A lelátó másik arca: a magyar fociszurkolókról példát lehetne venni

Mi ott voltunk, ott vagyunk és akkor is ott leszünk a lelátókon, amikor az NER-oligarchák, bognárgyörgyök vagy a megmondóemberek már sehol sem lesznek. Válasz Vági Mártonnak.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Nem Vági Márton az egyetlen, aki úgy alkot markáns véleményt a magyar fociról és annak szurkolóiról, hogy valójában legfeljebb felületesen ismeri a közeget, azonban a megírt cikke annyira egyoldalú és annyira lesüt róla, hogy meg sem próbált utána nézni bárminek, mielőtt billentyűzetet ragadott, hogy szerettem volna reagálni. Ebben a cikkben mint a magyar szurkolói mozgalom, azon belül is a Diósgyőri VTK szurkolóinak tagja, szeretném árnyalni a képet, amit Vági úr festett.

Aki egy kicsit is jártas a magyar klubcsapatok körüli mizériákban, tudja, hogy egy DVTK szurkolónak éppen lenne miért utálni az egész magyar fociközeget. Tulajdonképpen így is van. Rendkívül haragszom és pokolba kívánom ennek a közegnek sok szereplőjét, főleg azokat, akik szeretett klubom körül megfordultak, viszont Vági úrral ellentétben nem követem el azt a hibát, hogy ezeket az embereket a klubokkal és a focival azonosítom, pláne nem mosom össze őket a szurkolókkal.

Vallom ugyanis (és szerencsére vagyunk még több ezren hasonlóan), hogy egy klubnak a szurkolók a lelke és egy közeg vagy egy klub megítélésénél nem azon kellene a hangsúlynak lennie, hogy mennyi állami pénzt lop a klubtulajdonos oligarcha, vagy mennyire bunkó a tévés szakértő, hanem hogy

Vági példákat is hozott fel álláspontja védelmében, amiknek csak egy része érinti a szurkolókat, de azért menjünk rajta végig:

+ Az első két fair play példa tipikus szemezgetés Minden tiszteletem az ilyen játékosoknak, de nem kell úgy tenni, mintha nyugaton nem jutna minden ilyenre száz színészkedés, száz szabálytalan gól és jogtalanul megítélt tizenegyes. Kár is erre több szót vesztegetni.

+ A következő példa, hogy van, ahol a helyi futballszövetség fontos társadalmi ügyek mellett áll ki. Egyrészt kinek mi a fontos társadalmi ügy, de mivel a szerző, gondolom, a rasszizmust és a melegjogokat érti alatta, ebből az irányból közelítem meg. Az MLSZ-re sok mindent lehet mondani, de azt nem lehet ráfogni, hogy ilyen kérdésekben ne tenne semmit. Vági Márton valószínűleg nem, én viszont jártam meccsre, amikor dübörgött „A gyűlölet nem pálya!” kampány a rasszizmus ellen és szórták mindenért a milliós büntetéseket a klubokra, vagy épp a mi Sturm und Drang-drapériánk körül ment a huzavona, mert mindenképpen náci utalást szerettek volna belelátni. De szintén az MLSZ volt, aki a Háttér Társaság a Melegekért szervezet panasza után a melegeknek is lehetővé tette, hogy családi jegyet vegyenek a mérkőzésekre, amin a KDNP egyébként ki is akadt.

+ A füttykoncertet nem azért kapta az ír válogatott, mert a magyar válogatott szurkolói Hitler-oltárnál szoktak esténként imádkozni, hanem mert a közeg ezt egy erőltetett, kultúraidegen dolognak érzi, amit rá akarnak kényszeríteni az európai emberekre. A világ labdarúgószövetségei és csapatai már kismillió platformon és módon kiállnak a rasszizmus ellen, mi szükség van még a térdelősdire? Felesleges volt kifütyülni, de ezt a reakciót is meg lehet érteni.

+ A szivárványcsaládok esete szintén hasonló. Egy kis létszámú közösség érdekeinek és jogainak elfogadását tolják napról napra a világ legnagyobb problémájaként az ember arcába. Én elfogadom a melegeket (az örökbefogadásról már felemás a véleményem), vannak meleg ismerőseim/barátaim, fel is háborít a kormány velük kapcsolatos politikája, de vannak hasonló súlyú és súlyosabb problémák is, amikről messze nem esik ennyi szó. Erőszakos elfogadtatással nem fog változni az emberek gondolkodásmódja, pedig ott lenne értelme változtatni.

+ Bognár György viselkedését pedig nagyjából az egész magyar szurkolói társadalom egy emberként ítélte el, így ez sem a legjobb példa volt.

Illetve, ha már benne vagyunk a felsorolgatásban, szeretnék pár olyan dolgot megosztani, amit a magyar szurkolók csináltak az utóbbi időben, a teljesség igénye nélkül:

+ A diósgyőri szurkolók nem is olyan rég gyűjtöttek össze többmillió forintot egy leukémiás kislány gyógyulására.

+ A koronavírus idején az egész magyar futballvilág jótékonykodott különböző mértékben.

+ Pár éve Tőzsér Dániel és a debreceni szurkolók 7,5 millió forintot gyűjtöttek össze a helyi gyermekklinikának.

A sort pedig még hosszasan lehetne folytatni a karácsonyi gyűjtésekkel, állatmenhelyeknek gyűjtött adományokkal vagy mentősök megsegítésével a járvány alatt, amiket szinte az összes magyar szurkolótábor megszervez rendszeresen. Két füttyögés között futja ilyenekre is az időnkből…

A labdarúgás egy szenvedélyes sportág, az emberek felfokozott állapotban sokszor mondanak vagy tesznek olyat, amit amúgy nem. Én is kiabáltam már olyanokat a lelátón, amit esetleg nem gondolok véresen komolyan máskor, de minden meccsre járó szidta már az ellenfél vagy a bíró édesanyját, sorolta etnikai csoportokba az ellenfél szurkolótáborát és hasonlók. Ugyanez a szenvedély és felfokozott hangulat hozza elő viszont a labdarúgás szebb oldalát is, mikor a csapat góljánál nem érdekel, hogy épp ki a fene a melletted álló, ugrotok egymás nyakába és együtt örültök a sikernek, a válogatott meccsen még az amúgy gyűlölt csapat szurkolóival is. Aki ezt nem képes megérteni, az sosem fog valós képet látni erről a közegről.

képesek cselekedni, képesek szenvedéllyel támogatni a csapatukat, a válogatottat, képesek együtt szomorkodni, együtt örülni akkor is, ha ezért egyes megmondóemberektől csak pocskondiázást kapnak.

Mi ott voltunk, ott vagyunk és akkor is ott leszünk a lelátókon, amikor az NER-oligarchák, bognárgyörgyök vagy a megmondóemberek már sehol sem lesznek.

A szerző környezetmérnök, gyógyszertörzskönyvező. Hozzászólnál, vitáznál? Írj!