy tűnik, Trump uralma alatt

Éppen ezért Neumann elméletei újfent divatosakká váltak, és így legújabb értelmezői már a kapitalizmust sem tekintik abszolút jónak. Ennek a gondolatnak Biden körül az egyik fő prominense épp a nagyon filoszos képzettségű Sullivan lehet, akiről egykori egyetemi csoporttársai is leírják: az óriási munkabírású tanácsadó már akkoriban is képes volt álló éjszakákat átvitatkozni a német és amerikai nacionalizmus jellegéről, a német irodalomról és filozófiáról, valamint Hannah Arendtről is, valószerűtlen tehát, hogy Neumann, főként 2017-es újrafelfedezése után, ne lenne számára ismerős.

Jake Sullivan külön reagált is arra, hogy a republikánus ellenzék – előszeretettel – azt hánytorgatta fel, hogy Joe Biden gyengekezűnek mutatkozott az oroszokkal szemben. Egyenesen úgy válaszolt: nem is tudja, hogyan máshogyan lehetne beszélni egy atomhatalommal és a világ egyik legnagyobb országának vezetőjével. Majd előadta, szerinte egyáltalán „nem kell bevenni azt”, hogy semmit sem értek el a genfi találkozón, hiszen a késői Trump-korszak feszültségeit csak és kizárólag egy új dialógus építésével oldhatják fel.

Már nem az oroszok, hanem Kína a fontos

Az, hogy Sullivan és régi jó barátja, az ugyancsak Biden körül dolgozó új fehér házi kabinetfőnök Ron Klain általában a külpolitikában is fontos szerepet kaptak – esetenként a Külügyminisztériumot is felülírva –, azt már az amerikaiak hirtelen, a német-orosz gázvezeték, az Északi Áramlat 2. ügyében mutatott engedékenysége is jelezte. Nem arról van persze szó, hogy akár Sullivan, akár Biden végleg átálltak volna Sanders antiimperialista, elzárkózás felé hajló, szociáldemokrata külpolitikája felé, sokkal inkább arról, hogy

Ez abból is látszik, hogy Foreign Policy-beli cikkében az autoriter kapitalizmust Sullivan nem valamiféle szocializmussal, hanem a jogállam által korlátozott, ideálisnak elképzelt, nyugati piacgazdasággal állította ellentétpárba. Jóval konzervatívabb értelmezése ez tehát a világnak, minthogy valóban „kulturális marxistának” vagy baloldalinak minősíthessük, de kétségtelenül balra áll a neoliberalizmus eszméitől.

Ennek fontos része, hogy Sullivan és Harris már 2020. februári vitacikkükben is hangsúlyozták, az autoriter kapitalizmus legfontosabb globális képviselőjének ma Kínát tartják, ahol a pártállami, parancsuralmi rendszer és a globális, profitmaximáló, kizsákmányoló logika tökéletes házasságát írják le amerikai szemszögből.

Nem is véletlen talán ezért az, hogy Sullivan – miköben többször kifejezte – nem bízik abban, hogy valami nagyon nagy barátság alakulhat ki az oroszok és az amerikaiak között, bízik viszont abban, hogy amennyiben Putyinon csökkentik a már eddig is elég magas amerikai és nyugati nyomást, úgy annak döntő részét a kínaiakra irányítják át – és ez volt Biden elnök látogatásának az egyik legfőbb célja, ahogy arról csütörtökön maga Sullivan is beszámolt a sajtónak.

Ezzel kapcsolatban az Azonnalin már írtunk is arról, mit és hogyan csinál az amerikai dominanciájú G7 a kínai terjeszkedés megállítására. Az is világos, hogy ha így alakulnak ki Washingtonban a külügyi prioritások, nyilvánvaló, hogy az amerikai diplomácia igyekszik elkerülni majd a kétfrontos harcot, és nem szeretné egyszerre Moszkvát és Pekinget is magára haragítani, ezzel a már amúgy is szorosabbá váló – de nem ellentmondások nélküli – kínai-orosz viszonyt javítani.

akik most, Genf után ismét szükséges áldozattá változhatnak az amerikaiak kezében, amiket egyszerűen bedobnak egy Putyinnal való, legalább nem rosszabbodó viszony érdekében. Ha ugyanis a nagy tervek és ötletek a gyakorlatban csupán gyengekezűségként értelmeződnek majd, akkor Biden gyorsan komoly belső ellenállás tárgya is lehet.

NYITÓKÉP: Joe Biden és Vlagyimir Putyin első csúcstalálkozója 2021. június 17-én, a genfi Villa La Grange-ban, Svjácban / Fotó: LaGaucheMafia, Twitter