Felmelegített Sargentini-ügy: ezért ciki az ellenzék káröröme

Az első kínos fixáció, amit el kell engedniük, az a győztes-vesztes ellentétpárok sulykolása a közvéleményben. Legalábbis ha az a cél, hogy tényleges összefogás szülessen, ami nem eltiprandó féregként tekint a Fideszre.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Aggályos és az az ellenzéki összefogás ambícióinak szempontjából egyáltalán nem előrevivő az, ahogyan a kormány és az ellenzék tájékoztatta a közvéleményt a – szerencsére – rég lezárt Sargentini-ügyről. Akár a néppártos cirkusz, a Sargentini-jelentés körül fodrozódó indulatok is különösebb tét nélkül megvívott meccsek, amelyek – akármennyire szeretné úgy látni az ellenzék – nem az uniós elit megtáltosodását és kompetenciáját hirdetik. Éppen ellenkezőleg, azt fémjelzik, hogy a magyar-EU viszony rossz házasok civakodásává degradálódott, ahonnan viszont továbbra sincs esze ágában egyiküknek sem kilépni. Már csak azért sem, mert 

Szinte romantikus kép bontakozott ki előttünk a 2010-es évek második felében, amikor kormánypártunk az ellenzékkel való viszonyához hasonlóan „Brüsszellel” szemben is játékosan egymásnak feszülő dinamikát kezdett kialakítani. Ez a dinamika azért hálás, mert annyit garantáltan minden alkalommal visszaad, amennyit belefektetnek. Minimális befektetés volt például az a 2018 októberében az Európai Bírósághoz beadott kereset, amivel a magyar kormány megtámadta az Európai Parlamentben elfogadott Sargentini-jelentés nyomán elindított hetes cikkelyes eljárás szavazatszámolási módját. (A jelentésről, ami amellett érvelt, hogy Magyarországon az Orbán-kormány rendszerszinten fenyegeti a jogállamiság kritériumait, például itt olvashattok bővebben.)

Nehéz felfedezni az őszinteséget abban, mikor Varga Judit arról panaszkodik, hogy milyen sok időbe (három évbe) telt az Európai Bíróságnak meghozni az ítéletet az ügyben. Valójában éppen hogy kapóra jönnek a kormány számára ezek az elhúzódó ügyek, mert az EU-val kapcsolatban (nem alaptalanul) kialakult inkompetencia-sztereotípiára erősítenek rá, és egyben minden kis mérföldkőnél friss olajat öntenek a figyelemelterelő anti-EU-propaganda tüzére. (Erre utalt Bakó Bea is 2018-as cikkében, amikor azzal érvelt, hogy Sargentini igazából akár a Fidesz megbízottja is lehetne, olyan érzékkel dobja fel pontosan azokat a labdákat, amiket a kormány le szeretne csapni.)

Az, hogy ezt a pert három éven át sikerült nyújtani, valójában bravúros… is lehetett volna a Fidesz számára, ha épp nincs egy pandémia, egy Fudan-ügy és egy előválasztás a terítéken, mire ítélet születik. Így sajnos nem korbácsolt akkora hullámokat, amiken huzamosabb ideig lehetne lovagolni – mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy alig néhány parlamenti képviselő méltatta szóra az ügyet közösségimédia-oldalán.

Ám van még egy tényező, ami miatt kifejezetten kártékony a Sargentini-ügynek az újra és újra begyűrűződése a magyar közéletbe. Érthető, hogy a Fidesz és a demokráciaműködtetésben összehasonlíthatatlanul előtte járó nyugat-európai kritikusai miért vesznek részt ebben a játszmában, arra viszont kevés jóindulatú magyarázatot sikerül találnom, ahogyan a magyar ellenzék tagjai mindig is pozícionálták magukat a ring körül. Ha valaki odafigyelt az elmúlt években, egy népmesébe illő Döbrögi vs. Ludas Matyi történetet hallhatott kibontakozni ellenzéki arcok mesélésében, amiben a csaló Fidesz „házhoz megy a pofonért”, vagy éppen „szégyenpadra kerül” a fondorlatos EU-val szemben, hogy csak a legutóbbi megnyilatkozásokat idézzem.

Lehet, hogy már nem üti meg a többségünk ingerküszöbét a parttalan gúny, ami átszövi ezeket a megnyilvánulásokat. Pedig nagyon nem mindegy, hogy egy ilyen, az egész országunk nemzetközi megítélését érintő fejleményhez hogyan kapcsolódnak (vagy határolódnak el) az ellenzék tagjai. Különösen akkor, ha éppen a polarizált ország egyesítését és a nyugati stílusú koalíciós kormányzást áhítják.

Ahogy erre korábban rámutattak az Azonnalin, maga a jelentés a magyar demokratikus kontextus megértésében olyan hiányosságokról tett tanúbizonyságot, ami önmagában kérdésessé teszi a megalapozottságát (noha nem a végkövetkeztetését). Fenntartások nélkül elfogadni, sőt, ünnepelni hatalmas öngól volt az ellenzék részéről mind a 2017-es közzététel, a 2018-as elfogadás és újabban a 2021-es (pusztán eljárási jellegű) megerősítés során is.

Sargentiniénél hiányosabb már csak annak lehet a magyar realitásokról alkotott képe, aki úgy gondolja, hogy pont a tizenkét év kétharmad után lehet majd csettintésre beiktatni egy olyan elszámoltatási rendszert és független igazságszolgáltatást, aminek azelőtt soha nem sikerült még szárba szöknie kis hazánkban.

Tulajdonképpen érthető, ha kívánatos egy ilyen narratíva a jelenlegi ellenzék számára, hiszen nagyon kényelmes; eszerint ugyanis elég kigyomlálni a politikai színtérről azt a néhány arcot és intézkedést, amit az elmúlt tíz év civil és igazságszolgáltatási mozgástér szűkítéséhez társítunk, megspórolva ezzel a szembenézést még minimum húsz gazzal felvert évvel.

Másrészt azért takarékos ebbe a hitbe ringatniuk magukat, mert a megalázó jelentésben lefestett kép éppen olyan hatalomtól megfosztottnak és tehetetlennek ábrázolja a magyar ellenzéket, amilyennek az saját magát szeretné láttatni annak érdekében, hogy megúszhasson még pár választást önkritikagyakorlás és strukturális átalakulás nélkül.

Egyszóval a Fidesszel és a közép-kelet-európai térséget nem kicsit lenéző (az egyszerűség kedvéért Varga Judit szavaival élek) „balliberális Nyugat-Európával” egyetemben annyi bőrt húz le erről a Sargentini-ügyről, amennyire csak szüksége van ahhoz, hogy önigazolást nyerjen a működésképtelenségére. Az ő játszmájukban az EU kerül az igazságosztó szerepébe, ami azért is ciki, mert annak valójában semmi affinitása nincs a megfeddésen túl beavatkozni Magyarország ügyeibe.

Jó, hozzáteszem, Donáth Anna kommentjében például megfogalmazódik az az üdvös gondolat a Sargentini-jelentés kapcsán, hogy megoldást nem lehet kívülről várni, az országon belülről kell megtámogatni a demokráciát. Ezzel egyedülinek mondható a többi EP-képviselőnk között, akik továbbra is úgy tűnik, mintha fénymásolóval szeretnék lemásolni az EU „belső hatjainak” jó demokráciagyakorlatait.

Ha mégis másolni szeretnének a nyugati mintákról – amit miért is ne szeretnének –, akkor az első kínos fixáció, amit el kell engedniük, az a győztes-vesztes ellentétpárok sulykolása a közvéleményben. Legalábbis ha az a cél, hogy tényleges összefogás szülessen, értsd: olyan összefogás, ami nem eltiprandó féregként tekint a kétharmadot bebetonozott Fideszre, hanem hajlandó elismerni és felhasználni annak így-vagy-úgy felhalmozott többlettudását egy esetleges kormányváltás esetén.

A koalíciós kormányzás ugyanis nem pusztán egy taktika, hanem egy szemléletmód. Nem merül ki abban, hogy egymás javára lemondanak képviselők egy előválasztáson, hanem arról szól, hogy higgadtan megtűrnek minden politikai tényezőt egy egész részeként. Nem érzelmi alapon, hanem a felsőbb cél érdekében, amelynek a fontosságában még a hazai kontextusban is egyetért a spektrum minden eleme: a hatékonyan, de legalábbis fenntarthatóan működő demokráciáért.

Ha ez megvan, akkor kezdődhet a többi gyakorlat lemásolása.

A szerző társadalmi konfliktusokkal és emberi jogokkal foglalkozó nemzetközikapcsolatok-elemző. Olvass még tőle az Azonnalin!