Nem állsz fel a Nélküledre? Nem térdelsz le meccs előtt? Kit érdekel?!

Nem szabad felülnünk az identitáspolitikai kisvasútra, bármilyen szorgosan is építgetik azok, akik számára a nemzettel vagy az emberiséggel való összetartozás csupán ócska politikai bóvlitermék, mert valójában a megosztottságból élnek.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Orbán Viktor a csütörtöki kormányinfón Lovasberényig meghosszabbította az identitáspolitikai kisvasutat, miután nemcsak a focimeccsek előtti „térdelősdivel” szemben fejezte ki nemtetszését, de hozzátette azt is, hogy a szurkolókkal ért egyet – akiknek egy jelentős része ugye egyenesen kifütyülte a féltérdre ereszkedő ír játékosokat.

A miniszterelnök következetesnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető politikájában kevés biztos pont van: az egyik az, hogy majd’ minden esetben a többségi álláspontot igyekszik elfoglalni, ellenfeleit pedig beszorítani a kisebbségi vélemény szűkös sarkába. A Fudan Egyetem kapcsán ez a jelek szerint nem jött össze, hát kapva kapott az alkalmon, hogy találjon egy másik ügyet, amelyben viszont ez könnyen kivitelezhető. Pláne, hogy ebben rendre számíthat is az ellenzéki közvélemény, ha nem is legnagyobb létszámú, de legharsányabb részére, amely ilyenkor meggyőződésből, vagy dafke alapon, de kiszámíthatóan helyezkedik vele szembe. Nem történik ez másként most sem.

Orbán ezt a kormányinfón úgy magyarázta, hogy az ír és magyar hozzáállás között a fő különbség, hogy mi nem voltunk gyarmattartók, és nem tartottunk rabszolgákat. Ez amúgy történetileg kissé sántít, hiszen 1921-ig Írország maga is kvázigyarmat volt, rabszolgákat az írek közül pedig legfeljebb az Amerikába kivándorolt legszerencsésebbek tarthattak, sőt, sokan maguk is szolgasorban tengődtek. Arról már nem is beszélve, hogy a református miniszterelnök azért emlékezhetne arra, hogy a rabszolgaság (vagy legalábbis valami nagyon hasonló) ügyében a magyar történelem lapjai sem 100 százalékig makulátlanok: elég, ha az 1674-ben Magyarországon gályarabságra ítélt protestáns prédikátorokra gondolunk.

Ez azonban nem változtat azon, hogy az egykori, elsősorban faji alapon jogfosztottak mai leszármazottjainak vélt vagy valós sérelmeire épülő mozgalmak, és ezek jelképei a közép-európai közéleti flórában reménytelenül tájidegenek, így aligha ereszthetnek gyökeret. Aki magyar földön ilyen palántákat próbál ültetni, nemcsak teljesen értelmetlen, de szinte bizonyosan kudarcra ítélt munkát is végez.

És akkor ezen a ponton gyorsan szögezzük is le: a térdeplő ír játékosok kifütyülése otrombaság volt. Még akkor is, ha gesztusukat joggal tekinthetjük üres, országuk múltjának vagy jelenének tükrében értelmezhetetlen píszí pózerkedésnek. Pláne, hogy az egész jelenséget útjára indító amerikaifocista, Colin Kaepernick, a saját hazájában a saját közösségével szemben szerinte tapasztalható intézményes faji megkülönböztetés ellen kívánt tiltakozni azzal, hogy a saját hazája himnusza alatt térdepelt. A fiatal sportoló akciója – gondoljunk bármit is arról, hogy igaza van-e, vagy sem – tagadhatatlanul hiteles volt.

Ellentétben azokkal, akik (mindegy, hogy őszinte jószándékból, cinikus lájkvadászatból, vagy az alig burkolt társadalmi és marketingnyomásnak engedve) a többségi társadalom tagjaként bábozzák el, hogy fél percnyi térdepléssel eggyé válnak azokkal, akiknek mindennapjairól, küzdelmeiről fogalmuk sem lehet – és talán igazán nem is érdekli őket.

Szóval a magyar válogatott nagyon jól tette, hogy kimaradt ebből az identitásszerepjátékból, amely az írek részéről is minimum súlyosan ellentmondásos. Csakhogy nekik ehhez joguk van, nekünk meg semmi közünk nincs.

Az a mi ügyünk lett volna – ez így csak a vendégeink értelmetlen vérig sértése volt. Ezzel minden bizonnyal tisztában van Orbán Viktor is. Csakhogy tudja jól azt is, hogy a morális és kulturális fölényük lángkardját mindig örömmel előrántó baloldali-liberális megmondóemberek egy része ezt úgysem fogja így szétszálazni. Ők nemcsak a fütyülést fogják kritizálni, hanem a magyarok elsöprő többsége számára idegen, és ezért sokszor kifejezetten bizarr gesztuspolitika feltétlen elfogadását is követelik majd mint olyan civilizációs minimumot, amelynek a sok tahó képtelen megfelelni.

Pontosan ezt tette például Niedermüller Péter DK-s erzsébetvárosi polgármester, Szabó Tímea párbeszédes képviselő, vagy épp a magyar ugart már külföldről ostorozó Sárosdi Lilla, akik gyorsan siettek leszögezni, mennyivel felette állnak a primitív, rasszista plebsznek. Ráadásul ebben a balos-liberális véleménybuborékban sokan evidenciának tekintik, hogy az MLSZ térdeplést elutasító döntése kormányukázra született. Ami a NER hatalmi gépezetébe szinte már hézagmentesen beillesztett magyar futball helyzetéből kiindulva akár igaz is lehet. Csakhogy a hazai magyar Eb-meccsek lázában égő közvéleményben

A közös szurkolás mámorító italába nem először kevernek langyos Sárkány-sört az identitáspolitika sötét alkimistái. Nem is olyan rég még azon öltük egymást, hogy a Nélküledre felállni hazafias kötelesség vagy giccses magyarkodás-e, ülve maradni meg a nacionalista hatalom elleni hősies kiállás vagy aljas hazaárulás-e. Miközben pusztán egy (szerintem meghatóan szép, mások szerint nyálas, megint mások szerint érdektelen) pop-rock nótáról volt szó. Most meg arról, hogy mit csinálnak a kezdő sípszó utáni fél percben a játékosok. Tényleg erről szólna ez a történet?

A labdarúgás elsősorban nem azért nagyszerű dolog, mert talán a legizgalmasabb és legfordulatosabb sportág. Bizonyára sokan vannak, akiknek érdekfeszítőbb egy teniszmeccs, egy vízilabda-mérkőzés, vagy egy kerékpárverseny. A foci – legalábbis azon a hosszúsági és szélességi fokon, ahol élünk – az összetartozás fiesztáját vagy gyászát, a közös sikerek vagy közös kudarcok mágikus rituáléját jelenti.

Olyan pillanatokat, amikor egy rohamosan atomizálódó társadalomban, a közösségeket alattomosan szétmaró közöny és elidegenedés korában legalább az illúzióját átélhetjük annak, hogy nem vagyunk egyedül ezen a világon. És persze azzal sincs semmi baj, ha bőven vannak, akiknek meg nem jelent semmit. Nekem és nagyon sokaknak viszont rengeteget. És éppen ezért

Ha a magyar válogatott ellenfelei az Eb-n térdre ereszkednek a meccs előtt, néma közönnyel fogom szemlélni – hogy aztán 90 percen át torkom szakadtából szurkoljak azért, hogy a meccs végén térdre kényszerítsük őket. Évek múltán egyedül erre fogunk emlékezni: hogy milyen volt együtt rekedtre ordítani magunkat, hogy „Ria-ria-Hungária!” Hogy ki állt, ült, térdelt, vagy feküdt, az a feledés homályába vész.

És ez így is van jól.

A szerző Bencsik Jánosnak, a Polgári Válasz országgyűlési képviselőjének kommunikációs tanácsadója, az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel. Olvass még tőle! Vitáznál vele? Írj!