Ne a tettest keressük, hanem az áldozatokat értsük meg!

Az izraeli-palesztin konfliktusban megjelennek olyan európai narratívák is a harcoló felek oldalán, mint a holokauszt (zsidó) és a gyarmatosítás (arab) áldozatisága. Ennek hangsúlyozása azonban se nem tagadja a konfliktusok okait, se nem akarja az áldozatokat tettessé tenni.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Örömteli, amikor több reakció is érkezik egy véleménycikkre és nekem ezúttal abban a szerencsében volt részem, hogy A palesztinok az áldozatok áldozatai, itt az Azonnalin múlt héten megjelent véleménycikkemre Novák Attila az Azonnalin és Horváth Sz. Ferenc a Neokohnon is napokon belül reagált, közben pedig rádiós meghívást is kaptam, hogy eredeti írásom gondolatairól részletesen nyilatkozhassak. Ez talán azt is jelzi, hogy

Amennyiben valóban ez a helyzet, már megérte az erőfeszítés.

Annál sajnálatosabbnak tartom, hogy érvelésem kulcspontjait Novák Attilának és Horváth Sz. Ferencnek se sikerült megértenie azelőtt, hogy tollat ragadott volna. Mielőtt válaszolnék konkrét kritikáikra, szeretném röviden tisztázni, hogy eredeti cikkem miről is szólt.

A palesztinok az áldozatok áldozatai véleménycikkem explicit célja a „bizalom növelése” és az „érdemi megbékélés” volt. Írásommal a béke szükségességére és az emberi jogok egyetemessége mellett foglaltam állást. Ennek eszközéül választottam a nacionalizmuskritikát. Talán felesleges külön hangsúlyoznom, hogy kollégáimmal ezúttal egy véleménycikk érveiről, nem pedig tudományos tanulmányokról és főleg nem a témában írott nagymonográfiáról vitatkozunk. Arról írtam tehát, hogy

vagy csakis ellenségként képes tekinteni rá. Megítélésem szerint ezen, mindkét oldal által űzött gyakorlat roppant veszélyes és gyakorlatilag folyamatosan újratermeli az erőszakot. Lehet erre azzal jönni, hogy az egyik vagy a másik oldal felelőssége éppenséggel nagyobb (az internetes hozzászólóknak szemlátomást ez a kedvenc érvük), de – angolosan szólva – that is precisely not the point here.

Nem utolsósorban azért, mert Izrael és Palesztina apró, vitatott határokkal rendelkező területét mintegy 14 millióan lakják, zsidók és arabok mintegy fele-fele arányban. Ők ilyen módon az együttélésre vagy az együtt szenvedésre vannak ítélve. Korántsem kell sajátosan nyugat-európai szemszög ahhoz, hogy az együttélés mellett foglaljunk állást, melynek következtében végre zsidók és arabok, izraeliek és palesztinok jogai – és természetesen korántsem csak az övék – egyaránt biztosítva lennének.

Eredeti cikkemben konkrétabban arról próbáltam értekezni, hogy az Izrael és a palesztinok közötti konfliktust mindmáig

Meglepő számomra, hogy egyik kritikusomnak se sikerült megértenie cikkem talán legalapvetőbb érvét: „E konfliktus világpolitikai jelentősége is részben abból származik, hogy e két elbeszélés, melyeket történelmileg egyaránt legitimnek tekinthetünk, politikailag mindmáig kizárják egymást.”

Hogyan kerül a holokauszt és a gyarmatosítás az asztalra?

Azt kívántam tehát tisztázni, hogy a holokauszt és a gyarmatosítás ún. negatív emlékezete egyaránt teljesen legitim – teljességgel helytelen lenne azt kérni valakitől, hogy ne emlékezzen a holokausztra és hasonlóan visszatetsző lenne ugyanazt a személyt vagy épp valaki mást a gyarmatosítás bűneinek elfeledésére felszólítani. A baj sokkal inkább azzal van, hogy

Meglepett, hogy történész képzettségű kritikusaim figyelmét elkerülte, hogy ezáltal a történészek alighanem legalapvetőbb szakmai gyakorlatát folytatom: rekonstruálni és értelmezni próbálom, hogy mi is történt a múltban, miközben kritikával illetem a történelem kifejezetten politikai ihletésű kortárs felhasználásait. E két narratíva középpontba helyezésével természetesen nem állítottam, hogy Izrael és a palesztinok közötti konfliktusnak ne lennének további metanarratívái.

Közismert, hogy szerepet játszanak az ún. ábrahámi vallások eltérő történetei, mely vallások korántsem konfliktusmentes együttélése mondhatni Jeruzsálemben összpontosul. Ott vannak még a nyugatosság és a demokrácia elbeszélései. Ezek népszerű, bár meglehetősen ambivalens változata szerint Izrael nem is közel-keleti állam, hanem úgymond a nagybetűs Nyugat helyi képviselője.

És ott van a terrorizmus századunkban igencsak népszerű elbeszélése, amely az erőszak teljesen jogos, de mégiscsak sajátos kritikáját nyújtja. Személy szerint terroristák szörnyű és védhetetlen bűntettei mellett elítélem az iraki háborút és az ujgurok kínai üldözését is, amelyeket egyaránt a terrorizmus elleni küzdelem volt hivatott legitimálni. A politikai valóság meglehetősen összetett, amint azt a nyájas olvasó is biztosan tudja.

A terjedelmi korlátokon túl azért reflektáltam mégis csak erre a két metanarratívára (a holokauszt és a gyarmatosítás elbeszélésére és konfliktusban betöltött szerepeikre), mert európai szempontból alighanem ezek a legrelevánsabbak. Nyilvánvaló, hogy mindkettő közvetlenül ránk, európaiakra (is) vonatkozik – mégpedig elsősorban az előttünk járó generációk elkövetői szerepeiből adódóan. Ahogy az is nyilvánvaló, hogy a nacionalista szenvedélyek romboló hatásáról is épp eleget tudhatunk kontinensünk erőszakos történetéből.

E két metanarratíva érdemi vizsgálata ugyanakkor – nem utolsósorban épp némileg elnagyolt, sőt sematikus voltuk miatt –

Meggyőződésem ugyanis, hogy a kirekesztő nacionalizmus érdemi kritikájához éppen a tükörnarratívák feltárása és kölcsönös megismertetése vezethet el.

Novák Attila válasza e szempontból meglehetősen sajátosra sikeredett, hiszen cikkem fő felvetéseire érdemben nem is kívánt reagálni, ahol viszont mégis a témába vágót mond, ott szinte szó szerint visszaigazolja, amit eredetileg írtam.

Novák Attila kritikája eltévesztette a témát

Novák válaszában többek között azt írja, hogy „A palesztin nemzeti mozgalom meg a cionizmus és Izrael nélkül nem érthető meg, a palesztin nemzeti identitás a zsidó nemzeti mozgalom keltető, inspiráló szerepe nélkül elképzelhetetlen.” A szerző e ponton (alighanem öntudatlanul) épp egyik fő állításomat ismétli meg: eszerint

Eközben fontos lett volna az érvelésem szintjére is figyelni: nem történelmi eseményeket hasonlítok össze, hanem történelmi elbeszéléseket. Módszeremnek megfelelően cikkemben nem a palesztin nakba eseményét hasonlítottam a holokauszthoz, hanem azt mondom, hogy a nakbának meglehetősen hasonló szerep jut a kortárs palesztin áldozati narratívákban, mint a holokausztnak az izraeli narratívákban.

Novák eközben Izrael mély ismerőjeként próbál megszólalni, de az valamiért elkerülte a figyelmét, hogy

(héberül lásd itt, angol fordítását pedig itt). Többek között én is épp erre az izraeli kötetre alapoztam érvelésemet és ezt nevezte aztán Novák némileg rosszallóan – és valljuk be, a komikumot sem teljesen nélkülöző módon – nyugati kultúrimportnak.

Novák továbbá arról is ír, hogy „1945 augusztusában mind a Londonban összeülő cionista konferencia, mind az Arab Liga londoni irodájának állásfoglalása két, egymással összeegyeztethetetlen nemzeti követelést fogalmazott meg. A zsidóság és annak vezetői – a világ szinte minden országában – egységesen pro-cionista álláspontra helyezkedtek, hiszen a holokauszt pusztítása után anticionista politikát nem mertek és nem is akartak felvállalni, mivel úgy érezték: a »nemzsidó világ« vajmi keveset tett meg az európai zsidóság életbenmaradásáért.” Felesleges hosszan bizonygatnom, hogy a szerző itt is pont azt fejtegeti, amiről eredeti cikkemben írni próbáltam.

Novák eközben sajnálatos elméleti felkészületlenségről tesz tanúbizonyságot, amikor is kijelenti „általában is”, hogy a térségben „nem narratívák küzdenek egymással, nem narratívák feszülnek egymásnak, hanem emberek.” Az identitásnarratívákkal kapcsolatos igencsak szerteágazó szakirodalom ezek szerint mostanáig alighanem elkerülte a szerző figyelmét.

Novák a kolonizáció érvét eközben vitatja is, meg nem is. Mindössze annyit ír, hogy „a zsidók letelepedését és a helyi kulturális-gazdasági viszonyoktól eltérő településeik létrehozását természetesen lehet rossz szemel nézni (főleg lokális arab szemmel), de a kolonizációhoz semmi köze, akármit is mond erről Edward Said vagy mások.” Kár, hogy a szerző arról már nem szól, hogy akkor szerinte pontosan mihez is lenne közük a zsidó telepeseknek..

Abban talán meg tudunk állapodni, hogy a nemzetépítés és kolonizáció korántsem tekinthetők egymást kizáró elemzői fogalmaknak. Gondoljunk csak az Egyesült Államok, Ausztrália vagy Kanada államának létrejöttére. Mindhárom államot oda költöző telepeseket alapították a helyi lakosokat keményen kirekesztve, sőt gyakran üldözve. Az általunk ismert eredmény mindhárom esetben nemzetállam lett.

Hogy Izrael létrejöttének e történetekhez képest vannak sajátos jellemzői, az nyilvánvaló (ilyen a zsidók extrém európai, amelyről eredeti cikkemben írok, és súlyos arab világbeli üldöztetése), de hogy e történeteknek ne lennének közös jellemzői, az megítélésem szerint komolytalan állítás.

– és e történet se a korai szlogennel ért véget.

Mindezen túl Novák egy izraeli napilap cikkére hivatkozva azt is vitatni próbálja, hogy Izrael arab állampolgárai körében erős és – az izraeli nemzetállamtörvény elfogadása óta – tovább erősödött a palesztin identitás. E felerősödő identitásnak éppenséggel számos bizonyítéka van (lásd például itt és itt). Nem utolsósorban épp e fokozódó polarizációra utalnak az elmúlt hetek Izraelen belüli erőszakos összecsapásai is.

Ne a tettest keressük!

De térjünk a lényegesebb dolgokra.

Többek között az, hogy amennyiben az izraeliek maguknak áldozati státuszt követelnek, akkor a palesztinok – még a viszonylag jóindulatúak is – azt fogják mondani, hogy ők akkor az áldozatok áldozatai. Az áldozati versengés negatív hatásairól a közelmúltban magyar nyelven Zombory Máté írt érdemi kritikát. Zombory alapvetésével – az elismerés politikájának elutasításával – személy szerint nem értek egyet, de érvelését kifejezetten figyelemreméltónak tartom.

Úgy foglalom össze Edward Said az áldozatok áldozatával kapcsolatos, viszonylag jóindulatú, bár elismerten palesztin nacionalista tézisét, hogy „a zsidósággal szembeni európai népirtással palesztinként tisztában kell lenni és azt minden további nélkül el kell ismerni, mégpedig nem utolsósorban azért, hogy a zsidók e példátlan üldöztetésének palesztinokra gyakorolt negatív hatásait is érdemben felmérhessük és elismertethessük.”

Ezen túlmenően a holokauszt kapcsán „teljességgel megalapozott” európai bűntudatról írok. Kijelentem továbbá, hogy „az antiszemitizmus rendkívül súlyos és az elmúlt években Európában is tovább fokozódó probléma, Izrael államának pedig kétségkívül vannak vérmes ellenségei.” Azt talán felesleges is hangsúlyoznom, hogy a holokauszt magyar elkövetőiről és a magyar állami felelősségről számos tudományos tanulmányban és közéleti cikkben írtam már, sőt a közelmúltban sorozatot is társszerkesztettem a témában.

Mindezek után meglehetős felkészületlenségről – és alighanem nem kevés rosszindulatról – tanúskodik Horváth Sz. meredek állítása, amely szerint az áldozatokat csakis tettesnek próbálnám beállítani. Ezt a leghatározottabban visszautasítom. Párbaj nem lesz belőle, mert a szerzőt személyesen nem ismerem.

Cikkemben amúgy teljesen tudatosan nem említettem se Benjamin Netanjahut, se a Hamaszt, ahogy egyéb politikusokat és szervezeteket se. Ezzel is azt próbáltam elősegíteni, hogy a reakciókat se az ezen szereplőkkel kapcsolatos primér érzelmek dominálják.

Miközben írásommal két egymással véres konfliktusban lévő fél között próbálnék közvetíteni, Horváth Sz. explicite az egyik oldalt szeretné megvédeni. Ehhez természetesen minden joga megvan. Az viszont az önreflexió teljes hiányáról tanúskodik – és kifejezetten megmosolyogtató lenne, ha nem lenne annyira ijesztő –, hogy saját pártosságát nyíltan vállaló írásában Horváth Sz. azt meri állítani: az én állítólagos egyoldalúságom „már-már azt a benyomást kelti, hogy megszólalt a Hamasz szóvivője”. 

Felteszem, azon már csak én szórakoztam jól, hogy Horváth Sz. a kormányoldal által erőltetett Izrael-párti narratívát – amellyel az EU 27 tagállama között gyakorlatilag egyedül maradt pár hete – ellenpontként próbálja előadni egy államilag támogatott, a fekete propaganda eszközével rendszeresen élő honlapon.

Horváth Sz. mindezen felül szemlátomást azt is kifogásolja, hogy „világ egyik legfejlettebb hadseregével, többek között nukleáris fegyverekkel rendelkező Izrael megsemmisítésének rémképéről” írtam egy fél mondatot. (A pontosság kedvéért: cikkemben elsőként arról a meggyőződésről tettem említést, mely szerint „a zsidókat ismét a megsemmisítés réme fenyegeti”.) Hadd kérdezzem most akkor talán én őt, ha már szavakon lovagol:

Nem következne ebből automatikusan a nukleáris háború? Akkor már inkább a megbékélés és a leszerelkezés, ha szabad kérnem. És hogyne, it takes two to tango.

A jelenlegi helyzet éppen Izraelnek a legkárosabb

Mindezek után talán nem is meglepő, hogy Novák Attila és Horváth Sz. Ferenc se mond gyakorlatilag semmit arról, hogy ők miként kívánnák a jelenlegi véres konfliktusspirált meghaladni és egyúttal segíteni az állammal jelenleg nem rendelkező palesztin nép sanyarú helyzetén.

Én mindenesetre teljesen nyitott vagyok az ún. egyállami és az ún. kétállami megoldásra is. Személy szerint

Kritikusaim, ha érvelésem kulcspontjain meglehetős nagyvonalúsággal át is siklottak vagy éppenséggel merészen beleolvastak kényük-kedvük szerint, felteszem eljutottak véleménycikkeim végéig, ahol is színt vallottam: Izrael állam kritikus szellemű európai támogatói közé sorolom magamat. A Jeruzsálemi nyilatkozat az antiszemitizmusról című, a világ vezető szakemberei által írott közelmúltbeli intervencióval összehangban véleménycikkem nem titkolt alapelve is az volt, hogy „a – zsidó vagy másmilyen – nacionalizmusnak számos formája van, melyek mind vitathatók. A bigottság és a diszkrimináció – akár zsidók, akár mások ellen irányul – sosem lehet elfogadható.”

Továbbra is úgy gondolom, hogy aki Izrael államát féltve szereti, annak kötelessége figyelmeztetni:

Innen kellene konstruktívabb irányba továbblépni.