Kicsit szabadabb, kicsit jobb, kevésbé avítt és kispolgári Magyarországon ébredhetünk

Már Magyarországon is volt példa arra, hogy a szerzői jogi védelem két vállra fektette a véleménynyilvánítás szabadságát mint kiemelt relevanciával bíró alapjogot. Ennek mostantól vége.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Június 1-től egy kicsit szabadabb, egy kicsit jobb, egy kicsit kevésbé avítt és kispolgári Magyarországon ébredhetünk. A véleménynyilvánítás és a művészet szabadsága ismételten kiegészül egy fajsúlyos elemmel, ettől a naptól ugyanis bekerül a hazai szabad felhasználási szabályozás közé a kritika és a paródia mint kivétel a szerzői jogi törvénybe.

A szerzői jog hivatott védelmezni a szerzők személyes és anyagi érdekeit a tudományos és művészeti alkotások kapcsán – ez rendben is van, azonban bizonyos esetekben e jog rendkívül groteszk szituációkat tud teremteni.

(jóllehet az Eiffel-torony már közkincsnek minősül, ezért szabadon felhasználható annak látványa, azonban a tornyot körülvevő fényjáték is szerzői jogi védelem tárgyát képezi) a fénykép elkészítésével. Az átlagos turista pedig valószínűleg nem rohant volna be az ottani kormányablakba a helyi Rózsi nénihez, hogy ezt az engedélyt beszerezhesse. Viszont 2017-ben ezt a furcsa helyzetet feloldotta a francia törvényhozás, amikor a „panoráma szabadságát” beemelte a saját jogi szabályozásuk medrébe és szerencsére a magyar szabályozás is lehetővé teszi az ilyen jellegű fényképek elkészítését.

A szabad felhasználás szabályozza tehát azt a kérdéskört, mikor nem kell egy tudományos vagy művészeti mű felhasználásáért engedélyt kérni a szerzőtől és díjat fizetni neki, az előző példánál maradva, mikor nem sértünk jogot azzal, ha a francia utcán jóhiszeműen szelfizgetünk. Így a szabad felhasználás teremti meg továbbá azt a lehetőséget is, hogy ha a családi születésnapon zeng a szomszédság az Alma együttestől vagy Halász Judittól (legrosszabb esetben mindkettőtől), ne kelljen ezen szerzőktől engedélyt kérni és rohanni az Artisjushoz jogdíjat fizetni.

A magyar szabályozás idáig nem emelte a körébe a kritikai, illetve paródiacélú szabad felhasználást, ezért például jogellenes volt, ha a filmkritikus a filmből engedély nélkül vett részletekből készített montázsra mondta rá a véleményét. Ugyanígy a szinkronparódiák is szerzői jogot sértettek, hovatovább az egész „mémipar” a hallgatólagos jogszerűtlenségen nyugodott. Számos ország (mint például az EU-ban Belgium vagy jóval nyugatabbra az USA) ismeri a jogi szabályozásában a paródia fogalmát, ezért lehetett több-kevesebb sikerrel a Youtube-ra is ilyen jellegű tartalmakat gyártani, illetve szintén

Azonban a jogszerű letiltások mindig Damoklész kardjaként lengtek a tartalomgyártók feje fölött, hiszen ezek a tartalmak Magyarországon jogellenesek voltak, így a szerzői jogi jogosult (vagy a rosszindulatú konkurencia) bármikor benyújthatta a piroslapot az említett platformokon. Érzékelhető azonban, hogy a társadalom nagy része ennek ellenére is természetesnek vette, hogy ezek az alkotások jogszerűek, hiszen nemcsak az online térben, hanem a tévében is „futottak még” paródiaműsorok és kritikák.

A paródiakivétel jelentőségét hosszas jogelméleti fejtegetések helyett inkább a közelmúltbeli HVG-Superman eseten keresztül érdemes megnézni. Történt ugyanis 2016-ban, hogy a HVG címlapjára felkerült egy Mészáros Lőrincre utaló Superman-ábrázolás, minek látványára a Superman-jogtulajdonos DC rögtön kapát-kaszát-Justitiát ragadott és szerzői jogi sérelemre hivatkozva beperelte a HVG-t. A per a DC győzelmével zárult, a bíróság jogszerűtlennek minősítette a karakter címlapon való szerepeltetését azzal a hivatkozással, hogy a magyar szerzői jog nem ismeri a paródiakivételt mint a szerzői jogi alkotások szabad felhasználásának jogszerű eszközét. Tehát ebben az esetben lényegében

A kritikához mint műfajhoz is jelentős társadalmi érdekek fűződnek, hiszen az a közízlés formálásának és az analitikus gondolkodásnak egy esszenciális eleme. A kritika szabadságának kiegészítése hatalmas társadalmi jelentőséggel bír, hiszen az ilyen jellegű alkotásokat sokkal jobban érzékelhetővé lehet tenni azáltal, hogy kinyílik a lehetőség a kritizálandó művek plasztikus megjelenítésére.

Üröm az örömben, hogy a kritika és a paródia „legalizálása” nem a magyar társadalom, illetve művészeti érdekképviseleti szervek nyomására préselődött bele a hazai szabályozásba, hanem a pár éve még jogtalanul társadalmi botrányt kavaró (C)DSM irányelv – amely egyébként a közösségi média egységes európai uniós jogi szabályozását szolgálja – építi be magát a hazai szerzői jogba. Engem ennek kapcsán pedig

Ha ilyen apró kulturális feltételeket is a „nyugattól kapunk” alapjogaink kiterjesztéséhez, szükségszerűen felmerül a kérdés: mi az, amiért a magyar társadalom egy zsák burgonyán túl nyúlni hajlandó?

A szerző jogászhallgató. Vitáznál vele? Írj!