A cégeket megkopasztani nem kell félnetek jó lesz

Vajon az adóverseny kiküszöbölésével megszűnik a társaságok letelepedéséért folyó verseny az országok között? Egészen biztosan nem, ugyanakkor az adókulcsok helyett más, és többnyire rosszabb módját fogják választani a versengésnek.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Széleskörű tetszést aratott a fejlett demokráciákat tömörítő G7-csoport „terve”, mely szerint az országcsoport tagjai elkötelezik magukat, hogy a társasági adó mértékét legalább 15 százalékban határozzák meg. Ennek mentén felmerült az is, hogy nem csak a G7 országcsoportra terjedhetne ki egy ilyen megállapodás, hanem alapjául szolgálhatna egy globális minimumadónak. Egy ilyen megállapodás sokak szemében teljes mértékben common sense-nek tűnhet. Mindannyian hallottunk már a nemzetközi adóverseny „káros” hatásairól.

Itt persze mindjárt érdemes is egy kicsit megállnunk. Ha versenyről hallunk, azt a legtöbb esetben nem szoktuk károsnak tartani. Többnyire szeretjük, ha vállalatok versenyeznek a kegyeinkért. Azt is szoktuk szeretni, ha a politikai pártok teszik ugyanezt.

A tőke mobilisabb, mint a munkaerő, és ezáltal az államok közötti verseny a tőkének kedvez a munkával szemben – megint csak látszólag teljesen common sense érvelés.

Valamit azonban figyelmen kívül hagyunk, ha első körben engedünk ennek a narratívának: az adót nem feltétlenül az fizeti, akire kivetik. Van olyan kontextus, amelyben ez mindenki számára világos. Az áfát a kiskereskedelmi cégek fizetik be, de mindenki tudja és érzi, hogy ez nem jelenti azt, hogy teljes mértékben (ha egyáltalán) ők viselnék az adó terhét. Az adót legalább részben a kiskereskedelmi cégek továbbhárítják a fogyasztókra. Ahogyan azt minden elsős közgázhallgató megtanulja, az, hogy melyik „oldal” milyen mértékben viseli az adó terheit, a relatív rugalmasságoktól függ.

Egy termék piacán például, ha a kínálat rugalmasabb, mint a kereslet, akkor az adó nagyobb részét a fogyasztók fogják viselni: mivel ők a „rugalmatlanabb oldal”, nehezebben tudnak kitérni az adó elől. Ha az egyik oldal tökéletesen rugalmas, akkor teljes mértékben a másik oldal viseli az adóterhet. Ha pedig tökéletesen rugalmatlan, teljes mértékben ő viseli azt. Alkalmazzuk most ezt a logikát a társasági adóra. Mielőtt azonban ezt tennénk, először is azt a kérdést kell feltennünk, voltaképpen mit adóztatunk a társasági adó révén?

A legegyszerűbb válasz az, hogy a társasági adóval egyfajta tőkejövedelmet adóztatunk. Itt azonban adódik is némi bonyodalom. Ez az elnevezésekben is tetten érhető: a társasági adó neve például az Egyesült Államokban corporate income tax, míg például Magyarországon társasági nyereségadó. Amennyiben a társasági adó tényleg csak a közgazdasági értelemben vett profitra, és nem általában a jövedelemre vonatkozik, akkor elvileg nem kellene, hogy befolyásolja a vállalatok beruházási döntéseit. Sajnos azonban a társasági adóból nem minden beruházás írható le. Így, az egyszerűség kedvéért, tekinthetjük azt egyfajta tőkejövedelem-adónak.

Tekintsük tehát ennek mentén a tőke keresletét és kínálatát! Gyakori feltételezés a közgazdaságtanban, hogy rövid távon a tőkeállomány fix. Ez azt jelenteni, hogy a tőke kínálata tökéletesen rugalmatlan. Vagyis: rövid távon teljes mértékben a tőkések fizetik a társasági adót. So far, so good, mondhatnánk, ha az lenne a célunk (és sokaknak az a célja), hogy jól megkopasszuk a tőkéseket. Mi történik azonban hosszú távon? Hosszú távon a tőke kínálatát az határozza meg, hogy a tőke felhalmozói, vagyis a megtakarítók (végső soron: mindannyian, akik pénzt takarítunk meg) mennyire hajlandók lemondani jelenbeli fogyasztásról jövőbeli fogyasztásért cserébe.

Amennyiben ez nem függ a már felhalmozott tőke mennyiségétől, vagyis állandó, ahogyan azt a neoklasszikus növekedéselméletből következik (és ha nem állandó, akkor sem valószínű, hogy növekvő, hiszen a magasabb jövedelműek többnyire nem kevésbé „türelmesek”, hanem türelmesebbek a szegényebbeknél), akkor egy látszólag meglepő konklúzióhoz érünk: a tőke kínálata hosszú távon vízszintes, vagyis végtelenül rugalmas! Mi következik ebből?

Másként megfogalmazva: ha megadóztatjuk a tőkét, idővel kevesebb lesz belőle, ami csökkenti a munka termelékenységét és így a reálbéreket.

Igen, mondhatnánk erre, de ez eddig csak elmélet, kérdés, mi történik a valóságban. Emlékezzünk vissza egy kikötésre: a fenti elmélet szerint a tőkekínálat hosszú távon lesz rugalmas, rövid távon nem. A hosszú távú hatásokat pedig empirikusan nehezebb mérni, így a rendelkezésre álló empirikus tanulmányok csak nagyon tökéletlenül képesek alátámasztani vagy megcáfolni az elméletet. Mindenesetre az elérhető empirikus tanulmányok tipikusan azt találják, hogy a társasági adó átlagosan 50 százalékát a munkások és nem a tőkések fizetik, de van olyan tanulmány is, ahol ez 100 százalék. Egy tanulmány azt is találja, hogy az alacsonyan képzettek, a nők és a fiatalok különösen rosszul járhatnak egy társaságiadó-emeléssel.

Vegyük észre, hogy a tőkekínálat azért is lehet rugalmas, mert a tőke szabadon mozog az országhatárok között: a minimumadó hívei ezért érvelhetnek azzal, hogy javaslatuk éppenséggel rugalmatlanabbá teszi a tőke kínálatát és így valóban képes lehet megsarcolni a tőkéseket. A neoklasszikus növekedési modellből azonban, lásd fentebb, az következik, hogy nemzetközi mobilitás nélkül is rugalmasan kínálják hosszú távon a tőkét, az empirikus evidencia pedig legalábbis konzisztens ezzel az előrejelzéssel, még ha nem is támasztja teljesen alá.

Nem azt kérem az olvasótól, hogy higgyen ebben az elméletben, csak annyit, hogy adjon annak némi esélyt, hogy az elmélet predikciója helytálló. Mert amennyiben ez így van, egy különösen meglepő konklúziót vonhatunk le: a munkások jobban járnak, ha a munkát vagy a fogyasztást adóztatjuk, mint ha a tőkét! Megint csak: nem rövid távon (rövid távon ugye a tőkéseknek rossz, ha a tőkét adóztatjuk), hanem hosszú távon.

Mi következik mindebből, kérdezhetnénk. Mekkora adót lenne érdemes kivetni a társaságokra? A fentiek alapján akár azt a választ is adhatnánk rá, hogy semekkorát! Ha azonban a társasági és egyéb tőkejövedelmeket egyáltalán nem adóztatnánk, azzal alkalmat adnánk a nagyobb mértékű adóelkerülésre: túl sokan jegyeznék be „magukat” társaságként, hogy ne kelljen jövedelmük után adót fizetniük. Mindenesetre nem egyértelmű, mekkora adót (ha egyáltalán) kellene kivetni a társaságokra. Ebből az is következik, hogy az adóverseny nem feltétlenül egy „race to the bottom”: adóverseny híján az államok túl magas társasági adót állapíthatnának meg. A 15 százalékos társasági adó persze nem tartozik a kifejezetten magas társasági adókulcsok közé: az Egyesült Államokban például jelenleg 21, és 35 százalék (!) volt Trump elnök 2017-es adóreformja előtt.

Tegyük fel most, hogy a 15 százalékos társasági adókulcs „optimális”. Támogatandó ebben az esetben egy globális minimumadó? Az igenlő válasz egyértelműnek tűnhet, de nem az.

Egyrészt az, hogy mekkora a társasági adó optimális mértéke, függ a többi adó mértékétől, és általában az adórendszertől. Ez pedig természetesen országonként eltérő. Másrészt, vajon az adóverseny kiküszöbölésével megszűnik a társaságok letelepedéséért folyó verseny az országok között? Egészen biztosan nem, ugyanakkor az adókulcsok helyett más, és többnyire rosszabb módját fogják választani a versengésnek. Egyebek mellett nagyobb mértékű célzott támogatásokkal próbálják majd magukhoz csábítani a nagyvállalatokat.

Míg az alacsony társasági adó minden vállalatnak kedvez, addig a célzott támogatások kifejezetten a nagyobbaknak – vagyis

A fentiek miatt azt gondolom, ha sor kerül globális adóharmonizációra, annak olyan kérdéseket lenne érdemes érintenie, mint az adóalap meghatározása, a kedvezmények (és egyéb „kiskapuk”) rendszere vagy az adózás helye, de nem az adó mértéke. Az olvasó persze minden érvem mellett is gondolhatja továbbra is azt, hogy a multikat márpedig alaposan meg kell adóztatni – hiszen, ahogy fentebb írtam, az empirikus szakirodalom alapján nem tudjuk egyértelműen letenni a garast a neoklasszikus növekedési modell predikciói mellett.

Mégis, lévén a tét jelentős, azt tanácsolnám, hogy… hogyan is írta Cromwell a Skót Egyház közgyűlésének?

A szerző közgazdász. Olvass még többet Isztin Pétertől az Azonnalin!